Foci

2

szerző: Silló Sándor

Mit csinál tíz óra fizikai munka után a proletár, ha hímnemű és aznap van országa foci kupa elődöntője? Kipattint egy (két) sört és leül a tévénézőfotelbe meccset nézni. Nincs ez máshogy Izraelben sem, és nem volt máshogy velem sem.

Itt egy vallomás következik. Én csak a nagy focinemzetek bajnokságait néztem eddig rendszeresen. Angol bajnokság és kupameccsek, a spanyol első liga, bundesliga, olasz első osztály, néha egy kis francia, holland, orosz. A “magyarfoci” nevű játék azt gondolom, csak a pálya méretében és a játékosok számában azonos a labdarúgás nevű sporttal. Ha néha odatévedt a távirányítóm, gyorsan elkapcsoltam, nehogy belealudjak, vagy feldühítsen a látvány. Fociszakértő barátaim felkészítettek, hogy az izraeli foci is ilyesmi.

Szerintem tévedtek! Egyszer-kétszer már belekóstoltam és megtapasztaltam a különbséget. Az izraeli labdarúgó akar focizni és szeret is, ez látszik a játékon, még ha nem is akkora spílerek, mint mondjuk Messiék. Ennek okát a másik nagy különbségben látom: Izraelben a focit közönség előtt játsszák! Ez a fiatalabb magyar szurkolóknak furcsa lehet, látni, hogy van ahol ezrek ülnek a lelátón, ha bajnoki meccs van. Én még láttam ilyet Budapesten, sráckoromban. Itt szemmel láthatóan motiválja a fiúkat, hogy élő emberek figyelik őket.

Még egy vallomás. Yossi Benajoun miatt ültem le megnézni a Makkabi Haifa – Happoel Beer Sheva elődöntőt. Sportos kollégámtól Solt Olivértől úgy tudtam, csak levezetni jött haza Angliából és többnyire kispadozik. Boldogan láttam, hogy ott a pályán kezdéskor! Sőt! Mozgása sem úgy tűnt, mint egy búcsúmeccsre gyúró öreg fiúé. Régi az ismeretségünk – még ha egyoldalú is. Ott kezdődött, hogy ős-Liverpool szurkolóként megtudtam, izraeli focistát szerződtet a csapatom 2007-ben. Eleinte ritkán volt a kezdő 11-ben, később kiderült, gyors, agresszív, feltartóztathatatlan támadó. Hátravont csatát játszott, de gyakran volt épp jókor, jó helyen. Emlékszem egy burnley elleni meccsre, amikor mesterhármast vágott. A második sorból! Sokat volt sérült, aztán három év után a Chalsea-hez igazolt. Liverpoolos szívem nagyon meggyászolta, és nagyon sajnálta, hogy a sok sérülése miatt nem emelkedett tovább a csillaga.

Ilyen a foci!

Kedvenceink néha hősök, mások közkatonák, de szolgálják a csapatot, harcolnak a győzelemért. Nem véletlen a sok hadi kifejezés: a sport játék, de az igazi küzdelmet szimulálja. Győzni a csatákban és megnyerni a háborút. Mindez teli személyes drámával. És mégis játék! De nem játszadozás! Magyarországon viszont a foci a politika játszótere csupán. A bajnokság csak alibi. Kipipálva; megvolt. Mindenki blokkolt, aztán felveszi a fizetését, hisz megdolgozott érte. Kilencven percig a pályán volt. Sőt! Valószínűleg az edzéseken is megjelent. (Bár arról elképzelésem sincs, hogy mi történhet, ha a labdarúgóktól a meccsen rendre elpattan a labda, taccsra száll a passz.) Nem, nem okoz plusz örömet, hogy a magyar focit szapulom! Szívesebben lelkesednék érte úgy, mint mondjuk a kézilabdáért, vízilabdáért, vagy a kajak-kenuért, úszásért. Ezekben a sportokban látom a drámát, a hősiességet, a harcot és a játékot is egyszerre. A kivéreztetett szociális ágazatokkal párhuzamosan sorra épülő stadionok, a náci rigmusokat skandáló ultrák, a jóérzésű sportrajongókat is elfordítják Magyarországon a focitól. Ezt tovább mélyíti a sportág morális mélyrepülését. Mert a játék és a küzdelem morális kérdés. Morál nélkül a zöld gyep csak abszurd játszadozás színtere.

De térjünk vissza a haifai stadionba, a tévé elé. Néha a feleségem is mellém telepedett – Te kinek drukkolsz? – kérdeztem. – Nem tudom, majd valakit megsajnálok. Hát a Beer Shevaiakon hamarosan volt mit sajnálni. A Haifa többet támadott, de a sivatagiak néhány helyzete veszélyesebb volt, és akkor kapták az első gólt: Yossi Benajoun gólpasszából. Az alázat mintapéldája volt a passz! Egy fiatal sztárjelölt a tizenhatoson belül biztosan megpróbálta volna magát gólhelyzetbe cselezni. Az öreg róka látta, hogy a gyors ék Plet Glynor jobb helyzetben van, és továbbtolta neki. 1-0. Aztán a holland fiú három perc múlva gyakorlatilag eldöntötte a meccset. Egy távoli lőtt passzot sarokkal, kapásból… 2:0. Ez a gól bármelyik nagy liga összefoglalójában felkerült volna a topra. De a nap hősét sérülés miatt szinte rögtön a csodagólja után lecserélték. Hát Ági őt sajnálta meg. Innentől ketten drukkoltunk a Haifának. Sok szükségük nem volt rá, lendületben voltak. A kegyelemdöfés, a harmadik gól a nyolcvanadik percben esett. A Beer Shevának már csak egy becsületgólra futotta. A hazaiak ünnepelhettek, a szép új hatvanötezer fős haifai stadionjukban. És Benajoun? A veterán majdnem elsírta magát. Mezét a fejére húzta a kíváncsi kamerák elől rejtőzve. Pedig még csak az dőlt el, hogy kupadöntőt játszik a csapat…

És az, hogy mától eggyel több néző kíváncsi az izraeli focira.

2 Kommentek

Hozzászólás