Kémtörténet – 6. fejezet

0

szerző: Halász András

6.

A Vörösmarty téri Zserbó cukrászdát nem rég újították fel. Csillogtak a márványoszlopok, a hatalmas tükrök megnagyobbították a belső teret. Tilda érkezett elsőnek. A délelőtti órában alig volt vendég a cukrászdában. Már véget ért a turista idény, csak néhány elegáns idős hölgy kortyolgatta szokásos kávéját, és csacsogott a barátnőjével. Tilda az egyik ablak melletti asztalt nézte ki magának. Innen egészen a Váci utcáig kilátott. Mennyire megváltozott az évek során a tér, állapította meg magában. Sokkal tisztább és elegánsabb lett. Levette átmeneti kabátját, az üres székre hajította. Az odaérkező pincérnővel közölte, vár valakit, később rendelnek. A lánya jutott eszébe. Az utóbbi hetekben szemmel látható volt, Böbe kivirágzott. Nem is járt a lakásban, inkább repdesett. Megszűntek Böbe depis napjai. Akárhogyan is vizsgálgatta Tilda a helyzetet, meg kellett állapítania magában, a lánya szerelmes. Három nappal korábban hozta fel a fiúját vacsorára.

– Ne haragudj drágám, kicsit elkéstem. Remélem, nem régen vársz,- szakította félbe merengését legrégebbi barátnője, Soltész Lászlóné, Pirike.

Ledobta magáról a kabátját, és háttal ült le az ablaknak. Most valamivel jobban nézett ki, mint múltkor, a partin. Lehet, hogy jól kialudta magát, ki tudja.

– Nem, talán öt perccel ezelőtt érkeztem. Na, mesélj, hogy érezte magát Laci Párizsban?

– Képzeld el, gyönyörű gyémántgyűrűt kaptam tőle ajándékba. Nem is tudom, mikor történt meg, hogy valamilyen ajándékot hozott volna nekem külföldről.

– Talán valamiért ki akar engesztelni? Tapasztalatom szerint, a férfiak akkor adnak ajándékot, ha vaj van a fejükön.

– Hát, nem is tudom. Minden olyan, mint régen. Az igaz, hogy az utóbbi időben elég sokat túlórázik, de egyébként úgy élünk, mint korábban. Inkább te mesélj az új partneredről. Ki ez az ember? Ismerem?

– Azt nem tudom, hogy ismered-e, de már találkoztatok. Ott volt a múltkori partidon. Akkor ismerkedtünk meg. Te, Piri! Ilyen férfival még nem találkoztam. Csúcs az ágyban. És annak ellenére, hogy elég durva szavakat szokott használni, aranyos pofa.

– Csak nem zúgtál bele? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Pirike.

– Ez még korai lenne. Mindenesetre, jól érzem magam vele. Jó vele az ágyban, és kellemes partner. Nincsenek anyagi gondjai, nem fog lógni a nyakamon, az biztos.

– Mért, mivel foglalkozik?

– Résztulajdonosa egy könyvelő cégnek. Hárman vannak tulajdonosok, és van néhány alkalmazottjuk is. Szóval nem nyomorognak. És úgy látszik, nálunk egyszerre történnek a dolgok. Képzeld…

Tilda nem fejezhette be a mondatot, mert megérkezett a pincérnő. Két habos kávét, és két dobos tortát rendeltek. Tilda folytatta.

– Szóval, azt kezdtem mesélni, hogy Böbe is belezúgott valakibe. Bárcsak látnád a drágalátos lányomat! Szinte ragyog. Lerí az arcáról a boldogság. Pár nappal ezelőtt, végre felhozta a fiúját bemutatni. Nem hagytam békén, feltétlenül látni akartam, ki az, akinek sikerült elcsavarnia a fejét. Mit mondjak, nincs rossz ízlése a lányomnak. Szökés barna haj, őzike szemek, vékony arc, kisportolt alak. A fiatalember udvariasan bemutatkozott, de közben le nem vette a szemét Böbéről. Tudod mi látszott rajta? Hogy majd megőrül a lányomért. El sem tudod képzelni, milyen furcsa érzés ez egy anyának. Elbeszélgettünk. Sanyi, így hívják, Az Orvostudományi Egyetem Kémiai Tanszékén tanársegéd. Így ismerkedtek meg Böbével. Ő vezeti Böbe csoportjának kémia gyakorlatát. Tudod, felemás érzéseim voltak. Egyrészt tetszett a fiú, komoly, megbízható embernek látszott, nem kell attól tartanom, hogy Böbe rossz kezekbe került. Másrészt azonban, most mit tagadjam, féltékeny voltam rá. Még sohasem láttam korábban, hogy a lányom így nézett volna egy férfira. Az jutott az eszembe, lehet, hogy ez a fiú elveszi tőlem a lányomat? Persze, tudom, ez az élet rendje. De egy dolog tudni, és egészen más dolog átélni. Eddig csak a képzelet játéka volt, hogy valamikor a kicsi lányom egy férfihoz fog tartozni. Ott ült velem szemben, teljes valóságában egy jó képű és intelligens férfi, aki a lányomat birtokolja. Ugye érted a különbséget?

– Hát persze. Bárcsak Katinak is akadna már valakije.

– Ne siettesd, hidd el, mindennek eljön az ideje.

*

Este kilencfelé járt az idő, amikor Tilda becsengetett Péter lakásába. Háromnegyed nyolckor ment el a rendelőből az utolsó beteg. Legalább húsz percig tartott, míg a papírokat rendbe rakta, megbeszélte a nővérrel, hová kell reggel kimennie. Megszabadult fehér köpenyétől, kezet mosott, bezárta a rendelő ajtaját. Az épülettől nem messze sikerült délután parkolóhelyet találnia. Beült a Nissan Micraba, beindította a motort, de mielőtt haza indult volna, az az ötlete támadt, felugrik Péterhez. Nem volt féltékeny rá, de szerette volna anélkül meglepni a férfit, hogy előre megbeszélték volna. Nem tartotta szégyennek, hogy vágyódott utána. Beütötte a GPS-be Péter címét, megvárta, hogy az apró készülék képernyőjén megjelenjék a javasolt útvonal.

Nagyjából negyed óra alatt ért a férfi házához. Lifttel felment az emeletre. A lakásból régi Fonográf dallamok szűrődtek ki a folyosóra. Becsöngetett. Péter előtt nagy halom papír tornyosult. Nehezen kecmergett fel, és ment ajtót nyitni. Meglepetten nézett az asszonyra, látszott szemében az öröm. Átölelte Tildát, így kísérte be a szobába. Az asszony levette a kabátját, az előszobában hagyta dög nehéz orvosi táskáját. Átfogta Péter nyakát és azt kérdezte tőle:

– Remélem, nem okoztam túl nagy meglepetést. Ettél már valamit? Mert én meghalok az éhségtől.

– Csak egy szendvicset. Rengeteg munkát hoztam haza, azzal bajlódtam.

– Na, azt felejtsd el. Gyere, nézzük meg a konyhában, találok-e valami főzni valót.

Tilda a konyhaszekrényben talált makarónit, sűrített paradicsomot, és a hűtőben szalonnát is.

– Látod, mindenünk van, hogy jó kis hamis paradicsomos makarónit készítsünk. Azért hamis, mert valójában darált hús kéne hozzá, na meg valódi paradicsom. De most megteszi a szósz és a szalonna is. Keress lábost valahol, és tegyél föl vizet. Ez az. Most szórj bele egy kis kanál sót. Amíg fölforr a víz, addig elkészítem a szószt. Képzeld, ma bent járt a rendelőben a rozoga, öreg könyvelőm, és mindenféle papírokat keresett rajtam. Hiába mondtam neki, hogy rosszkor jött, mert a betegekkel kell foglalkoznom. Ő csak ragaszkodott a nyamvadt papírjaihoz. Már kezd az idegeimre menni. Annyira rigolyás. De hiszen… hogy én mekkora marha vagyok. Hiszen itt áll előttem az én könyvelőm! Ugye Péterkém, neked nem okozna problémát, ha átvennéd a rendelőm könyvelését? Mi az egy gyárhoz képest?

– Jó, de előtte mindent rendezz el a kollégával. Nem akarok emiatt cirkuszt. És nagyon kérlek, ne hagyd szerteszét a papírjaidat. Néha több munkát jelent a belégek rendezése, mint maga a könyvelés. Megígéred?

– Rendben van. Nem is tudod, milyen súlyt vettél le rólam. Na, lassan felforr a víz, ha már bugyog, belerakhatod a tésztát. Ez az.

– Nehéz napod volt? – kérdezte Péter, miközben próbálta valahogy elrendezni a hosszú tésztaszálakat a keskeny szájú lábosban.

– Képzeld, ma bejött a rendelőbe egy nagyjából velem egykorú nő, és vele együtt a fia is, aki úgy 18-19 éves lehetett. A nő nógatta a fiút, mondja már meg, miért jöttek. De a srác egyetlen értelmes szót sem volt képes kinyögni. Kénytelen volt az anyja kibökni, hogy a fia állandóan a nemi szervét vakarja, majd megőrül a viszketéstől. Nagy nehezen hajlandó volt a srác levetkőzni. Tényleg tele volt a pénisze piros pöttyökkel. Szerencsére csak egyszerű fertőzésről volt szó. Amíg felírtam a kenőcsöt, az anya pirulva megkérdezte, hajlandó lennék-e a fia barátnőjének antibébi tablettát felírni, mert a lány nem mert eljönni. Közöltem velük, a tabletta nem játék. Nincs mese, a lányt is látni akarom.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen kukacos vagy,- jegyezte meg Péter.

– Hogy miért vagyok ezen a dolgon úgy kiakadva? Hát nem szörnyű, hogy a huszonegyedik században a fiatalok még mindig nincsenek képben a fogamzásgátlásról? Ja, azt is megkérdeztem a fiútól, hogy idáig hogyan védekeztek. Nem válaszolt, csak megvonta a vállát. Ezért mondom, szörnyű állapotok uralkodnak. Lassan a szósz is kész, mindjárt ehetünk. Megterítenél? És még sör is van itthon, csodás!

Koccintottak a söröspohárral, és leültek vacsorázni. Péternek nagyon ízlett Tilda főztje. Vajon mikor evett utoljára valakivel egy asztalnál ilyen boldogan és kiegyensúlyozottan. Talán akkor, amikor a fiai még kicsik voltak, és fürdés előtt együtt ültek négyesben a vacsoraasztalhoz. De később, egyre gyakrabban nem ment haza este, és mire hazaért, késő éjjel, vagy hajnal volt.

Szeretettel nézte Tildát, ahogy tömi magába a tésztát. Óriási szerencsém van, hogy találkoztam vele. A jó sorsom összehozott ezzel az okos, kedves, bájos asszonnyal, aki ráadásul az ágyban is verhetetlen. Valamelyik este Tilda meghívta magához, akkor találkozott Böbével. Nem hasonlít az anyjára. Sötétebb a haja, a szeme kék vagy talán zöld volt, nem tudta megállapítani. A frizurája viszont hasonló volt. Valamivel magasabb volt Tildánál, talán még nála is. Bemutatkoztak. Észrevette, a lány szempillantás alatt végig mérte, aztán eltűnt a szobájában.

– Otthon mi újság? – kérdezte Péter, miközben kitöltötte a maradék sört.

– Ne is kérdezd. Tegnap este Böbe bejött a szobámba, leült, aztán közölte, komoly beszéde van velem. Úr Isten, gondoltam, csak nem terhes? Szerencsére, nem erről volt szó. Elmesélte, Sanyi azt szeretné, ha együtt laknának. A fiú kitalálta, hogy keressenek maguknak albérletet. És tudod mi volt a lányom válasza? Hogy gondolkodni akar. Na, mit szólsz az én felnőtt, érett lányomhoz? Olyan büszke vagyok rá.

– És még nem döntöttek? – kérdezte Péter.

– Még nem. Először velem akart beszélni. Neked mi a véleményed az egészről?

– Szerintem, nem tudsz mit tenni. A gyerekek előbb vagy utóbb kirepülnek otthonról.

– Ez igaz, de ez annyira elcsépelt duma. Minden eset más és más. Mert nyilván másként gondolkozik, aki már dolgozik, van saját jövedelme, és megint más eset, ha valaki csak most kezdte el az orvosi egyetemet. Gondoltál arra, hogy Böbének nincs semmi más dolga, csak a tanulás? Nem kell azzal foglalkoznia, van-e étel otthon, ki van-e takarítva, van-e tiszta ruhája és így tovább. Fölmarkolja a nem is olyan kicsi zsebpénzét, és éli a világát. És most próbáld elképzelni, mi fog történni, ha csak magára számíthat. Vajon képes lesz megbirkózni a tanulás mellett a háztartás vezetésével, vagy a tanulás rovására megy? Én aztán pontosan tudom, mit jelent az orvosin az első két év. Anatómia, biológia, kémia, biokémia, fizika, hogy csak a fontosabb tárgyakat soroljam. Itt nincs mese, az egyetem után minden áldott nap le kell otthon ülni tanulni. Ha kihagysz néhány napot, nem biztos, hogy képes leszel utolérni magad.

– Végül is, milyen választ adtál?

– Lényegében, semmit. Elárultam, mennyire büszke vagyok rá, hogy nem döntött azon nyomban, és hogy meg akarta beszélni velem a dolgot. Még azt is hozzátettem, nem dönthetek helyette, nem vehetem le a válláról a döntése súlyát. Látszott rajta, pontosan tudja, milyen nehézségekkel kell szembe néznie, ha belevág az önálló életbe. Azzal zárult a beszélgetés, hogy még gondolkodik.

– És te mit szeretnél?

– Istenem, hát nem értettél meg? Azt szeretném, ha legalább az első két évét az egyetemen nyugodt körülmények között, gondok nélkül tölthetné. De közben azt is tudom, ez az ő élete, nem az enyém. Neki kell döntenie. Még annyit mondtam, természetesen, ha több pénzre lenne szüksége, azt is megbeszélhetjük. Megköszönte, megpuszilt, és elvonult. Értesz engem, nem mondhattam neki, hogy én is szeretném látni, milyen lakásba akarnak költözni, milyen ágyban fognak aludni, milyen tiszta a fürdőszoba, és nem sorolom tovább. Gondolom, érted, miken jár az agyam. Hiszen annyi mindenre kell gondolni, amikor az ember új lakásba költözik: kik a szomszédok, hol van élelmiszerbolt, hányadik emeleten van a lakás, van-e lift, és csak néhány dolgot említettem, ami éppen eszembe jutott.

– Jaj, szívem ne sírj! – kérlelte Péter.

– Hát hogyne bőgnék, a lányom előtt nem tehettem. Ne haragudj, hogy hirtelen mindent rád zúdítottam, de csak te vagy nekem…

– Nekem van egy ötletem. Mit szólnál hozzá, ha ideköltöznél hozzám, Böbe fiúja pedig a te lakásodba. Akkor Böbének nem kellene elköltöznie, továbbélhetne a megszokott környezetében, de közben együtt is élhetne a fiújával. Na, mit szólsz hozzá?

– Mondd még egyszer, mert nem hiszek a saját fülemnek. Azt szeretnéd, hogy költözzek hozzád, és akkor Böbének nem kellene máshová mennie? Jól meggondoltad, Péter? Ez óriási felelősséggel jár. Itt már nemcsak Böbéről van szó, hanem rólunk is.

– Szerintem csak az a fontos…

– Mire gondolsz?

– Tilda, mennyire kedvelsz engem?

– Nem kedvellek, szeretlek, te szamár! Én leszek a legboldogabb nő a világon. Már a hétvégén átcuccolok, és Böbét is felhívom. Nem is tudod, milyen boldoggá tettél!

*

Részlet Dr. Kővágó Sarolta naplójából

Ezzel egyszerűen nem lehet betelni! Csak állok a szállodai szobám ablakában, és bámulom a tengert. Hihetetlen. Idáig hallatszanak a hullámok, ahogy a parti kövekhez csapódnak. És soha nem hagyják abba. Még éjjel is lehet hallani. Inkább kikapcsolom a légkondicionálót, hogy hallhassam a tenger moraját. Fantasztikus!

Persze azt is el kell árulnom neked, drága naplóm, más oka is van, hogy éjszaka képtelen vagyok elaludni. De hagy meséljem el sorjában, úgy ahogy a valóságban történt.

Vasárnap érkeztem meg Limasollba. A repülőút is megér egy külön mesét, de erről majd máskor.

A város a sziget déli oldalán, az Akrotiri öbölben fekszik. Délről a Földközi tenger, északról hegyek határolják. A repülőgép Larnacában szállt le, ami 70 kilométere keletre van Nicosiától, a fővárostól. Autóbusszal vittek a szállodába, ami talán 2-300 méterre van a tengerparttól. És a szobák! Persze nincs összehasonlítási alapom, még sehol sem jártam, pláne nem szállodában, de azért úgy gondolom, nagyon kitettek a szüleim magukért, amikor ebbe a szállodába rendeltek nekem szobát. A fürdőszoba tiszta márvány, a szobában hatalmas franciaágy terpeszkedik, van egy kis ülősarok, fotellal és kanapéval. És ez csak a szoba. Ha az ember kilép az erkélyre, meseszerű panoráma tárul elé. Ameddig a szem ellát, tenger, tenger és megint a tenger… Az erkélyre fehér asztalkát, és két széket helyeztek. Ki sem pakoltam, azonnal kirohantam az erkélyre, és leültem az egyik székre. Ki tudja, mennyi ideig ültem ott, és bámultam a tengert. Talán el is szundíthattam. Arra riadtam fel, hogy hangosan dörömbölnek a szobaajtón. Odamentem, egy szállodai alkalmazott állt az ajtóban. Arra kért, fáradjak le az étterembe ebédelni. Tökéletes angolsággal beszélt, így minden szavát megértettem. Az étterembe érve az asztalomhoz kísértek, megmutatták, miből lehet választani. Svéd asztalos rendszerben lehetett ebédelni, és aki akart, vacsorázni is. Én választhatom ki, mit akarok enni. Nagyon nehéz a döntés, olyan nagy a választék.

Ebéd után lementem sétálni a partra. A kék színű napernyők katonás rendben várták a vendégeket. Mindegyik alatt két nyugágy volt. Ha távolabbra néztem, a szomszéd szálloda előtt is hasonló ernyők sorakoztak. Onnan lehetett tudni, melyiket lehet használni, hogy a szállodák nevei ott virítottak a napernyőkön. Bevágtam magam egy nyugágyba, és azt a vitorlást figyeltem, amely éppen előttem haladt el. Félmeztelen férfi állt a vitorla mellett, a hajó hátsó oldalán fürdőruhás nő napozott.

Váratlanul a mellettem lévő nyugágyra leült valaki. Odanéztem, fiatal nő mosolygott rám. Sötétkék szoknya, és rövid ujjú fehér blúz volt rajta. A mellénél kis táblán a szálloda és saját neve volt olvasható. Rövid, szőke haja, és sötétbarna szemei voltak, amelyek barátságosan néztek rám. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Irénének hívták. Elmondta, a szállodában dolgozik, az a dolga, hogy összehozza az egyedül üdülő, hozzám hasonló korú nyaralókat. Tőle tudtam meg, este ismerkedési est lesz a szálloda előtti partszakaszon. Arra kért, feltétlenül jöjjek el. Nem kell kiöltözni, akár rövidnadrágban vagy fürdőruhában is lehetek.

Vacsora után lementem a partra. Addigra már szépen feldíszítették, asztalokat és székeket helyeztek el körben, színes lampionokat fújt a szél, és fehér kabátos pincérek kínálták az apró szendvicseket, és ezüst tálcán az italokat. Senkit sem ismertem. Iréne kisegített a bajból. Karon fogott, egy kisebb csoporthoz kísért. Kettő, nagyjából velem egykorú lány, és kettő pár évvel idősebb fiú beszélgetett egymással. Iréne mindenkinek bemutatott, aztán továbbment, másokhoz. Később kiderült, a fiúk és lányok nem párok voltak, ők is a szállodában ismerkedtek meg. A két lány dán, az egyik fiú angol, a másik pedig ausztrál volt. A dán lányok folyékonyan beszéltek angolul. Nem tehettem mást, kénytelen voltam kinyitni a számat. Az első nyögdécselő mondatok után megdicsérték az angolomat, pláne akkor, amikor kiderült, honnan jöttem. Gyorsan befogadtak maguk közé. A két fiú hozott öt széket, és szemben a tengerrel mindnyájan helyet foglaltunk. Mellém az angol srác ült, Thomasnak hívták. Elmesélte, most fejezte be a collage-ot, és felvették Oxfordba, kémia szakra. Gondolhatod, mennyire meglepődtem. Megkérdeztem tőle, miért pont kémiára, amire azt válaszolta, részt szeretne venni az új évszázadban a kémia alapkutatásaiban. Amikor megtudta, hogy gyógyszervegyészetet tanulok, teljesen elámult. Részletesen be kellett számolnom, mit és hogyan tanultam, Budapesten hány év után kapunk diplomát, és mik a terveim. Észre sem vettem, de közben felálltunk, és sétálni indultunk a tengerparton. Te aztán jól tudod, lelki barátom, milyen srácokkal jártam, na, inkább lötyögtem, idáig. Thomas egészen más volt. Ha egy szóval kellene meghatároznom a különbséget, azt mondanám, ő igazi férfi volt. Aztán leültünk a homokba, távolra kerültek a szállodasor fényei. Még egymás arcvonásait is nehezen lehetett kivenni. Váratlanul elkezdett vetkőzni. Ledobta magáról az ingét, aztán a nadrágját, végül ott állt előttem ruha nélkül. Rábeszélt, vetkőzzem én is, majd meglátom, milyen csodálatos lesz meztelenül, éjszaka fürödni a tengerben. Sohasem gondoltam, hogy képes leszek egy idegen férfi előtt szó nélkül levetkőzni. Most megtettem. Anyaszült meztelenül, egymás kezét fogva szaladtunk a hullámok közé. Akkor sem engedte el a kezemet, amikor megérkezett az első nagy hullám. Visszasétáltunk a partra, és meztelenül dőltünk le a homokba. Bámultam a félidős holdat, és a sötét égbolton ragyogó csillagokat. Nem láttam, csak megéreztem, hogy Thomas felkönyökölt, nagyon lassan és finoman rám hajolt. Becsuktam a szemem, éreztem a szája sós ízét, és nedves teste illatát. Átadtam magam ennek a csodálatos érzésnek, képtelen voltam megszólalni. Sokáig, szótlanul, egymást átölelve feküdtünk a homokban. Aztán felöltöztünk, és elsétáltunk a szállodánkig. Féltem attól, ami később fog történni. De nem történt semmi különös. Elkísért a szobám ajtajáig, átölelt, még egyszer megcsókolt. Jó éjszakát kívánt, én pedig besurrantam a szobámba. Néhány másodpercig az ajtó belső felének támaszkodtam, és azt figyeltem, hogyan ver a szívem. Szóval ilyen érzés, ha vágyódunk valaki után….

*

Saci harmadszor járta körbe a környéket. Buszra, majd villamosra szállt, megállt, kirakatot nézett, elindult ellentétes irányba, alaposan meggyőződött róla, senki sem követi. Csak ezután tért be a budai cukrászdába, ahol a kora délutáni órában lézengtek a vendégek. A pulttól jobbra, a második asztalnál újságot olvasó, nála legalább tizenöt évvel idősebb férfi várta. Jöttére felállt, lesegítette kabátját, majd kávét rendelt a pincértől.

– Régóta vár? – kérdezte Saci, közben szemügyre vette a félhomályban a vendégeket. A sarokban fiatal pár simogatta egymást. Szemben velük, a már délutánra elázott, szakadt öltözetű férfi dülöngélt a székén. És végül fiatal nő kavargatta a kávéját, közben egy könyvben lapozgatott.

A férfi rámosolygott Sacira. Kedvelte a kutatónőt, a legmegbízhatóbb ügynöke volt. Megvárta, amíg a pincérnő leteszi eléjük a kávét.

– Nemrég érkeztem. Hogy érzi magát, minden rendben?

– Nagyjából. A gyárban valaki kikotyogta, hogy gond van a kutatólaboratóriumban. Biztos vagyok benne, szándékosan jártatja a száját, hátha még több részletet tudhat meg.

– Éppen ebben az ügyben akartam találkozni magával. Tudomásunkra jutott, az oroszok is nagy érdeklődést mutatnak. Azt sem tartjuk kizártnak, hogy sikerült beszivárogniuk a gyárba, vagy pedig beszerveztek valakit, akitől információkhoz jutnak. A főnök arra kéri, próbáljon utána járni az ügynek. De tudja, csak lassan, óvatosan. Sohase tévessze szem előtt az alapfeladatát: őrizni az ALS titkát, és igyekezzen megóvni a professzort. Ha e mellett jut ideje és energiája az orosz témára, az csak hab lesz a tortán.

– És mit gondolnak, az oroszok meddig jutottak? Már tudják, hogy mit értünk el a kutatásban?

– Nem tudjuk. De a közeljövőben valakit ráállítunk csak erre az ügyre. Ha eljön az ideje, majd tájékoztatom. És mi van Soltésszal, a barátjával? Ha jól emlékszem, most jött haza Párizsból, ugye?

– Kiváló a memóriája, Róbert. Nem sok sikerrel járt, szinte alig kötött üzletet. Jó hogy említi. Az az érzésem, azon jár a feje, hogyan szabaduljon a házasságából. Meg szoktam tőle kérdezni, amikor találkozunk, mit mond otthon, hol járt. Eddig eléggé találékony volt, de mostanában látom rajta, már nem érdekli, lebukik-e otthon vagy sem. Bevallom, nekem hízeleg a dolog, hiszen teljesen belém van habarodva.

– Ez nem olyan egyszerű dolog Sarolta, mint amilyennek első pillanatban látszik. Maga csak a saját szemszögéből nézi a történteket. Próbálja a dolog másik oldalát is szemügyre venni. Mi lesz, ha a felesége, hogy is hívják, igen Pirike, begorombul, amikor megtudja, a férje ott akarja hagyni. Berohan a Fontenba, és cirkuszt rendez. Vagy valamelyik bulvár újsághoz fordul, és kitálal nekik. Más már nem is hiányzik, mint hogy a média ellepje a gyárat. Képzelje maga elé a bulvárújság főcímét: „Az ország első gyógyszergyárában nem sokat adnak az erkölcsökre”, vagy ehhez hasonlók. Nem, nincs szükségünk semmilyen botrányra és hírverésre. Szóval állítsa le Soltészt. Próbálja megmagyarázni neki, mivel járna, ha otthagyná a családját. Mondja azt neki, lehet, hogy elvesztené az állását, ki tudja… Ötöljön ki valamit, amivel megnyugtathatja Soltész a feleségét. Maguk nők ebben sokkal jobbak, mint mi. De kérem, vigyázzon, nehogy túlzásba vigye. Nem tartanám jónak, ha megszakadna a kapcsolatuk. Lehet, hogy Soltész még hasznunkra lehet. Megértett, Saci?

Az asszony nem válaszolt, csak bólintott a fejével. Kiitta a kávéját, kezet nyújtott a férfinak, és elhagyta az eszpresszót. Végül is, nekem se ártana, ha Laci kicsit visszafogná magát. Lassan minden szabadidőmet rááldozom.

Hozzászólás