Egy újságíró hiteles feljegyzései a Vészkorszakról
szerző: Dési János
Lévai Jenő a magyarországi holokauszt első és mindmáig egyik legtöbbet idézett kutatója. 1945 és 1948 között 12 könyve jelent meg a témában. Mindmáig fontos alapművek.
Szép teljesítmény már önmagában is. Főleg, ha tudjuk, újságcikkek tucatjait írta meg közben, sőt volt egy 13. könyve is. Ha úgy tetszik, az első. A háborús naplója, ami eddig sosem jelent meg. Most a Múlt és Jövő kiadó gondozásában „…csak ember kezébe ne essem én…” Deportáció, télach, schutzpass mégis a közönség elé kerül.
Eddig tehát nem jelent meg, pedig különösen érdekesen és érzékletesen számol be mindarról, ami 1944-1945-ben a szerzővel és a budapesti zsidósággal történt. Több ez mint napló, beszámoló a sáncásás kegyetlenségéről, a kivégzések soráról vagy később a nemzetközi gettó életveszélyekkel teli életéről. Hiszen Lévai, aki korának jól ismert, sikeres újságírója, laptulajdonosa volt politikai közéleti háttér-információk egész sorával egészíti ki a kötetet, számtalan korabeli újságkivágást közöl, valószínűleg nem egy cikk csak itt maradt fent.
Eddig mégsem jelent meg. Az okokat csak találgathatjuk. De a legvalószínűbb az, hogy bizonyos szempontból „túl őszinte”, első indulatból született a mű. Lévai ebben még meglehetősen kritikusan ír a külföldi követségek mentőakcióiról – aztán az információk birtokában már nyilván rájött, az is micsoda komoly erőfeszítéseket igényelt, amit elértek.
Itt még sokszor igen kritikus a bujkáló, az életveszélyek között tengődő zsidókkal is – a helyzetet megismerve nyilván úgy érezte, nem lenne tisztességes mindezekért az áldozatokat hibáztatni.
Ám a most – Varga László segítségével meglelt és több mint 70 év után először megjelent, eddig lappangó, titkolt írás éppen ezekért is érdekes.
Lévai aztán fiókba zárt kötetéhez a következő előszót írta:
„Az itt következő sorok nem tartanak igényt arra a nagyképű megállapításra, hogy a nácik és a nyilasok magyarországi rémuralmának pontos és hiteles történetét nyújtják. Ennek leírása későbbi korok feladata. Dokumentumok és szemtanúk feljegyzéseinek nyugodt és komoly feldolgozása teszi csak lehetővé, hogy e szomorú időszak minden részlete majd az utókor számára rögzíttessék.
E könyv csupán egy újságíró hiteles feljegyzéseit tartalmazza a maga által tapasztalt eseményekről és az átélt súlyos megpróbáltatásokról. Csak azt a célt kívánja szolgálni, hogy vázlata legyen egy a korszakot feldolgozó, később megjelenő nagyszabású műnek.
Az újságíró már 35 éve űzi mesterségét. Ebből 7 éven keresztül átélte az első világháború szörnyűségeit, a cári orosz hadifogság összes borzalmait. Átszenvedte a przemysli éhhalál fenyegető rémét, az ázsiai kolera pusztítását, a borzalmas szibériai kiütéses typhus-járványokat. Ült forradalmi üzelmekkel vádoltan a cári Ohrana pincéjében, állt alaptalan feljelentések folytán a Cseka és a G.P.U. vésztörvényszéke előtt, átélte a cseh légiók hadifogolytizedelését. Halálos ítélet elől menekült és bujdosott hónapokig a nagy Oroszország földjén. Majd itthon számtalanszor Töreky, Méhes és Schadl ült felette törvényt. Később hűtlenség vádjával elhurcolták a Hadik laktanya oly hírhedtté vált pincebörtönébe. A Margit körút vezérkari vésztörvényszéke előtt a kötél-halált indítványozó katonai ügyésszel szemben védte nyomorult életét. Egyszóval meglehetősen megedződött már az Élet, az Emberi Társadalom minden formájú kegyetlenségével szemben. Méltán mondhatta a jámbor zsidók reggeli könyörgése, a „Tachanun” értelmében ő is: „csak ember kezébe ne essem én!” … S mégis azt vallja, hogy mindazok az általa átéltek – amelyekről az „Éhség, árulás, Przemysl”, az „Éhség, forradalom, Szibéria”, az „Éhség, panama, hinterland”, továbbá a sajtó alatt álló „A magyar Dreyfus-per irataiból” című könyve tanúskodnak, eltörpülnek azon szörnyűségek mögött, amelyeket a náci és nyilas uralom produkált, s amelyeket részben maga szenvedett át a gyálpusztai sáncárkokban és a nyilasok „rabló-pincéjében”, részben pedig mint közvetlen szem- és fültanú tud róluk hitelesen beszámolni.
*
A könyv címei várnak még indoklásra. A főcím: „…csak ember kezébe ne essem én…” – mint már fentebb jeleztem – kiragadott idézet a zsidók reggeli imájának egyik könyörgéséből, a Tachanunból, amelynek megdöbbentő szövegét ez időben olyan joggal imádkozták a bujkáló zsidók. Az alcím azt a három idegen nyelvű szót tartalmazza, amely a magyar életnek ebben az időszakában polgárjogot nyert, s a legnagyobb jelentőséggel bírt. Keresztények és zsidók egyaránt naponta, sőt óránként találkoztak ezekkel a fogalmakkal. Deportáció, télach, schutzpass… A magyar zsidóság, de az egész magyarság 1944. évére ezek nyomták rá bélyegüket. Indokolt tehát e könyv címében való felhasználásuk.
Budapest, 1945. január havában.
Lévai Jenő”
(Lévai Jenő: „… csak ember kezébe ne essem én…” Deportáció, télach, schutzpass, közreadja Dési János, Múlt és Jövő kiadó)
