A lemenő napnak is van ereje

1

Dési János/ujkelet.live

Sosem értettem azokat, akik naplementét fotóznak. (Azokat, se akik festenek ilyesmit, ahogy a pamutgombolyaggal játszó kiscica sem tartozik az igazán kedvenc motívumaim közé.)

Dehát, mi az élet? Ahogy a költő is mondja, arasznyi repülés földtől a földig. S ha valaki úgy érzi, az ő boldogságához a lenyugvó nap aranyló sugarai szükségesek, amint elomlón megcsillannak a víztükrön, miközben pajkos madárkák repdesnek szerteszét (esetleg előtérben egy pálma is), hát legyen, én nem vagyok semmi örömtelinek az elrontója.

Végülis a lenyugvó napnak is van ereje. (Lásd egy nyugdíjas otthon hirdetésében.)

Szóval a Nap hanyatlik lefelé, mint izzó vörös gömb éri el a horizont peremét, hogy aztán megmerítkezzen a szemhatár széléig elterülő, nagy, kék vízben.

És a többi. Itt jegyezném meg, hogy én még Verne Gyulánál is átugrottam az efféle leírásokat. Kell a fenének.

Ezzel együtt, mint afféle liberális, megértően veszem tudomásul, ha embertársaim nem bírnak magukkal és bután csattogtatják a gépeiket lenyugvó nap fényében.

Mint legutóbb is, a Tel Aviv-i tengerparton. Bölcs mosollyal az ajakomon néztem, amint a bohó turisták fényképeznek, szelfiznek – mintha a világ teremtésének kezdete óta nem éppen így menne le a Nap izzó korongja. (Na, milyen mondat?) Persze nyamvadt turisták, meg pár helyi erő, egész szépen összeverődtünk itt.

Igen, megnyomom a gombot – felelem az oroszul kérdező kislánynak – nu, gyévuska, sztanytye a többiek mellé, de nagyon bisztrá, mert mindjárt lemegy a Nap.

És mi tagadás, addig még én is csinálni akarok egy képet – na jó, csak úgy magamnak.

„Wenn ihr wollt,/ist es kein Märchen” – írta Altneuland könyve alcímeként Herzl Tivadar. Azaz, ahogy Márkus Aladár első magyar fordításából (Ősújország) ismerjük: „Ha akarjátok, nem mese.”

1 komment

Hozzászólás