Elárultak-e minden forradalmat?

0

szerző: Heller Ágnes

Néhány évvel ezelőtt kubai emigránsokkal voltam együtt egy konferencián. Akármiről beszélt is egy kubai küldött, egy mondatot mindegyik elismételt: ”a mi forradalmunkat elárulták”. Egy idő után ideges lettem és közbeszóltam: „melyik forradalmat nem árulták el?” Most, a francia forradalmak, azok elő-és utóélete tudósának, Ludassy Marinak 70. születésnapján, hadd járjam körül ennél komolyabban azt a kérdést, melyre annak idején olyan meggondolatlanul és ingerülten válaszoltam.

Egy vesztes forradalmat sosem árulnak el. Harcosai, hívei, ahogy késői utódaik is, örökké idealizálni és gyászolni fogják. De egy győztes forradalom utóélete koránt sem ilyen egyértelmű. Hívei többnyire csalódottak, kiábrándultak, s gyakran úgy is érzik, hogy forradalmukat elárulták. Újrafogalmazom tehát a kérdést: nem azt kérdezem, hogy egy forradalmat elárultak-e, hanem azt, hogy milyen módon, hogyan? Mondjuk úgy, hogy az ész birodalma a burzsoázia birodalmának bizonyul, vagy úgy, hogy a szabadság eszményeiből rabszolgaság és elnyomás következett, vagy esetleg úgy, hogy a nyereségeket veszteségek is kísérték?

Durván kétféle forradalmat különböztethetünk meg.

Az egyik kitör, a másik megtörténik. A politikai forradalmak az első típushoz tartoznak, azok a forradalmak, melyekben az egyik típusú szuverenitást egy másik váltja fel, néha erőszak eszközével, néha anélkül. Tudjuk, hogy a politikai forradalmak körülbelül mikor kezdődnek, rövid idő alatt játszódnak le, történetük van, ördögeik és arkangyalaik. Hogy csak a győztes forradalmakat említsem, ilyen volt a nagy Francia Forradalom (hogy egy forradalom játszódott le akkor vagy kettő, azt a történészek döntik el). Ilyen volt a náci és a bolsevik forradalom is (az utóbbi persze nem a híres októberrel, hanem a nemzetgyűlés erőszakos feloszlatásával kezdődött). S ilyen volt az amerikai forradalom is.

A másik típusú forradalom megtörténik. Nincsenek drámai történeteik, bár van (utólagosan) történelmük. Ha nincsenek is hőseik, vannak híveik, szenvedélyes védelmezőik és képviselőik. Ilyen volt az ipari forradalom, a technikai, tudományos, kulturális forradalmak. Ezek gyakorta össze is fonódnak egymással, mint a könyvnyomtatás és a reformáció. Ahogy ilyen volt a közelmúltban a 68-as új baloldali forradalom is.

Ludassy Mária egyik kedvence, Condorcet szemében a nagy francia forradalmat, melynek egyik leglelkesebb híve volt elárulták, méghozzá teljesen radikálisan (Fehér Ferenc tudományosabb kifejezésével élve a forradalom megfagyott). Az amerikai alapító atyák, így Madison a forradalom republikánus eszme elárulásának tekintették a Hamilton alapította Bank of Americát. A bank az elnyomó királyság tartozéka, nem egy forradalmi köztársaságé. Ennél súlyosabb árulás volt, hogy egy köztársaság, melynek függetlenségi nyilatkozata leszögezi, hogy minden ember szabadnak született s egyenlő joga van szabadsághoz, élethez, boldogságának saját módján való kereséséhez tűrte, mi több intézményesítette a rabszolgaságot. Trockij szemében Sztálin elárulta Lenin nagy forradalmát. S mit szóljunk a mi rendszerváltozásunkról? Vajon nem árulták- e el?

De azok a forradalmak, melyek nem törtek ki, hanem megtörténtek, sem jártak jobban. Az ipari forradalom lelkes hívei, pl. Saint Simon meg voltak győződve arról, hogy ez a forradalom a racionális társadalom, a szegénység megszüntetések és békének hona lesz. (Korábban már Kant is úgy vélte, hogy a hadi technika gyors fejlődése a világbéke egyik feltétele. ) Tegnap és ma sokan vannak meggyőződve arról, hogy a tudományos, technikai forradalom elpusztítja a természetet, még az emberi élet lehetőségét is. Az 1968- as új baloldali forradalom a fogyasztói társadalom megszüntetésének, a közösségi élet újraélesztésének eszméjét (is) képviselte. Miután ezek az eszmények nem bizonyultak hatékonyaknak, sokan úgy vélik, hogy 1968 vereséget szenvedett, holott az teljesen átalakította a mindennapi szokásokat és kódokat, mint például a szexualitás vagy az öltözködés esetében megdöntött számos tabut s radikálisan átalakította az oktatási rendszert.

A legátfogóbb, mert ezredéves megszokásokat és életformákat radikálisan átalakító forradalom a nők forradalma az emancipációtól a participációig. Ez a forradalom még a kezdeténél tart, s nem tudható, hogy mikor fejeződik be. Ebben a forradalmat nem lehet még elárulni. Igaz, a férfiak mindeddig minden társadalmi berendezkedésben természetesnek tekintett hatalmi helyzete megrendült, de hát egy forradalomban csak az csalódhat, aki várta, remélte, hitt az igazságosságában.

Hadd térjek vissza az indító kérdésre: vajon tényleg elárultak-e minden forradalmat? Ha igen, akkor milyen mértékben, miért és hogyan?

A forradalmakat különbözőképpen lehet elárulni. Mondjuk, a felszabadulást nem követik a szabadság intézményeinek megteremtése. Éppen az ellenkezője történik: a szabadságot újra gúzsba kötik. Ez történt az orosz, kubai vagy iráni forradalommal. A gyarmatok felszabadulása minden esetben forradalomban történt, de igen kevés gyarmat volt képes arra, hogy létrehozza a szabadság intézményeit. Vagy történhet az is, hogy az ígéretnek az ellenkezője teljesül. Hitler világuralmat ígért, míg országát történelme legmélyebb szakadékába lökte.

De lehet azért is csalódni egy forradalomban, mert híveik, harcosaik úgy vélik, hogy eredményei nem értek fel eszméihez. Nem csúfolták ugyan meg eszméiket, de aprópénzre váltották azokat. Ilyenkor nem igazán ildomos a forradalom „elárulásáról” beszélni. Két tényezőt ugyanis figyelembe kell venni.

A morált és az elvárásokat.

Ami a morált illeti. Egy forradalmi helyzetben a résztvevők sosem saját morális szintjükön éreznek és cselekszenek, hanem vagy a fölött vagy az alatt. Egyrészt egynek érzik magukat a közösséggel, nem törődnek egyéni érdekükkel, önfeláldozóak. Ugyanakkor szabadon is engedhetik agresszív ösztöneiket. Így történt nálunk 1956-ban, amikor a lakosság nagy többsége hétköznapi morálja felé emelkedett, míg a Köztársaság téren az alá süllyedt. A forradalom után, legyen az győztes vagy vesztes, az emberek többnyire visszahelyezkednek átlagos mindennapi morális színtükre.

Ami az elvárásokat illeti. Egy forradalom aktív résztvevői mindig a célt tartják szem előtt, másként nem is tudnának cselekedni. Ez a cél emeli őket általános morális szintjük fölé. Ha mindig a célt tartja valaki szem előtt nem veheti figyelembe a körülményeket, a nehézségeket, s még az országa történelmi hagyományait sem. Egy forradalom hívei többnyire vakok, azért, hogy láthassanak. S ez ugyanúgy vonatkozik azokra, akik olyan forradalmakban vesznek részt, melyek hirtelen „kitörnek”, mint azokra, akik a longue durée forradalmakban hisznek.

Hogyan tud egy személő, olyasvalaki, aki csak egyik forradalomban vett részt s a többiben nem, vagy egyikben sem, „objektíve” megítélni, hogy egy forradalom, legyen bár vesztes vagy diadalmas „előbbre vitte-e” a világ ügyét?

Tételezzük fel, hogy a modern világ érvényesnek ítél két univerzális eszmét, mint Szabadság és Élet, s két, ezekre vonatkoztatott normát, mint „egyenlő szabadságot mindenki számára”, „egyenlő életlehetőséget mindenki számára”. Azok a politikai forradalmak, melyek nem írják alá ezt a két normát elméletben és gyakorlatban, megérdemlik, hogy elpusztuljanak. Ezekben csalódik a jövőnek tett ígéret. Ígéret a jövőnek.

Melyek voltak az előbbiekben röviden felsorolt forradalmak között, melyek leírhatók a fent említett értékekkel? Mondjuk, a nagy francia forradalom, az amerikai forradalom, a nők felszabadulása, a tudományos forradalom, a 68-as forradalom. Ezek közül egyik sem valósította meg minden ígéretét. Mondhatnánk, hogy azért, mert rosszul fogtak hozzá. Mondhatnánk, hogy azért, mert az emberek természetüknél fogva önzők és hatalomvágyók. De azt is mondhatjuk, hogy az említett normák csak egy liberális demokráciában érvényesülhetnek tisztán, de egy liberális demokrácia pluralista, s így minden csoport mást tart igazságosnak. Ami az egyik szükségletét kielégíti, a másik szükségletét kielégítetlenül hagyja.

Mindezek a magyarázatok igazak lehetnek, és mindegyikük egyetlen gondolatban foglalhatók össze: a történelemben nincs olyan nyereség, mely ne járna ugyanakkor veszteséggel. Mint említettem, a hívő, az entuziaszta azért tud cselekedni, mert csak a nyereségre függeszti tekintetét, s észre sem veszi vagy ha igen, figyelemre nem méltatja a veszteséget. De mihelyt egy forradalom vagy akármilyen mozgalom elérte azt, amire felesküdött, azonnal szembesülnie kell a veszteségekkel. Nehéz, néha egyenesen lehetetlen összehasonlítani a nyereségeket a veszteségekkel, mivel egyik sem kvantifikálható.

De talán mégis marad egy olyan mérce, mellyel egy forradalom vagy mozgalom világunkhoz hozzáadott értéke lemérhető. Hogy Kanttal szóljak: a mérce a regulativ gyakorlati eszmék. Egyenlő szabadságot mindenkinek! Egyenlő életlehetőséget mindenkinek! Közelebb kerültünk ezeknek a normáknak a világban való érvényesítéséhez, bár távolról sem tudtuk azokat maradéktalanul érvényesíteni, vagy távolabb kerültünk tőlük? Az első esetben a szemlélő nem beszélne árulásról, még akkor sem, ha a cselekvő ezt tenné. A második esetben azonban a szemlélő belátná, hogy nemcsak a forradalom elárulásáról jogos beszélni, hanem az egyetemes értékek elárulásáról is.

Végül csak helybenhagyhatom a kubai emigránsoknak odavetett ironikus megjegyzésemet, hogy melyik forradalmat nem árulták el? Azzal a megszorítással, hogy mindenek előtt arra kellene válaszolnunk, hogy miért, ki által, minek a szolgálatában, és hogyan.

fotó: Kodrucz Sándor

Hozzászólás