Deportáció, télach, schutzpass…

0

Egy újságíró hiteles feljegyzései a Vészkorszakról

szerző: Dési János

Lévai Jenő a magyarországi holokauszt első és mindmáig egyik legtöbbet idézett kutatója. 1945 és 1948 között 12 könyve jelent meg a témában. Mindmáig fontos alapművek.

Szép teljesítmény már önmagában is. Főleg, ha tudjuk, újságcikkek tucatjait írta meg közben, sőt volt egy 13. könyve is. Ha úgy tetszik, az első. A háborús naplója, ami eddig sosem jelent meg. Most a Múlt és Jövő kiadó gondozásában „…csak ember kezébe ne essem én…” Deportáció, télach, schutzpass mégis a közönség elé kerül.

Eddig tehát nem jelent meg, pedig különösen érdekesen és érzékletesen számol be mindarról, ami 1944-1945-ben a szerzővel és a budapesti zsidósággal történt. Több ez mint napló, beszámoló a sáncásás kegyetlenségéről, a kivégzések soráról vagy később a nemzetközi gettó életveszélyekkel teli életéről. Hiszen Lévai, aki korának jól ismert, sikeres újságírója, laptulajdonosa volt politikai közéleti háttér-információk egész sorával egészíti ki a kötetet, számtalan korabeli újságkivágást közöl, valószínűleg nem egy cikk csak itt maradt fent.

Eddig mégsem jelent meg. Az okokat csak találgathatjuk. De a legvalószínűbb az, hogy bizonyos szempontból „túl őszinte”, első indulatból született a mű. Lévai ebben még meglehetősen kritikusan ír a külföldi követségek mentőakcióiról – aztán az információk birtokában már nyilván rájött, az is micsoda komoly erőfeszítéseket igényelt, amit elértek.

Itt még sokszor igen kritikus a bujkáló, az életveszélyek között tengődő zsidókkal is – a helyzetet megismerve nyilván úgy érezte, nem lenne tisztességes mindezekért az áldozatokat hibáztatni.

Ám a most – Varga László segítségével meglelt és több mint 70 év után először megjelent, eddig lappangó, titkolt írás éppen ezekért is érdekes.

Lévai aztán fiókba zárt kötetéhez a következő előszót írta:

„Az itt következő sorok nem tartanak igényt arra a nagyképű megállapításra, hogy a nácik és a nyilasok magyarországi rémuralmának pontos és hiteles történetét nyújtják. Ennek leírása későbbi korok feladata. Dokumentumok és szemtanúk feljegyzéseinek nyugodt és komoly feldolgozása teszi csak lehetővé, hogy e szomorú időszak minden részlete majd az utókor számára rögzíttessék.

E könyv csupán egy újságíró hiteles feljegyzéseit tartalmazza a maga által tapasztalt eseményekről és az átélt súlyos megpróbáltatásokról. Csak azt a célt kívánja szolgálni, hogy vázlata legyen egy a korszakot feldolgozó, később megjelenő nagyszabású műnek.

Az újságíró már 35 éve űzi mesterségét. Ebből 7 éven keresztül átélte az első világháború szörnyűségeit, a cári orosz hadifogság összes borzalmait. Átszenvedte a przemysli éhhalál fenyegető rémét, az ázsiai kolera pusztítását, a borzalmas szibériai kiütéses typhus-járványokat. Ült forradalmi üzelmekkel vádoltan a cári Ohrana pincéjében, állt alaptalan feljelentések folytán a Cseka és a G.P.U. vésztörvényszéke előtt, átélte a cseh légiók hadifogolytizedelését. Halálos ítélet elől menekült és bujdosott hónapokig a nagy Oroszország földjén. Majd itthon számtalanszor Töreky, Méhes és Schadl ült felette törvényt. Később hűtlenség vádjával elhurcolták a Hadik laktanya oly hírhedtté vált pincebörtönébe. A Margit körút vezérkari vésztörvényszéke előtt a kötél-halált indítványozó katonai ügyésszel szemben védte nyomorult életét. Egyszóval meglehetősen megedződött már az Élet, az Emberi Társadalom minden formájú kegyetlenségével szemben. Méltán mondhatta a jámbor zsidók reggeli könyörgése, a „Tachanun” értelmében ő is: „csak ember kezébe ne essem én!” … S mégis azt vallja, hogy mindazok az általa átéltek – amelyekről az „Éhség, árulás, Przemysl”, az „Éhség, forradalom, Szibéria”, az „Éhség, panama, hinterland”, továbbá a sajtó alatt álló „A magyar Dreyfus-per irataiból” című könyve tanúskodnak, eltörpülnek azon szörnyűségek mögött, amelyeket a náci és nyilas uralom produkált, s amelyeket részben maga szenvedett át a gyálpusztai sáncárkokban és a nyilasok „rabló-pincéjében”, részben pedig mint közvetlen szem- és fültanú tud róluk hitelesen beszámolni.
*
A könyv címei várnak még indoklásra. A főcím: „…csak ember kezébe ne essem én…” – mint már fentebb jeleztem – kiragadott idézet a zsidók reggeli imájának egyik könyörgéséből, a Tachanunból, amelynek megdöbbentő szövegét ez időben olyan joggal imádkozták a bujkáló zsidók. Az alcím azt a három idegen nyelvű szót tartalmazza, amely a magyar életnek ebben az időszakában polgárjogot nyert, s a legnagyobb jelentőséggel bírt. Keresztények és zsidók egyaránt naponta, sőt óránként találkoztak ezekkel a fogalmakkal. Deportáció, télach, schutzpass… A magyar zsidóság, de az egész magyarság 1944. évére ezek nyomták rá bélyegüket. Indokolt tehát e könyv címében való felhasználásuk.

Budapest, 1945. január havában.
Lévai Jenő”

(Lévai Jenő: „… csak ember kezébe ne essem én…” Deportáció, télach, schutzpass, közreadja Dési János, Múlt és Jövő kiadó)

 

Hozzászólás

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.