Kémtörténet – 4. fejezet

0

szerző: Halász András

4.

Éjjel fél egykor megszólalt a csengő. Tilda az Orvosi Hetilapot lapozgatta, a háttérben valamelyik Mozart szimfónia szólt. Böbe nem volt otthon, az új fiújával csatangolt valahol.

Ki lehet ilyen későn, morgott magában, és az ajtóhoz indult. Kilesett a kukucskálón. Ismeretlen asszony állt az ajtó előtt. Kinyitotta az ajtó felső részén az apró üvegablakot, és azt kérdezte:

– Kit keres?

– Tóth Tildát. Ugye ön az?

– Én nem ismerem magát. Mit akar ilyen későn? Talán orvosra van szüksége?

– Nem, dehogy is. Ugyanott dolgozom, ahol Péter. Róla szeretnék magával beszélni. Nem engedne be?

Amennyire az üvegablakon ki tudott látni, az asszonyon ballonkabát volt, a vállán női táska. Nem tűnt veszélyesnek. Elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. Az asszony belépett, majd kérdően megállt az előszobában, mint aki nem tudja, merre induljon.

– Ha akarja, vegye le a kabátját, ide akaszthatja, – mutatott a bejárati ajtóval szemközti fogasra.

– Fáradjon be.

Tilda bekísérte a nem várt vendéget a nappaliba. Észrevette, ahogy az asszony körülnézett, szinte terepszemlét tartott. A vendég a szoba bejárati ajtajával szemben kétszárnyú erkélyajtót látott. Mellette, mindkét oldalon könyvespolcok sorakoztak egészen a plafonig. A hosszú, baloldali fal mentén fekete bőr ülőgarnitúra húzódott, két fotellal és kanapéval. Közöttük vajszínű dohányzóasztal, közepén vázában, három gyönyörű vörös rózsa. Tegnap este kapta Pétertől. A jobboldali fal mentén kisebb, fekete pianínó állt, mellette pedig régi sublód, rajta zenegép. A padlót három perzsaszőnyeg fedte, az ülőgarnitúra, és a zongora alatt, a kisebbik pedig a bejárati ajtó előtt.

– Tessék, foglaljon helyet, – mutatott Tilda az egyik fotelra, pedig a kanapén foglalt helyet.

– Megkérdezhetem, hogy hívják?

Az asszony lehajtotta a fejét, de nagyon gyorsan összeszedte magát.

– Látja, milyen paraszt vagyok. Fazekas Irénnek hívnak. Ugyanabban az irodában dolgozom, mint Péter.

– Maga is könyvelő?

– Ugyan, dehogy. Csak ügyintéző vagyok. Az a dolgom, hogy szétválogassam a beérkező postákat a könyvelőknek.

– Árulja el, miben segíthetek? Eléggé későre jár, kérem, amennyire lehet, fogja rövidre.

Közben Tilda felmérte a fotelban ülő asszonyt. Meglátása szerint, pár évvel volt fiatalabb nála. Hosszú, fekete haja a válláig ért. Ahogy ülve meg lehetett állapítani, csinos alakja volt. Sima barna szoknya, fehér blúz és rajta, láthatóan kézzel kötött mélyzöld kardigánt viselt. Fekete szeme sütött a kétségbeeséstől.

– Isten ments, hogy zavarjam, doktornő. De higgye el, nagyon jóban voltunk Péterrel. Tudja, először csak a szokásos munkakapcsolatban. Később elkezdte csapni nekem a szelet. Nem tagadom, jól esett. Ritkán történik meg a magamfajtával, hogy kikezdjenek vele.

– Abban az időben még nyilván együtt élt a családjával.

– Valószínű, de erről az elején még semmit sem tudtam, bár láttam az ujján a gyűrűt. De egyáltalán nem érdekelt. Most mit kerteljek, az az igazság, hogy teljesen belezúgtam. Nem telt bele néhány nap, és az ágyban kötöttünk ki. Drága doktornő, ilyen örömöt addig még egyetlen férfi sem okozott nekem.

– Ez mind nagyon szép. De árulja el kedves Irén, mi közöm van nekem mindehhez? – kérdezte Tilda.

– Mindjárt rátérek, de kérem, engedje meg, hogy a saját fejem után menjek. Nehogy azt gondolja a doktornő, hogy csak úgy, minden gondolkodás nélkül állítottam be magához. Nem, kérem, alaposan felkészültem erre a találkozásra.

Lehet, hogy még mindig együtt hemperegnek, engem meg szédít a rózsáival és a szexszel, ébredt fel a gyanú Tildában.

– És Péterrel tart még a kapcsolata? – kíváncsiskodott Tilda.

– Dehogy tart, sajnos vége szakadt. Jövő héten lesz pontosan féléve, hogy Péter közölte, nem jön többet. Megkérdeztem tőle, hogy miért. Elkezdett mellé beszelni. A lényeg az volt, hogy odahaza zűrjei vannak, nem akarja, hogy megsejtsen valamit a felesége. Óriási cirkuszt rendeztem, minek tagadjam. Nem akartam elengedni, belecsimpaszkodtam a nyakába, sírtam, könyörögtem, de hajthatatlan volt. Azóta csak az irodában látom. Barátságosan rám mosolyog, ennyi.

Az asszony szeméből potyogni kezdtek a könnyek. Tilda felállt, a sublód fiókból papír zsebkendőt vett ki. A konyhából hozott egy pohár vizet, és mindkettőt Irén elé tette.

– Kedves magától, de hoztam magammal. Ismerem én magam, tudtam, hogy bőgni fogok.

– Most már másodszor vagyok kénytelen ugyanazt kérdezni. Árulja már el, hogy jövök én a képbe? – kérdezte türelmetlenül Tilda.

Az asszony nagyot kortyolt a vízből. Közben Tilda eldöntötte magában, sokkal jobban fog járni, ha átveszi a kezdeményezést. Talán ha ő kérdez, hamarabb kiderül minden.

– Nem bánja kedves Irén, ha feltennék néhány kérdést? Akkor talán minden világosabbá válik.

– Hát persze, csak tegye.

– Férjnél van? – kérdezte először Tilda.

– Igen, de nincsenek gyerekeink.

– És hol szoktak Péterrel találkozni?

– Nálunk. Tudja, a férjem három műszakban dolgozik, és amikor éjjeles volt, Péter nyugodt szívvel jöhetett fel hozzám. Aztán hajnalban, még azelőtt, hogy a férjem hazaért volna, elment.

– És tudta, hogy van családja?

– Nem tagadta. Az egyik éjjel mindent bevallott. Nagyon szereti a gyerekeit, nem akarja egyedül hagyni őket. De arra kért, továbbra is találkozzunk. Tudja doktornő, nem az fájt, hogy családja van, hanem az, hogy mindent elhallgatott. Addig úgy viselkedett, mintha övé lett volna az egész világ. Mindig hozott valami apróságot ajándékba: bonbont, virágot, kis konyakot. És most már azt is elárulom, mielőtt bevallott mindent, én már azon gondolkoztam, hogy otthagyom a férjemet, és hozzámegyek Péterhez. Annyira magához kötött a micsodájával, jaj, bocsásson meg, nézze, hogy beszélek, szóval érti doktornő, mire gondolok. És akkor kiderült, hogy nős. Mért hazudott? Hogy kérdeztem-e tőle, hogy családos? Így, egyenesen nem. Valahogy nem került szóba. De soha nem említette a családját, ebben biztos vagyok. Ott ültünk a konyhában, és szótlanul bámultuk egymást. Aztán csak megszólalt. Azt motyogta, nem akarta a csodálatos kapcsolatunkat megzavarni a családi életével. Hát látja, milyenek a férfiak? Csak a micsodájukra gondolnak, minden más lényegtelen nekik.

– Szereti a házi pálinkát? – kérdezte Tilda, mert érezte, szüksége van valamilyen lélekerősítőre.

– Igen, ha megkínál, nagyon kedves. Jaj, nagyon finom. Kérhetek még egy kupicával? Így már sokkal könnyebb lesz, jobban fog pörögni tőle a nyelvem.

– És ez után a beszélgetés után, együtt maradt Péterrel?

– Igen, hát mit tagadjam, nagyon összepasszoltunk az ágyban, és ez minden egyebet überelt.

– És még mindig együtt vannak? – kérdezte Tilda szorongva.

– Hogy képzeli, doktornő, nem, erről szó sincs. Jó félévvel ezelőtt azzal jött hozzám, hogy több lett a munkája, meg otthon is van valami dolga. Rögtön megértettem, valami nem stimmel. Nagy-nagy ritkán, úgy kéthetenként azért felsomfordált. Az utolsó alkalommal, leültetett a konyhaasztalhoz. Bevallotta, van valaki más az életében, és nem lenne tisztességes, ha megcsalná. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy ráborítsam a pohár bort, ami előttem volt. Erkölcsös! Volt képe ezt a szót használni! Az erkölcsös volt, amikor éveken keresztül feljárt hozzám, és csalta a feleségét?

– És ki volt az a nő, aki miatt otthagyta?

– Jaj, hát még mindig nem érti, doktornő? Hát ki lett volna, hát maga. Persze nem árulta el, kit nem akar megcsalni. Én nyomoztam ki. Az egyik alkalommal, munka után követni kezdtem. Láttam, hogy egy presszóban találkoznak. Megvártam, amíg elváltak, aztán maga után indultam. Egészen ehhez a házig vezetett. Hát innen tudtam a címét. Mikor elővette a kapukulcsot, megkérdeztem magától, itt laknak-e a Kovácsék.

– Kik azok a Kovácsék? – kérdezte Tilda.

– Mit tudom én? Ez a név jött a számra. Aztán nagy szerencsém volt, mert a doktornő nem találta a kulcsot a táskájában, ezért be kellett csöngetnie. Akkor lestem ki a nevét, és azt is, hogy melyik emeleten és lakásban lakik.

– És mire volt ez jó?

– Hogy mire volt jó? Hát nem érti? Szinte megszállt az ördög, nem bírtam magammal. Tudni akartam, ki az a nő, aki miatt elhagyott a Péter. És beszélni is akartam vele. Már szó volt róla, nagyon jól passzoltunk az ágyban. Nem ment ki a fejemből az a gondolat, hogy vajon mit tudhat az a másik nő? Hát most kiböktem, ezért jöttem. Ilyen egyszerű a dolog. Szeretném, ha elárulná, mit tud, amit én nem. Szabad még egy kupicát? Nagyon köszönöm.

– Nem fog megártani? A jóból is megárt a sok.

– Már megbocsásson, ez egy nagy marhaság. Ezt a mondatot egészen biztos, hogy egy keserű ember találta ki. Nos, akkor elárulja nekem a doktornő a titkát?

– Nincs semmilyen titok, én is olyan vagyok, mint a többi nő.

– Az nem létezik, valaminek lennie kell, valami olyat tudhat, amit én nem.

– Megengedi Irén, hogy kérdezzek valamit?

– Csak nyugodtan.

– Szoktak beszélgetni Péterrel?

– Miről?

– A világról, könyvekről, az emberekről.

– Hogy őszinte legyek, mi nem beszélgetni szoktunk, hanem kefélni. Többször is egy éjszaka. Aztán aludtunk keveset, de előtte mindig felhúztam az órát, nehogy elaludjunk, és a férjem ébresszen minket.

Az lesz a legjobb, ha gyorsan véget vetek ennek. Már nagyon unom, határozta el Tilda. Talán ha megmondom neki, hogy Péter időközben elvált, és elköltözött otthonról, elég csapás lesz számára, hogy végre elmenjen.

– Elárulok egy titkot Péterről. Tud arról, hogy nemrég elvált a feleségétől és most egyedül él?

Pál Irén elsápadt. Tilda azt hitte, nyomban elájul. Azon kezdett el gondolkodni, hol hagyta az orvosi táskáját. De erre nem került sor. A vendége váratlanul hangosan kiabálni kezdett:

– Hát ez hihetetlen! És most kivel él? Ennyi év után volt mersze az egész herce-hurcát végigcsinálni! És nekem egy árva szót sem szólt. Hát nem gondolja, hogy legalább ennyit megérdemeltem volna?

– Nyilván attól tartott, hogy maga nem fogja békén hagyni, már megbocsásson az őszinteségemért.

– Ezt honnan veszi doktornő?

– Most már elárulhatom, hogy mesélt magáról. Csak nem akartam előjönni ezzel…

– Hogy mesélt rólam? Tényleg? Ez legalább szép tőle. Most már kezdem kapizsgálni… Orvosnő a szeretője, önálló lakása van, ez egészen más élet, mint amilyenben korábban élt. Nem is zavarom tovább, és kérem, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig feltartottam. Kívánom, de tényleg, hogy legyenek nagyon boldogok!

*

Magánlevél

Küldője: Fonten Gyógyszergyár Igazgatója

Címzettje: Fonten Gyógyszergyár kutató laboratóriumának vezetője

 

Kedves Iván!

Nyilván furcsállod, hogy a kommunikációnak ezt a formáját választottam. De hidd el, jó okom volt rá. Mióta belefogtunk az ALS projektbe, gyökeresen megváltozott az életem. Korábban soha nem jutott volna eszembe, hogy csak a focimeccsről vagy az időjárásról beszélhetek az irodámban, a kocsimban, vagy akár odahaza. Meg kellett szoknom, hogy ha valami fontosat szeretnék mondani valakinek, azt csak séta közben tehetem meg. Persze, lehet, hogy én vagyok túl óvatos, de a javaslatodra alkalmazott biztonsági szakértő minden eshetőségre felkészített. Időnként azon merengek, vajon te hogy szoktad meg ezt a nagy titkolózást?

De itt az idő, hogy befejezzem a mellébeszélését, és a lényegre térjek. Tegnap igazgatótanácsi ülés volt, és be kell vallanom, 26 éves vezetői múltamban még soha sem kellett ekkora cirkuszt megélnem. Az ülés témája természetesen az ALS kutatás leállása volt. A gyárban a kollegákat el lehetett hallgattatni a szigorú titoktartásra hivatkozva, de az igazgatótanácsot ez egyáltalán nem érdekelte. Az a hatalmas összeg, amit a kutatásba fektettünk, a jelenlevők számára úgy tűnt, mintha kidobtuk volna az ablakon. Vért akartak látni, felelős után üvöltöztek. Voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, ott, nyomban leváltanak. Szerencsére, megúsztam. Szinte kivétel nélkül, az összes igazgatósági tag tudni akarta, mi az oka a kutatás leállásának, és milyen feltételekkel lehetne folytatni. (Megjegyzem, nagy hiba volt a részemről, hogy nem hívtalak meg, sokat segíthettél volna. Mentségemre szolgáljon, azért nem akartam a jelenlétedet, mert meg akartalak kímélni a várható atrocitásoktól, amelyeket nekem kellett elszenvednem).

Az egész cirkusz alatt az járt a fejemben, vajon létezik-e valamilyen megoldás, módszer, bármi, aminek a segítségével folytathatnánk a kutatást. Persze ha lenne, már jelezted volna. De aki nem szakember, mint én, mindig bízik valamilyen csodában, ha másban nem, akkor a jó Isten segítségében. Aztán az jutott az eszembe, hogy az égvilágon, semmit sem tudok arról, mik azok az úgynevezett technikai okok, amelyek az ALS kutatás leállásához vezettek. Feltétlenül meg kell ismernem őket, különben megállás nélkül emiatt emészteném magam.

Ezért kedves Iván, arra kérlek, szakíts rám valamennyi időt, hogy az un. technikai problémát is megismerjem. A levelem elején írt biztonsági okok miatt arra kérlek, vasárnap délelőtt 11 órakor találkozzunk a Városligeti tónál. Séta közben mindenről beszámolhatsz. Ha a vasárnap nem megfelelő számodra, telefonálj, akkor megbeszélünk egy másik időpontot.

 

Baráti üdvözlettel,

Tircsák Benedek

Az igazgató tanács elnöke

Hozzászólás