Kémtörténet – 3. fejezet

0

szerző: Halász András

3.

Az értekezletet követő vasárnap délután, Saci és Soltész a budai felső rakparton sétált. Hűvösre fordult az idő, elkelt már a kabát.

– Képzeld, a héten én is részt vettem a vezetői értekezleten. Fogalmam sincs, miért hívtak meg. Te mit gondolsz?

Saci ránézett a mellette sétáló férfira. Jó két fejjel volt magasabb nála. Kedvelte szikár termetét, magas homlokát, mosolygós barna szemét, és különösen nagy tenyerét, amely mindig meleg és száraz volt, szemben az ő jéghideg, a feszültségtől gyakran izzadt, nedves kezével. Pillanatra megálltak, és szembe fordultak egymással. Saci mindkét kezét bedugta a férfi felöltőjének zsebébe, ott kutatott meleg után.

– Hát nem is tudom. Nyilván terveik vannak veled. És miről szólt az értekezlet?

Soltész kellemetlenül érezte magát. Nem tudta eldönteni, mennyit árulhat el Sacinak. Végül is titoktartásra kötelezték. De ha ezzel az indokkal utasítaná el Saci kérdését, megbántódna, mert azt fogja hinni, nem bízik meg benne.

– Arról, miért állt le a labor. A professzor erről tájékoztatta a résztvevőket.

– Ne is mondd, – tört ki mérgesen Saci, – most úgy néz ki, mind azt, amin két éven keresztül megfeszítve dolgoztunk, kidobhatjuk a szemétbe.

– Elárulom, nem igazán értettem, miről van szó. De tudod, a titoktartási kötelezettség… Egyáltalán, szerinted, mi beszélhetünk erről?

– Ezt neked kell eldöntened. Gondold végig, de alaposan, mennyire bízol meg bennem. Biztos vagy benne, hogy nem vagyok egy másik ország titkos ügynöke, aki meg akarja szerezni a Fonten Gyógyszergyár féltve őrzött titkait?

–  Ne szórakozz velem, Saci. Ha az lennél, már régen tájékoztattad volna a megbízódat, hiszen te ott vagy a tűz mellett. Nehogy azzal etess, hogy nem vagy tisztában az annyira titokban tartott kutatás minden részletével.

– Hát akkor? – nézett Saci somolyogva Soltészra. – Most azt fogjuk játszani, hogy titkolózunk? Azzal, hogy részt vettél a vezetői értekezleten, és hallottál az ALS kutatásról, és a gondokról, nincs már mit titkolnunk egymás elől. Vagy nem értesz velem egyet.

– Dehogy, nem. Szóval akkor nyíltan beszélhetünk. El sem tudod képzelni, hogy megkönnyebbültem. Gyere, üljünk le ide, és beszéljük meg a dolgot. Rengeteg kérdésem van.

Leültek egy padra. Soltész átölelte az asszonyt, aki a fejét a férfi vállára hajtotta. Csendben nézték a szürke Dunát, az előttük elhaladó tolatóhajót, és a Parlament elegáns épületcsoportját. Saci szólalt meg először.

– Nyilván fogalmad sincs, miért állt le az ALS kutatás. Egyáltalán, tudod, mi az az ALS? – nézett kérdően Soltészra.

– Valamilyen gyógyíthatatlan betegség. A központi idegrendszert támadja meg. De többet ne várj tőlem.

– A beteg fokozatosan megbénul. A legvégén a légzőközpontot támadja meg, és a beteg megfullad. Már létre tudnánk hozni az ALS elleni vakcinát, de mielőtt kirukkolnánk vele, nagyon sokféle módon kell ellenőriznünk. Legelőször is, meg kell győződnünk arról, hogy a kémiai anyag, amit létrehoztuk, stabil. Ami azt jelenti, akárhányszor hozzuk létre, mindig azonos hatásmechanizmust produkál. Ehhez viszont szükségünk van egy speciális műszerre. És pont itt van a bibi. A gyár nem rendelkezik ilyen műszerrel. Európában csak Svájcnak van ilyen műszere.

– Csak nem a SWISMAD-ről van szó? – kérdezte Soltész.

– De igen, pontosan ők.

– Nem értem, miért nem gondoltatok erre korábban. Miért csak most jutott eszetekbe, hogy szükség lesz erre a műszerre?

– Fogalmam sincs. Ez nem az én feladatom volt. Amikor elkészültünk a vakcinával, akkor állt elő a professzor ezzel a műszer dologgal.

– És hol itt a probléma? Meg kell venni a svájciaktól a műszer licence jogát. Odautazom, és megkötöm velük a szerződést. Már csináltam ilyet korábban is.

– Bárcsak ilyen egyszerű volna. A műszert be kell állítani és működésbe hozni, itt nálunk, a laborban. A svájciak pedig ragaszkodni fognak ahhoz, hogy ők szereljék be a műszert. Ezt viszont mi nem szeretnénk. Érted már?

Soltész bólintott a fejével. Csak azt nem tudta, mihez fog kezdeni a Fonten. Vajon hajlandó lesz illegális úton megszerezni a tervrajzot, vagy veszni hagyja az eddigi kutatást? Ezt Saci sem tudhatja. Túlnő a kutatási laboratórium hatáskörén.

Saci a szeme sarkából figyelte a férfit. Kattognak a kerekek, szinte látszik, hogyan cikáznak benne a gondolatok, állapította meg magában.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte az asszony.

– Nem is tudom. Nem tudom elképzelni, hogy a gyár megengedheti magának, hogy két évi megfeszített kutatást, és azt a rengeteg pénzt, amibe a kutatás idáig került, félrehajítsa, mert nem tudja megszerezni azt a rohadt műszert. Viszont…- nem fejezte be a mondatot, csak legyintett a kezével.

– Folytasd! Mire gondoltál? Mit jelent, az hogy viszont? – makacskodott Saci.

– Azt jelenti, nem lesz más megoldás, illegális úton fogják megszerezni. De erre még gondolni sem merek, ilyen ügyben még véletlenül sem szeretnék részt venni.

– Hát persze drágám, ez nem a te feladatod. Nem érdemes, hogy ezen törd a fejed.

*

A magyar titkosszolgálat épülete (a Cég), semmiben sem különbözött a belső budai kerületekre jellemző épületektől. A hatalmas faajtó mellett, arany betűs, szerény fekete üvegtáblán a következő volt olvasható: Fővárosi Dokumentációs Központ. Aki beljebb merészkedett, a belső udvarba jutott, ahol sorompó állt, mellette két civil ruhás, fegyveres őr. Csak megfelelő igazolvány felmutatásával lehetett beljebb jutni az épületbe.

Kormos Géza osztályvezető, akihez a kiemelt fontosságú üzemek és kutatási központok tartoztak, délután öt órára rendkívüli értekezletet hívott össze. Azt akarta, az osztály alosztályvezetői is tudomást szerezzenek a Fonten Gyógyszergyárban történtekről. Az osztályvezetőn kívül még három férfi ülte körül a főnök tárgyalóasztalát, amelyet merőlegesen helyeztek el az íróasztalával. A szobában, jobbra az ajtótól, két jobb időket is látott kopott fotel és kanapé terpeszkedett. Az ablak melletti falon könyves polc volt, amelyre napközben dossziékat és egyéb iratokat tett Kormos. Minden este, mielőtt elhagyta a szobáját, az összes iratot, amelyek a polcon vagy az íróasztalán hevertek, akkurátosan az ajtótól balra eső páncélszekrénybe zárta be.

Kormos Géza idegesen firkált az előtte lévő füzetbe. A Fontenben dolgozó ügynökük jelentette, leállt az ALS kutatás, valamilyen műszer hiánya miatt. Ránézett az asztal körül helyet foglaló beosztottjaira. Egytől egyig régi munkatársak voltak. Arra várt, hogy Terike, a titkárnője behozza a négy kávét, és elkezdhessék a megbeszélést. Az ősz hajú asszony megérkezett, letette a tálcát az asztal közepére, az egyik poharat főnöke elé tolta, aztán megállt az íróasztal mellett, és kérdően nézett Kormosra. Az osztályvezető intett a fejével, távozhat.

– Na, fogjunk hozzá,- sóhajtott fel, és maga elé húzta az asztalán fekvő dossziét. Kinyitotta, átfutotta, aztán Rozsdás Ivánra nézett. – Bagoly jelentése van a kezemben. Most kaptam Rozmártól. Kérlek, tájékoztasd a többieket a jelentés tartalmáról. Bár ez az ügy kizárólag az ő területe, előfordulhat, hogy a későbbiekben szükségünk lesz más alosztályok segítségére is. Ezért akartam, hogy ti is vegyetek részt a megbeszélésen. Bármilyen ötletet vagy véleményt szívesen meghallgatok.

Rozsdás Iván alosztályvezető teljesen kopasz volt. Borotváltatta a fejét, nem akarta, hogy a kollégái a néhány szál megmaradt haja miatt ugrassák. Robusztus, nagydarab ember volt, magyaros, lefelé kunkorodó bajuszt viselt.

– Bagoly szerint kezd pánikba esni a Fonten vezetősége, – fogott bele a tájékoztatójába. – Leállt az ALS kutatás. Valamilyen műszert hiányolnak, és azon törik a fejüket, hogyan juthatnának hozzá. Bagoly szerint, Európában csak Svájcban, a genfi SWISMAD Gyógyszergyárban használnak ilyet. A műszer licencét nem akarják megvásárolni, mert akkor kiderülne, hogy valamilyen fontos gyógyszer kutatási eredményét akarják a műszerrel ellenőrizni. A svájciak ráadásul ragaszkodnának ahhoz is, hogy a műszer összeszerelését ők végezzék, hogy „segítsenek a vevőnek”. Eközben nyilván azt is figyelemmel kísérnék, mit akar a Fonten a műszerrel bemérni. Hogy mindenki előtt világos legyen, a Fonten idáig teljes fedésben végezte az ALS kutatásokat. Nem jelent meg róla egyetlen tudományos cikk sem. A kutatásban résztvevők titoktartási nyilatkozatot írtak alá. Úgy gondoljuk, eddig sikerült a titkot megóvnunk. A problémát abban látja Bagoly, és én is egyet értek vele, hogy figyelemmel a kutatásba eddig befektetett óriási összegre, a Fonten tulajdonosai és a gyár vezetői mindenképpen meg akarják szerezni a műszert, akár illegálisan úton is.

– Mit értesz illegális út alatt? – húzta fel a szemöldökét Kormos.

– Feltételezhetően olyan céget fognak megbízni, amely információszerzésre specializálta magát. Az lesz a feladatuk, hogy szerezzék meg a hiányzó műszert, vagy legalább a műszaki leírását. Mindnyájan tudjuk, mit takargatnak ezek az úgynevezett információs cégek. Néhányan valóban önálló gazdasági társaságok, de nem idegen a tevékenységüktől az ipari kémkedés sem. Pénzért mindenre kaphatók. A másik részük viszont idegen országok hírszerző egységeinek a fedőszervei. Lefolytatják a tárgyalásokat a megrendelővel, mintha magáncégek lennének, elvégzik a munkát, és közben birtokukba kerül számos, szupertitkos adat és információ.

Rozmár Kormosra pillantott, aki a kávéját szürcsölgette. Semmit sem lehetett leolvasni főnöke arcáról. Intett Rozmárnak, folytassa.

– Három megoldás közül választhatunk. Az első, hagyjuk a Fontent egyedül cselekedni, vagyis nem avatkozunk bele, ha más, külső céget keresnek meg a hiányzó műszaki eszköz megszerzésére.

A második lehetőség, hogy mi fogjuk elvállalni és végrehajtani az úgynevezett külső cég nevében a feladatot, de erről természetesen a Fonten munkatársai nem tudhatnak.

És végül a harmadik megoldás. Megakadályozzuk, hogy illegális úton jusson hozzá a műszerhez. Ez persze azzal járna, hogy elveszne az ALS kutatásba befektetett rengeteg pénz, és értéktelenné válna kétévi kutató munkájuk is.

– És te melyik megoldás mellett vagy?  – kérdezte Kormos.

– Mielőtt válaszolnék, tisztáznunk kell valamit. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon a Cég feladata, hogy a ránk bízott gyár érdekében külföldön fedett tevékenységet folytassunk? Ha erre a kérdésre igen a válasz, akkor nyilván a második megoldás felé hajlok. De szeretném hangsúlyozni, ebben az elvi kérdésben nem a Cégnek kell döntenie. Hiszen ha jól belegondolunk, amennyiben a Fonten Gyógyszergyárnak sikerülne piacra dobnia az ALS elleni gyógyszert, az nemcsak a gyárnak hozna óriási hasznot, hanem az egész országnak. Magyarország gazdasági pozíciója nagyot ugrana a gyógyszer piacra dobásával. Ezért, szerintem, a problémát, kormányszinten kell eldönteni.

Kormos felállt, járkálni kezdett a szűk irodában. Már csak ez hiányzott. Kénytelen lesz a Cég vezetőjéhez fordulni. A továbbiakat neki kell elrendeznie.

Senki sem szólalt meg. Arra vártak, a főnök mondja ki a végső szót.

Kormos visszaült a karosszékébe.

– Egyetértek Rozmárral. Az ügyet felterjesztem a parancsnokságra, és ha szükségesnek látják, konzultálni fognak az illetékes kormányszervekkel. Ebben a kérdésben valóban nekik kell meghozni a végső döntést. Addig is, Rozmár, tájékoztasd a kapcsolattartóján keresztül Hóbaglyot a fejleményekről. Most az a feladata, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozza meg, vagy legalább késleltesse, hogy a Fonten saját akcióba kezdjen.

*

A kémiai laborgyakorlat volt a hetedik órája. A gyakorlatvezető a kísérleti pultok között sétált. Időnként megállt, belepillantott a hallgatók jegyzeteibe, aztán tovább ment. Dr. Forgács Sándor tanársegéd legalább annyira unta az első évesek gyakorlatait, mint a tanítványai, azzal a különbséggel, hogy ő nem mutathatta ki. Az ablak melletti második sor szélén megint megállt, és nézte, ahogy kedvenc medikája, Tóth Erzsébet, tehetetlenül körülnéz, hátha társai közül valaki segít neki. De mindenki a saját dolgával volt elfoglalva. A lány hirtelen azt vette észre, a tanársegéd elveszi a pultról a füzetét, valamit beleír, rámosolyog, aztán tovább halad. Látja, hogy megakadtam, még sem törődik velem, gondolta Tóth Erzsébet mérgesen, akit mindenki Böbének hívott. Felemelte a füzetet, hogy megnézze, mit írt bele a tanár. Nem tudta, hová tegye, amit olvasott.

Elkísérne ma este egy születésnapi buliba? Óra után a folyosón várom.”

Ennyi volt. Ilyet még nem pipáltam, gondolta Böbe. Azon kívül, hogy hetente kétszer találkoztak a kémia gyakorlaton, soha nem beszéltek egymással. Mit mondjak, van bőr a pofáján, állapította meg magában.

Az óra végén a laborral szemközti ablaknál várt rá Forgács. Kezébe nyomott egy cetlit, amelyen a cím volt, és a kezével mutatta, hány órakor várja. Aztán elviharzott.

Megcsörrent a mobilja. Anyja hívta, azután érdeklődött, mikorra ér haza. Fölkucorgott az ablakpárkányra, hogy ne legyen útban a folyosón siető hallgatóknak.

– Nem fogod elhinni, mi történt. A kémia tanárom buliba hívott. Mit szólsz ehhez? Hogy már korábban is dumáltunk? Nem, igazság szerint, a nevén kívül semmit sem tudok róla. De azok az őzike szemek ígértek valamit, ezért úgy döntöttem, igent mondok. A labor előtt megvárt, és kérdően nézett rám. Bólintottam a fejemmel, erre totál elvörösödött. Most mondd meg, mint egy gimnazista! Aztán a kezembe csúsztatott egy cetlit. Ezen volt a cím, ahová meghívták, meg az időpont is. Még annyit nyögött ki, hogy ott fog várni, negyedórával korábban, a cédulán írt ház előtt, aztán olyan gyorsan eltűnt a tömegben, hogy semmit sem tudtam kérdezni tőle. Hogy mit? Például, hogy milyen ruhába menjek. Kell-e vinni valamit, meg ilyeneket. Értem, akkor csak rohanj. Majd este mindenről beszámolok. Szia.

Pontosan este hétre a megjelölt címen volt, szokásával ellentétben, semmit sem késett.

Persze ehhez az kellett, hogy anyja, a körzeti orvosi rendelőjéből magyarázza el, hol van az a ruha, amit fel akart venni. Egész délután a színes, bő szoknyás ruháját kereste, és a fehér kardigánját.

Forgács loholva érkezett. Böbe még sohasem látta civilben, vagyis, fehér köpeny nélkül. Fehér farmer, sötétkék ing, és bőrdzseki volt rajta. Hihetetlenül jól néz ki, állapította meg magában. Mikor Forgács meglátta, rá mosolygott, belé karolt, és mint akik már régen együtt vannak, olyan meghitten irányította befelé a házba.

Böbe, amikor belépett a lakásba, majdnem sarkon fordult és kirohant. Még soha életében nem látott ennyi embert ilyen kis helyen összezsúfolódni. Semmit nem lehetett látni a cigaretta füsttől. Forgács befelé nyomta Böbét, aki megrettent a rengeteg embertől. Aztán valaki a kezébe nyomott egy poharat, valamilyen gyanús, piros színű lötty volt benne. Beleszagolt, úgy látszik, ez már szakmai ártalommá vált nála. Az ital furcsa, édeskés szagot árasztott. Belenyalt, de akkor sem tudta megállapítani, mi lehet az. De nem volt menekvés, a tanársegéd koccintott vele, muszáj volt innia. A belső szobában dübörgött a zene, az emberek táncoltak. Forgács magához húzta, és nem érdekelte, hogy pörgős rock ment, erre is képes volt lötyögni. Egyenesen Böbe szemébe nézett, aki nem értette, hogy lehet valakinek ennyire két különböző személyisége. Hiszen az egyetemen, visszafogott úri fiú volt, aki minden erejével azon fáradozott, hogy a fejükbe gyömöszölje a kémiát. Itt, ebben az idegen lakásban pedig egy belevaló, jóképű sráccal táncolt, aki gond nélkül kezdte simogatni a fenekét, és a szájával csiklandozta a nyakát.

Forgács váratlanul azt kérdezte, mit szólna hozzá, ha lelépnének. Hová, kérdezte Böbe. Azt válaszolta, hogy valahol megvacsoráznának, aztán majd meglátják. De akkor miért jöttünk ide, kérdezte a férfitól Böbe. A tanár azt válaszolta, nem tehetett mást, a házigazda valamilyen, ő sem tudta pontosan, hogy milyen fokú rokona, nem utasíthatta el a meghívását. És különben is, nagyon utálja, ha ennyi ember zsúfolódik össze egy helyen. Meg sem várta, hogy Böbe válaszoljon, megragadta a kezét, és kifelé indultak.

Lent az utcán átkarolta a vállát, alig érezhető puszifélét nyomott az arcára. Köszöni, hogy eljött vele, mert egyedül nagyon nehezen bírta volna. Közben leállított egy taxit, bemondta a sofőrnek a címet. Aztán minden előzmény nélkül rá hajolt, és megcsókolta. Böbe a megdöbbenéstől megbénult. Aztán már nem bánta. Az igazság az volt, jól esett a tanárával csókolózni. Hiszen már olyan régen volt benne része. Utolsó fiújával három hónapja szakított. Azóta egyfolytában magolt. Még egy moziba sem jutott el.

Megérkeztek az étteremhez. Eléggé puccos hely, még jó, hogy a bulira rendesen felöltöztem, gondolta Böbe. Rengeteg tükör volt végig a falakon, a sok pincér, akik állandóan azt lesték, nincs-e valamilyen kívánságuk. Ha utólag megkérdezték volna tőle, mit evett azon az estén, nem tudott volna válaszolni. Mindenbe, amit eléje tettek, beletúrt, igazság szerint, egész idő alatt arra várt, hogy ha végeznek az evéssel, Forgács felviszi magához.

Már késő este volt, amikor kijöttek az étteremből. Forgács megint taxit hívott. A kocsiban azonnal Böbére mászott. Egész úton csókolóztak. Megérkeztek a házhoz, Forgács kifizette a sofőrt. A tanár kulccsal kinyitotta a nagy vaskaput, és lifttel felmentek Forgács lakásába. A tanársegéd az ujját a szája elé emelte, hogy maradjon csöndben, nehogy felébresszenek valakit. Hogy kit, arról fogalma sem volt Böbének. Bejutottak egy szobába, ahol már mindketten tudták, mihez kezdjenek egymással.

Hozzászólás