szerző: Silló Sándor
Az első két versszaknál már tudtam nem úszom meg ép bőrrel…
“visz a hátán szívem
idők hortobágyán
megyünk megyünk
egy ránc holtvágányán
megyünk megyünk
sívó kemény sziken
ha megáll cserélünk
én viszem a szívem”
A szív és birtokosa. Ábrahám és Izsák. De melyik melyik? És hogy szól az Úr parancsa? Melyiknek kell a másikat feláldozni? Ez több mint metafora, ez sors, ez ars poétika! Megyünk megyünk – ez lesz a refrén és a vers végéig, a kötet végéig, de valószínűleg az élet végéig sem lesz feloldás. Ezzel a felütéssel már helyre tette magát a költő. Tudtam nagyon komolyan kell majd vennem. Passió lesz, zarándoklat, erőltetett menet, exodus.
Az első két menet nekem összetartozik. – itt – és – gabi – Személyes tragédiák. Egyes szám első személyesek és harmadik személyesek. Önarckép torzók és portrék. De a két fajta személyességben Röhrig Gézánál nincs különbség. Érzéstelenítés nélkül metszi ki a szereplők múltjából a részleteket. Frontkórház ez; a szeretethiány sebesültjeit műti jéghideg szikével, forró szívvel. A témák, a figurák életének kibontása József Attilára, Petri Györgyre, vagy a prózairodalomból Tar Sándorra emlékeztetnek. Nem akarok szentségtörő poétikai párhuzamokba bocsátkozni: csak a vigasztalanságról beszélek. Ebben a tárnában már nagyon régen nincs fejtés, ahová Röhrig Géza lehatol a témáiért. A kilátástalanság ma nem sikkes. A kiglancolt kis nyavalygások, poétikai tűzijátékok, posztmodern riszálások, a kommersz apoteózisai között ez a néhány vers úgy hat majd,mint egy véres még lüktető szív a gourmandok meissenivel terített asztalán.
„nem érdekel a nyelv
mellyel okossá tehető egy csak buta élet
a látszat mint belsőépítészet
hidegen hagy az emeletes ima
a megmondóember a csomagolástechnika”
(Rá is legyintene a finnyás közvélemény, ha Saul Oscarja nem tette volna reflektorfénybe a költőt. A két dolognak semmi köze egymáshoz! Ha csak az nem, hogy – filmesként tudom – a szembenézés és a kamerába nézés rokonszakmák, az őszinteség okán. Ezek a versek már a kifutópályán várták a repülést az Oscar-cécó idején.)
Tényleg nem a formaművészet bérceire törő írások ezek. A durvábbak a punk dalszövegek ütése, üvöltése, az érzékenyebbek a blues hörgése, sóhaja. A ritmika, a ki nem mondott szavak, a félbehagyott sorok, átlépett képek és ahogy rím néha visszazökkent. Kattogás, ahogy a dallam kifogy és a dobverők a pergődob peremén kopognak. Kiállás: a zenében úgy hívják ezt. És ha nem zene akkor kép: mozgókép. Forgatókönyv, dokumentumfilm-szigor. Pontos képek, pár sornyi narráció, arc közelik, csonkolt dialógusok, gyors vágások, mégis súlyos láttatás. A képek még soká lüktetnek a retinán. A szavak billogok, belénk égnek. Itt – filmes jelenidő. Arcok, a költőé és másoké, mindegy. Könyörtelenül szembeültet a fájdalommal. Dupla vagy semmit játszik. Szeretetlenség vagy szeretet. Részvét. A katarzis feltétele.
Főiskolás korunkból ismerem Gézát. Fél szemmel mindig láttam mit csinál, de nem voltunk közeli barátok. Aztán még kétszer hallottam róla. Olvastam néhány versét az első kötetéből, a Hamvasztókönyvből. 20 év szünet után beszéltünk pár szót a Saul fia tel avivi bemutatójakor. Mégis szellemtestvérként gondoltam rá mindig, bármit olvastam tőle, róla. Most a második kötete megjelenése után azt gondolom, testvére mindenkinek, aki a felnőttkor biztonságos tornyaiban honvágyat érez a gyermekkor, a kamaszkor fájdalmainak tájaira térni újra. Aki nem fordítja el a fejét a szenvedéstől. Tudom, kicsi szekta vagyunk.
Ha az első két menet verseit filmeknek neveztem, a következő kör az állóképeké. Festők invokációja. Az arcon csapások, szívre mért ütések után a gyógyulás lüktetése. Az élveboncolás után, behegedt sebek. Víziók, kicsit eltávolodva a realitás biztos talajától. A kompozíciók is bizonytalanabbá vállnak. Az éles vakufényvillanások után, most puha szórt fényekben tapogatózunk. Megvallom; erőtlenebb anyag, bár a szív lüktetése ezekben is jól hallható.
Az utolsó menet, a hozsanna még éteribb magasságokba vezetne, ha Röhrig Géza megátalkodott szeme nem keresne ezekben a szférákban is földízű blaszfémiákat metaforának. Égi tematika a valóság sarában vonszolt lábakon. A szeretet keresése után, a hit keresése:
„bőszít, hogyha eltűnik isten”
De semmiképp sem összegzés. Hosszú birkózás lesz ez még az angyallal! Kérdés-felelet játék, vallatás, katekizmus.
A kötet utolsó verse olyan, mint egy megoldóképlet. A kő. A Törvény; ahogy a Sinai-hegyen most is egy kőben. De Röhrig törvénye egy ganéjból kifordított kő. Bugacon. Ennél nem létezhet földhözragadtabb elragadtatás! A szakralitás minimuma. Mégis… A Törvény pontos parafrázisa Mózesénak. (Ha létezhet ilyen.)
Ami írva van; van.
„elhangzott a törvény
meghalok a csendtől
néma vagyok
kő a köves földben
ganéj alatt újra
kibírom-e csöndben”
Jó volt olvasni. Jó volt letenni. Jó lett volna szabadulni tőle. És tudom jó lesz majd újra kézbe venni. Kellemetlen ismerős lesz, akivel mégis öröm találkozni.
