Kémtörténet – 7. fejezet

0

szerző: Halász András

7.

– Sanyi, olyanok az ujjaid, mintha bársonyból lennének. Abba ne hagyd, drágám. Istenem, mennyire élvezem, hogy veled vagyok. Már megint kezded? …

Negyed óra múlva izzadtan és lihegve feküdtek egymás mellett az ágyban. Böbe nem volt hozzá szokva ilyen ritmushoz. Kalapált a szíve, úgy érezte, alig kap levegőt.

– Sanyikám, a te fizikumoddal képtelen vagyok felvenni a versenyt.

– Többet kéne mozognod, – somolygott Sanyi.

– De mikor? Reggel rohanok az órákra, néha még arra sincs időm, hogy bekapjak valamit. Délután négyig újabb órák, aztán futok haza, és folytatom a magolást.

– Túl fogod élni. Ahogy másik is.

– Hát persze, tudom, de akkor is nagyon nehéz. Tegnap például leszúrt a boncoláson a tanársegéd, mert nem tudtam azonnal válaszolni a kérdésére. Hogy mit kérdezett? A kis ujj utolsó percének nevére volt kíváncsi. Na, emlékszel még rá? Pontosan. Milyen memóriád van! Aztán a tanársegéd máshoz fordult, és rosszalló pillantást vetett rám. Később nekem is eszembe jutott, hogy a kisujjat digitus minimus seu quintus-nak, az utolsó percet pedig phalanx distalis seu tertia-nak hívják. De ez csak egyetlen ujj, a csontokból van még legalább 200 darab. Igen, pontosabban 205 darab. És nincs mese, az összest fújni kell, az oldalait, a hajlásait, hogyan kapcsolódnak az izmokhoz és ízületekhez. Te nem vagy szomjas? Nekem teljesen kiszáradt a szám. Ugye hozol valamit inni? Szégyellem magam a házi néni előtt, biztosan valahol itt sertepertél az ajtó előtt, és azt figyeli, mit csinálunk. Semmi kedvem ő miatta felöltözni.

– Meg lehet rólunk a véleménye,- nevetett Sándor.

– Miért?

– Hát, amikor hallotta, hogyan sikoltozol, nem tudom mire gondolt.

-Te jó Isten! Miért nem szóltál, vagy legalább befogtad volna a számat. Akkor pláne nem akarok kimenni. Vedd fel a nadrágot, az inget nem kell, nagyon meleg van … Ez gyorsan ment, köszönöm szépen.

– Mire készülsz? Mért veszed le megint a nadrágod? Azt akarod, hogy megint sikítsak? Na, gyere, drágám, tudod, hogy csak hülyéskedek…

– Sanyi, Sanyikám, ébredj már! Igen elaludtál. Olyan az arcod, mint a csecsemőké. Még a nyál is kicsordult a szádból.

– Mit motyogsz? Hogy aludjunk itt? Nem drágám, erről szó sem lehet. Mert nem hoztam tiszta fehérneműt, fogkefém sincs, és a holnapi füzeteim is hiányoznak. Arról nem is beszélve, anyám sem szereti, ha nem beszélem meg vele előre. Azért, még egy órát maradhatunk…

– Gondolkoztál az albérleten? – nézett Sanyi kérdően Böbére.

– Igen, nem felejtettem el. Benne vagyok. És, ahogy Shakespeare írta, minden jó, ha a vége jó. Nem csigázlak tovább. Képzeld, beszéltem anyuval az albérletről. Nem repesett az ötletért, de nem ellenkezett. Aztán néhány nappal később leültetett, és megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha ő költözne a barátjához, te pedig odaköltöznél hozzánk. Tátva maradt a szám. Igen, nem hittem a fülemnek. Elmesélte, nem is az ő ötlete volt, hanem Péteré, a barátjáé. Majd megismered. Szerintem, jó fej. Valami előkelő könyvelő irodában dolgozik. Igen, könyvelő, de nem az a szokásos, hanem, hogy is hívják a magasabb fokúakat… Ez az, mérlegképes könyvelő. Szóval, Péter ajánlotta fel, hogy anyu költözzön hozzá, így nekem nem kell mozdulnom. Sokkal jobb lesz, ha a közös életünket a saját lakásomban kezdhetjük el. Már ismerlek. Ha valaminek nagyon örülsz, nem jutsz szóhoz. Ha te is benne vagy, akár már a hétvégén költözhetsz. De arról még nem meséltél, anyukád mit szól az egészhez?

– Még semmit sem tud róla. Amíg nem lett biztos a dolog, nem akartam felidegesíteni.

– Jó kis alak vagy, És szerinted, mit fog hozzá szólni?

– Nem fog repesni az örömtől, az biztos.

– Hát persze, nem akarja, hogy a kisfia kirepüljön otthonról. Még kiderül, hogy az én anyám milyen modern nő. Akkor átköltözöl hétvégén? Jaj de jó lesz!

*

Részlet Dr. Kővágó Sarolta naplójából

Hazaérkeztem. Anyu és Apu várt a repülőtéren. Alig ismertek rá a kislányukra. Csokoládé barnára sültem, és biztosan sütött rólam a boldogság, mert azonnal azt kérdezték, mitől vagyok olyan más, mint amikor elindultam. Csak annyit tudtam nekik válaszolni, hogy boldog vagyok. Egymásra pillantottak, de javukra legyen mondva, semmit sem kérdeztek.

Ez alatt a hét alatt felnőtt nővé váltam. Az első este két csókját ki tudja, hány követte. Igen, eljött az első, a nagy szerelem! Thomas és én, a hét hátralevő hat napján elválasztatlanok voltunk. Hol nálam, hol nála töltöttük az éjszakát. Sokat olvastam a testi szerelemről. De az életben minden egészen más, mint a könyvekben. Most már tudom, ha valóban szeretünk valakit, semmi sem állhat útjába az érzelmeknek. Lényegtelenné vált, hogy elvesztettem a szüzességem, és a védekezést is Thomasra bíztam. Azt is bevallom, semmit sem láttam Limaszollból. Nem csináltunk mást, fürödtünk, napoztunk, ettünk, és vég nélkül szeretkeztünk…

Ha irodalom szakos lennék, bizonyára könnyebben tudnám megfogalmazni az érzéseimet. A lényeg: hihetetlen boldog hetet töltöttem Cipruson. A testi szerelem megtapasztalása azt jelentette, hogy egy csapásra megváltoztak azok a dolgok, amelyeket eddig fontosnak tartottam. Már nem gondolom, hogy az életemet a kémia szent céljaira fogom feláldozni. A másik nem is részt kér az életemből.

Amikor elbúcsúztunk egymástól, Thomas a fülembe súgta, nem akar elszakadni tőlem. Beszélni fog a szüleivel, azt szeretné, ha a szünidő hátralévő részében meglátogatnám Londonban. Boldogan mondtam igent, bár fogalmam sem volt, hogyan fogom meggyőzni a szüleimet. Olyan erőt éreztem magamban, hogy akkor is útnak indulok, ha megtiltják. De nem ez történt. A visszaérkezésem utáni első estén, vacsora után, bátran a szüleimre néztem, és mindent elmeséltem nekik. A tervezett londoni utat még nem említettem. A szüleim nézték egymást, aztán engem. Apám szólalt meg először. Azt mondta, örül annak, hogy boldognak lát. Aztán arról érdeklődött, hogy most mi lesz a kapcsolatunkkal. Thomas Angliában, én pedig Budapesten tanulok. Csak a szünetekben fogunk találkozni. Vajon a hosszú hónapok alatt is ki fog tartani a szerelem? Ő kimerte mondani, amitől én legbelül rettegtem. Azt válaszoltam, fogalmam sincs, mit hoz a jövő. De még van egy hónap a tanév kezdetéig, és ezt az időt szeretném kihasználni. És végre sikerült kiböknöm Thomas meghívását. Az apám rám nézett, egy szót sem szólt, azt kérte anyámtól, álljon föl, mert beszéde van vele. Szóval otthagytak egyedül az étkező asztalnál, a vacsora romjai között. Nem moccantam, vártam, mire jutottak a szüleim. Szerettem őket, tudtam, jót akarnak nekem.

Talán félórába is telt, mire visszajöttek. Most anyámon volt a sor. Nagyon örült a boldogságomnak. Tudják, mennyire szeretnék Londonba utazni. De tudom-e, ott mi fog várni rám? Tudom-e, hogy Thomas szülei kicsodák, micsodák, és hogyan élnek? Azt sem tartják kizártnak, hogy Thomas a nélkül hívott meg, hogy előtte egyeztette volna a szüleivel. Szóval, az utazásomat eléggé veszélyesnek és kockázatosnak tartják. De nem akarják, hogy boldogtalan legyek, ezért arra gondoltak, hívjam fel Thomast, és ajánljam fel neki, hogy ő jöjjön Budapestre. A vendégszoba a rendelkezésére áll, tette hozzá drága anyám pironkodva. Naplóm, hát nem csodálatos emberek a szüleim?

És Thomas boldogan repült hozzám. Megmutattam neki a várost, a környékét, két napra elutaztunk a Balatonhoz is sátorozni. Nagyon boldogok voltunk.

És akkor… Nehéz, nagyon nehéz felidézni, ami a boldog napok végén történt. De túl kell esnem rajta. Azt akarom, hagyjak valami nyomot az emberi aljasságról. A te oldalaid fognak mindenről tanúskodni. Ezeket az oldalakat le is fotóztam, és a másolatokat biztos helyre zártam. Ha történne velem valami, a másolatok mindenre fényt derítenek. Most nagyon fáradt vagyok. Még várnod kell a folytatásra….

*

Hiába várta a fiát reggelivel, nem jött haza. Biztos megint azzal a lánnyal töltötte az éjszakát. Forgácsné elhagyatottnak érezte magát. Az órára pillantott. Kénytelen volt felöltözni, és munkába indulni. Fehérnemű boltot vezetett Zuglóban. Két eladó dolgozott a keze alatt. Az utóbbi időben jelentősen csökkent a bolt forgalma. Az emberek alig vásárolnak fehérneműt, mintha az is luxuscikknek számítana.

Forgácsnénak pár hónapja volt hátra a nyugdíjazásáig. Felemás érzésekkel várta a munkanélküli napokat. Egyrészt örült, hogy megszabadul a felelősségtől, a számláktól, a szállítóktól, a minden napi utazástól, az erőszakos vevőktől. Másrészt fogalma sem volt, mivel fogja tölteni rengeteg szabadidejét.

Eddig minden energiáját és pénzét arra fordította, hogy a fia elvégezhesse az orvosi egyetemet. Férjét Sanyi kisiskolás korában zavarta el. Amikor összeházasodtak, fogalma sem volt arról, hogy a férje a kártyajáték rabja. A kisfiú megszületése után a férje esténként elsomfordált otthonról, és hajnalban tért vissza. Forgácsné úgy tudta meg, hogy a férje kártyázik, hogy mind nagyobb összegek tűntek el a konyhaszekrény alsó fiókjában tartott háztartási pénzéből. Felelősségre vonta férjét, aki azt válaszolta, ne piszkálja, a saját keresetét költi el.

Forgácsné ezután keresett munkát magának. Néhány hét elteltével, amikor meggyőződött róla, hogy saját fizetéséből és a mellékkeresetéből képes eltartani önmagát és fiát, megszabadult a férjétől. Soha többet nem látták. Még telefonon sem kereste a fiát. Sanyi kilenc éves volt, amikor az apja eltűnt otthonról. Sokáig kérdezgette anyját, hol az apja. Forgácsné mindig azt válaszolta, hogy hosszabb időre külföldre utazott. Legalább egy évbe telt, hogy Sanyi nem kérdezett többet felőle.

Forgácsné a középiskolában magántanárokat fogadott a fiának, hogy a reáltárgyakból színtiszta jeles legyen. Megállás nélkül duruzsolta a fülébe, hogy az orvosi hívatás a legszebb a világon. Varrásokat vállalt, kézimunkákat készített, és néha tortákat sütött esküvőkre vagy más ünnepségekre. Két idős, nyugdíjas férfi járt hozzá két-három naponként ételhordóval, akiknek több napra előre főzött.

Forgácsné nem repesett az örömtől, hogy a fia az egyetem befejezése után a Kémia Tanszéken kezdett el dolgozni. Nem így képzelte el a fia jövőjét. Arról álmodozott, a fia valamelyik budapesti, jó nevű kórházban, vagy klinikán fog elhelyezkedni. A betegek ragaszkodni fognak hozzá, és idővel eléri a főorvosi rangot. Ezzel szemben, szemtelenül fiatal lányoknak és fiúknak próbálja megtanítani a kémia tudományát. Így szedte össze a mostani barátnőjét, ezt a Böbét is, aki annyira elcsavarta a fejét.

A fia egyre kevesebb időt töltött otthon.

Volt néhány könyve, amelyeket nyugdíjas éveire tett félre. Most azokat olvasgatta. Nem volt egyetlen igazi barátnője. Voltak ismerősei, voltak kollégái, akik sátoros ünnepekkor telefonáltak, és a születésnapjáról sem feledkeztek meg. De senkivel sem járt össze, senki nem volt, akinek őszintén kiönthette volna a szívét.

Bezárta a lakásajtót, és elindult a villamosmegálló felé.

A munkából este hét óra után érkezett haza. Csodák csodájára, a fia otthon volt. Amikor belépett a konyhába, Sanyi a hűtőben kotorászott. Nyilván éhes. Milyen jó, hogy félreraktam neki egy adag rakott krumplit. Öt perc türelmet kért, csak amíg átöltözik. Aztán gyorsan megmelegítette az ételt, és a fia elé tette. Sanyi úgy falta a rakott krumplit, mint aki több napja nem jutott főtt ételhez.

– Sanyikám, ha már együtt töltöd az éjszakáidat ezzel a lánnyal, miért nem alusztok itthon? Senki sem zavarna titeket. Sokkal nyugodtabb lennék, ha itt volnátok a másik szobában. Egyébként hol töltitek az éjszakákat? Náluk?

– Józsitól szoktam elkérni az albérleti szobáját.

– És legalább ismered a lány családját?

– Van neve is, anya. Böbének hívják.

– Na de jártál már náluk?

– Nemrég meghívtak vacsorára. Bemutatott az anyjának. Nagyon rokonszenves asszony.

– Mivel foglalkozik?

– Családi orvos.

– És az apja?

– Arról nem beszélnek. Böbe nem is emlékszik rá. Mindig az anyja nevelte.

– Látod Sanyikám, minden családnak megvan a maga titka. És milyen a lakásuk?

– Mit tudom én? A nagyszobában volt megterítve, a vacsora után csak Böbe szobáját láttam.

– Jellemző. Pedig illett volna végigkísérniük a lakásban.

– Jaj, anya, elfelejted, már a huszonegyedik században élünk.

– Vegyél még kisfiam, nehogy éhen maradj. És soha nem beszélsz erről a lányról. Igen Böbéről.

– Mire vagy kíváncsi?

– Hát hogy tanul, kedves-e hozzád, szóval ilyesmit.

– Rengeteget tanul, a kollégák elégedettek vele. De beszéljünk másról, anyukám. Szeretnék megbeszélni veled valamit. Böbe anyja a hétvégén átköltözik a barátjához, a kilencedik kerületbe. Felajánlotta, költözzek oda Böbéhez. Hát nem csodálatos? Nem kell többet ide-oda rohangálnunk, szobáról szobára. Böbe is nyugodtabban tanulhat. És nekem se ártana, ha végre a tudományos munkámra is jutna időm. Most miért pityeregsz? Nem örülsz neki?

– És rám egyáltalán nem gondoltál? Hogy velem mi lesz? Nemsokára nyugdíjba megyek, és itt maradok egyedül ebben a nagy lakásban. Mihez fogok kezdeni?

– Jaj, anyukám, ne keseredj el. Megígérem, hogy minden héten meglátogatlak, és persze te is eljöhetsz hozzánk.

– Akkor is nagyon rosszul esik, hogy ilyen hirtelen itt hagysz. Belegondoltál, hogy velem mi lesz? Kivel fogok tudni zsörtölődni, morogni, kinek fogok enni adni?

– Én ezen túl is ugyanúgy foglak szeretni. Ne aggódj. Böbe anyja is elköltözik a lányától.

– Tudom, de akkor is rosszul esik. És elfelejted, a doktornőnek ott van az a férfi, akihez költözik. Nem marad egyedül. De hát nem számít, ilyen az anyák sorsa. Felnevelik a gyerekeket, azok pedig hálából magukra hagyják. Mit lehet tenni?

*

Most történt meg először, hogy a Cég Sarolta magánéletébe is belefolyt. Saci kinyitotta kocsiját, beült a volán mögé. Beindította a motort, de nem hazafelé, és nem is a gyár felé indult. Ki akarta szellőztetni a fejét. Gondolkodásra volt szüksége. A Margitszigetre tartott. Leparkolt, a futósáv mellett haladt, aztán a szállodánál letért a betonozott sétaútra. Mindig idejött, ha valami felkavarta.

Szerencsére, még nem volt hideg. A Sziget évszázados fáiról a vöröses barna levelek libegve hullottak alá. Jutott belőlük a betonútra is. Néhány fiatal anya a gyerekével játszott, a padon olvasott, a kicsik a gyerekkocsikban aludtak.

Nagyjából három éve váltotta fel régi kapcsolattartóját Róbert. Az első időkben óvatos volt vele. Túlságosan hozzászokott korábbi kapcsolatához, akivel az évek során baráti viszonyt alakított ki. Nem Róbertnek, hanem a korábbi kapcsolatának mesélt először Laciról és kezdődő viszonyukról. Azt sem titkolta, hogy a férfi nős, és van egy gimnazista lánya. Úgy érezte, az irányítója örül, hogy végre talált magának valakit. Időnként érdeklődött Laciról, de Saci úgy látta, csak udvariasságból teszi. Kínosan ügyelt arra, hogy a Cégnek végzett munkáját elválassza magánéletétől. Most pedig minden kertelés nélkül Róbert arra utasította, lazítson kapcsolatán Soltésszal. Joga van erre? És milyen ügyesen indokolta meg a kérését. Nehogy botrány legyen miatta a gyárban!

Elhagyta a Víztornyot. Leült egy padra, mélyen beszívta a friss levegőt, hogy megnyugodjék. Tizenhét éve dolgozik a Cégnek. Mindent megtett, hogy elégedettek legyenek a munkájával. Utasításukra olyan nemzetközi konferenciákra utazott, amelyek témája nem tartoztak a kutatási területébe. Megismerkedett külföldi, konkurens gyárak kutatóival, ha kellett, még ágyba is bújt velük, csak hogy megszerezze tőlük a szükséges információkat. Hozta és vitte az üzeneteket, ürítette a Cég külföldi postaládáit.

És lám, most a Lacival való viszonyára is kezd a Cég rátelepedni. Azon gondolkodott, vajon mennyi ideig akarják még foglalkoztatni? Úgy gondolta, itt az ideje, hogy elszakadjon tőlük. De most még nem lehet. Ameddig nem oldják meg az ALS ügyet, nem teheti meg. És itt van ez az orosz história is. Komolyan gondolják, hogy az oroszok beszivárogtak a gyárba, és tudnak az ALS-ről? Kénytelen lesz valamilyen indokkal belenézni az elmúlt félév személyzeti anyagába. Kik azok, akik ebben az időben kerültek be a Fontenbe. De ez csak az egyik lehetőség. Mi van akkor, ha valakit, a régiek közül környékeztek meg, pénzért, vagy más módon, hogy adja át nekik a titkos információkat? Ha így történt, az illető lebuktatását egyedül nem tudja megoldani. Ahhoz több ember, és jól kidolgozott terv szükséges.

Felállt, elindult visszafelé a kocsijához. És mi legyen Lacival? Hogy magyarázza meg neki, hogy mostantól kevesebbet találkozhatnak? Arról nem is beszélve, hogy rá kell vennie, több időt töltsön a feleségével. Eddig nem foglalkozott azzal, hogy Laci nős. Ha fel is merült benne, azzal hárította el a problémát, ez Laci gondja, nem az övé. De most mivel indokolja, hogy lazítsanak kapcsolatukon? Igen, a botrány veszélye talán elég indok lesz, nyugtatta magát. Hová is utazik Laci legközelebb? Megvan, Rómába. Hát akkor az lesz a legjobb megoldás, ha Laci magával viszi a feleségét is. Aztán javasolni fogja, Pirike hétvégére hívja meg ebédre a barátnőjét és a családját. Már mesélt erről a nőről. De hiába törte a fejét, nem jutott eszébe a neve. Csak arra emlékezett, hogy orvos, és van egy Laci lányával egykorú gyereke. Nos, akkor hívja meg őket ebédre őnagysága! Az ilyen alkalmak mindig alkalmasak arra, hogy felelevenítsék a régi időket, és abban is segíteni fog, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. És mi lesz, ha a dolog olyan jól fog elsülni, hogy a végén otthagy? Nem, ez képtelenség, Lacit senki sem veheti el tőlem.

Hozzászólás