Kémtörténet – 1. fejezet

1

szerző: Halász András

1.

A szobát a hangulatlámpa halványsárga fénye világította meg. A rádió régi olasz slágereket sugárzott. Dr. Tóth Tildának semmi kedve nem volt kibújni a meleg takaró alól és a férfi öleléséből. Kinyitotta a szemét, pillantása a lámpára esett. Bronzba öntött, meztelen nő nyújtózkodott a halványsárga lámpaernyő alatt. Érezte hátán a férfi testét, ahogy hozzábújt. Péter tenyerében az asszony melle nyugodott.

– Nem akarok felkelni, – suttogta Tilda, inkább magának, de a férfi is hallotta.

– Nehogy megmozdulj,- fúrta a fejét Péter az asszony hátába. – Nem mész sehová.

Hihetetlennek tűnt az egész. Egy nappal korábban, szombat este, Pirikénél, legjobb barátnőjénél találkoztak. Kisebb társaság gyűlt össze, konyakot ittak, és egyre hangosabban beszélgettek. Nála alig magasabb, középtermetű, kedves mosolyú, nagyjából vele egykorú férfi lépett oda hozzá.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, még nem ismerjük egymást. Fodor Péter vagyok.

– Nagyon örülök, – Dr. Tóth Tilda.

A férfi arcán látszott a meglepetés.

– Szóval maga a háziasszony orvos barátnője. – Tilda bólintott a fejével.

– És maga hogy kerül ide? – kérdezte Tilda. – Nem emlékszem, hogy járt volna itt korábban.

– Valóban, most vagyok itt először. A barátom jó ismerőse a házigazdának, ő cipelt el magával.

Pirike, a háziasszony, hatalmas szendvicses tállal a kezében lépett melléjük. Magas, szikár asszony volt, a járomcsontjától egészen a szájáig mély ránc húzódott. Tilda hetek óta nem találkozott vele. Meglepődött, barátnője gyűrött arcát látva. Kénytelen lesz néhány kilót felszedni magára, gondolta. Majd felír pár vitamint, ha egyáltalán hajlandó lesz bevenni.

– Látom, már megismerkedtek,- mondta Pirike – vegyenek szendvicset, van sajtos, meg téliszalámis is

Péter levett a tálcáról két szendvicset.

– Kér maga is, Tilda? – nézett kérdően az asszonyra.

– Nem, köszönöm.

Időközben Pirike tovább siklott a szendvicses tállal. A férfi körülnézett, szabad ülőhelyet keresett. Egyet sem talált, de észrevette, a kétszárnyú erkélyajtó félig nyitva van.

– Nincs kedve friss levegőt szívni? – kérdezte Tildától, és meg sem várva az asszony válaszát, elindult az erkély felé.

Van valami furcsa ebben az emberben, de egyáltalán nem zavaró. Inkább kedves, gondolta Tilda, miközben követte a férfit. A pici erkélyen csak egy piros műanyag asztalka és két szék fért el. Mindketten helyet foglaltak. A negyedik emeleti erkélyre kevés utcai fény jutott fel. Ebben a késői órában a szemben lévő házakban csak néhány lakásban égett a villany, vagy szűrődött ki a televízióadás kékes fénye.

– Tudja, sohasem kedveltem, ha sok ember zsúfolódik össze kis helyen. Mindenki túl akarja kiabálni a másikat, amiből akkora hangzavar lesz, hogy végül az ember a saját hangját sem hallja.

– Akkor nem is jár társaságba? – kérdezte Tilda.

– Nagyon ritkán. Ide is csak a barátom unszolására jöttem, de fogalmam sem volt, hogy ennyien lesznek. Jobban szeretek két-három emberrel együtt lenni, csöndben beszélgetni. Sokkal meghittebb, nem gondolja?

– Én egész nap emberek között vagyok, akik folyamatosan beszélnek hozzám, már megszoktam, – legyintett Tilda. – Az igazság az, munka után legszívesebben beülök egy kád meleg vízbe, zenét hallgatok, és elszenderedek.

– Egyedül él? – kérdezte a férfi.

Nem egy kertelős fajta, gondolta az asszony. Jó, ha tíz perce ismerjük egymást, mégis ilyeneket kérdez tőlem. De az is lehet, hogy tényleg érdeklem.

– Igen, egyedül. Pontosabban, a lányommal, bár mostanában nem sokat látjuk egymást. Ebben az évben kezdte az orvosi egyetemet, rengeteget kell tanulnia. És maga?

Péter elmosolyodott. Tetszett neki az asszony nyíltsága. Tildára nézett, aki nem kapta el a tekintetét. Szépasszony, állapította meg. Rövidre vágott, szőkés barna haja, kiugró állcsontja, és sötétbarna, csillogó szeme érdeklődést keltett benne. Az asszony karcsú alakján jól állt a sötétkék ruha, amelyen a merész, V alakú dekoltázs formás melleket sejtetett.

– Már négy hónapja egyedül élek. Akkor költöztem el a feleségemtől.

Tilda észrevette, a férfi egy pillanatig elmerengett, de hamar visszatért hozzá. Barna szemei csillogtak a félhomályban, érzékenységet, és biztonságot sugároztak.

– Mit szólna hozzá, ha szép csendben lelépnénk? – kérdezte Péter.

– Miért is ne, – egyezett bele Tilda. Annak ellenére, hogy alig félórája ismerkedtek meg, egyáltalán nem tartott a férfitól. Sőt, jól érezte magát a társaságában.

Egy késő éjszakáig nyitva tartó bárban kötöttek ki. Inkább beszélgettek, mint ittak. Kicserélték egymás mobilszámait. Aztán taxit hívtak. A férfi egészen a lakásáig kísérte Tildát. A budai, kétemeletes, elegáns ház kapujában, Péter átölelte, és könnyű csókot lehelt a szájára.

– Hívhatlak holnap? – kérdezte Péter, de közben továbbra sem engedte el az asszony derekát.

– Csak délután, nem tudom, mikor ébredek. Tilda megfordult, és eltűnt a sötét lépcsőházban.

A taxi visszavitte Pétert a kilencedik kerületbe, ahol az utóbbi években gombamód nőttek ki a földből az új épületek. Az egyikben bérelt egy kétszobás lakást. A Volkswagen Pólót is magával vitte, a felesége nem vezetett. A bútorokat viszont otthagyta, nem akarta, hogy bármiben is megváltozzon fiai és felesége megszokott élete. Nem volt érdemes tovább húzni az évek óta halódó házasságát. Gyakran tért haza késő éjszaka, bárokba járt, nőket szedett fel. Amikor hazaért, megfürdött, ruhát cserélt, úgy indult munkába. A felesége sohasem kérdezte, hol járt. Hallgatásával tüntetett.

Régóta nem éltek házas életet. Csak a pénz miatt szoktak hajba kapni. A felesége megállás nélkül elégedetlenkedett azzal az összeggel, amit hazaadott. Pétert nem érdekelték az árak, fogalma sem volt, mibe kerül egy kiló kenyér, vagy egy liter tej. A felesége is dolgozott, a Szuperárak áruházlánc főkönyvelője volt.

Munkahelyén, a Fish, Gold és Fodor könyvelői és adószakértő irodában a szokásos keddi tulajdonosi értekezleten vallotta be társainak, hogy válik, és új lakásba költözik. Akkor egyezett meg velük a kölcsön feltételeiről. Sokkal kevesebb kamatot számítottak fel, mint a bank, hosszú fizetési határidőt biztosítottak számára.

Nem vitte túlzásba, csak a legszükségesebb bútordarabokat szerezte be. Ha megkérdezték volna tőle, hogy érzi magát egyedül, gondolkodás nélkül azt válaszolta volna: nagyszerűen.

Nem kellett tovább néznie felesége szemrehányó pillantásait, hallgatnia vég nélküli panaszait. Akkor járt haza, amikor kedve tartotta, és azt vitt fel magához, akihez kedve szottyant.

Tizenhárom éve hozták létre a könyvelői irodát, amely nagyobb gazdasági társaságok könyvelésével és adózásával foglalkozott. Minden tulajdonosnak saját titkárnője volt, a másik két alkalmazott a negyedik titkárnőn osztozott.

Soha nem bánta meg, hogy az egyetem elvégzése után ebben az irodában kezdett el dolgozni. Három évig alkalmazott volt, az akkori tulajdonosok préselték ki belőle a legmagasabb szintű könyvelői vizsgát. Érdemes volt gyötörnie magát, mert a könyvvizsgálói cím megszerzése után bevették tagnak az irodába.

Mióta egyedül élt, ritkán fordult elő, hogy nem volt barátnője. Ragadtak rá a nők. Kedvelték nyíltságát, kedvességét, őszinteségét, hogy időnként szabad szájú, olyan szavak is elhagyják a száját, amit az úgy nevezett úri nők nem vesznek jó néven. Nem csinált gondot belőle, hogy kapcsolatai nem tartottak sokáig.

De Tildára nem volt felkészülve.

Az első, együtt töltött este után, vasárnap délután egy órakor felhívta telefonon. Álmos, fáradt hang szólt bele a kagylóba.

– Igen, én vagyok. Szia, Péter. Félig még alszom.

– Mit szólnál hozzá, ha kimennénk a természetbe? Gyönyörű idő van.

– Minek?

– Hogy magunkba szívhassuk az erdő friss illatát.

– Na, jó, ha annyira akarod. Gyere értem három óra tájban, addig valahogy összekaparom magam. Nem, egyáltalán nincs kedvem este vacsorázni menni. Holnap reggel nyolctól rendelek, korán akarok lefeküdni.

– Rendben van, majd séta közben mindent megbeszélünk.

Érdemes volt kiruccanni, ismerte el Tilda, amikor kiszálltak Péter kocsijából, és elindultak a Normafa gyalogösvényén. Az ősz kezdte átvenni a hatalmat az erdő színei felett. A levelek még nem hullottak le. A sárgásbarna és a piros szín uralkodott az ágakon. Nem sokat beszéltek, Péter átölelte Tilda vállát, így baktattak az erdőbe vezető ösvényen. Időnként elhaladt mellettük néhány megszállott futó, hallani lehetett zihálásukat, és látni izzadt arcukat. Leültek egy padra, és csókolóztak. Tilda arra gondolt, vajon az arra járók mit szólnak a látványhoz, hogy két középkorú ember falja egymást. De gyorsan félredobta gátlásait, és átadta magát a férfinak, akinek a keze becsúszott a dzsekije alá, és finom mozdulatokkal kezdte simogatni a mellét. Érezte, feszülni kezdett benne a vágy.

Több mint két év telt el azóta, hogy elköszönt utolsó barátjától, a röntgen orvostól. Kellemes volt vele, de nem több. Szégyellte magának beismerni, a férfit arra használta, hogy testi vágyait kielégítse. Másra nem tartotta alkalmasnak. Egy idő után a férfi szorosabbá akarta tenni viszonyukat. Mivel Tilda erre nem volt hajlandó, szép csendben elváltak. Azóta nem volt partnere. Beletemetkezett a munkájába, és mindent megtett, hogy Böbének csak a tanulással kelljen foglalkoznia. Pontosan tudta, mivel jár az orvosi egyetem első két éve.

Most pedig itt van annak a férfinak az ölelő karjaiban, akivel egy nappal korábban ismerkedett meg. Ismerte saját testét, tudta, ha a közelben találna egy ágyat, azonnal lefeküdne vele. Fogalma sem volt, mit tegyen. Elégítse ki a vágyát, vagy előbb ismerje meg jobban a férfit? Nem kellett tovább rágódnia, mert nyakukba szakadt egy váratlan őszi zápor. Futva tették meg az utat a kocsiig. Csurom vizesek voltak.

Már a város felé tartottak, amikor Péter megkérdezte:

– Hozzád, vagy hozzám menjünk?

Tilda nem válaszolt rögtön. A józan észt vagy a szenvedélyt válassza? Az esze azt diktálta, ne feküdjön le egynapos ismeretség után a férfival. De a teste másként gondolta. Még mindig érezte a mellén a férfi puha érintését. Mire várjak, gondolta. Elmúltam negyvennégy éves, még pár év, és elkezdek öregedni. És különben is, kinek tartozom elszámolással? A lányom éli a saját életét. Hát akkor?

– Hozzám nem lehet, mert otthon van a lányom,- válaszolta, és közben nem nézett Péterre.

– Rendben van, akkor irány a kilencedik kerület, megyünk hozzám. Jobb kezével elengedte a kormányt, és megsimogatta az asszony térdét.

A behúzott függönyön keresztül kevés fény jutott be a hálószobába. Tilda az éjjeliszekrényen a karórája után kutatott. Aztán rájött, nem otthon van. A karórája a karján volt. Öt perc múlva hét óra. Felült, próbált magához térni. Te jó Isten, gondolta, s közben kiugrott az ágyból. Nyolcra a rendelőben kell lennem, várnak a betegek. Pillanatig elmélázott, vajon hol van Péter lakása. Rápillantott a férfira, aki mélyen aludt. Felhúzta bugyiját, összekapdosta ruháit, és bement a fürdőszobába. A meleg víz életre keltette. Fogat nem tudott mosni, hiába kutatott fogkefe után. Jobb híján az ujjára nyomott kevéske fogkrémet, azzal dörzsölte be a fogát. Magára kapkodta ruháit. A táskája az ágy mellett lehet valahol, gondolta, abban volt a pipere készlete. Csöndben visszament a hálószobába. Péter még mindig aludt. Belebújt a cipőjébe, kifelé indult. Aztán a konyhánál visszafordult. A hűtőszekrényen apró jegyzettömb lógott, mellette toll. Ráfirkantott néhány szót:

„El kellett mennem, nyolctól rendelek. Telefon: 2342549. Mobil is jó. Hívjál, puszi: Tilda

A lépcsőházban előkotorta táskájából a mobilját, taxit hívott. Nem késett el. A betegek türelmesen vártak rá, egymással trécseltek.

A rendelés ideje alatt Péter nem zavarta, fél egykor csörrent meg a mobilja.

– Hogy vagy kedvesem? – kérdezte Péter.

– Fáradtan, most ment el az utolsó beteg.

– Mit terveztél mára? – érdeklődött Péter.

– Mivel kapcsolatban?

– Most ezt fogjuk játszani? – kérdezte a férfi. – Hiszen nagyon jól tudod, mire gondoltam. De ha akarod, részletesen is kifejtem. Hogy legyen?

– Jó, jó. Még két beteghez ki kell mennem, aztán szabad vagyok. Te most dolgozol?

– Nincs más választásom. Mit szólnál hozzá, ha megismételnénk a tegnap estét? Hozatok kaját, és aztán mindent bele…

– Sekélyes, gusztustalan alak vagy, ugye tudod? – mondta Tilda, de magában mosolygott. Egyértelmű volt a hangjából, egyáltalán nincs ellenére Péter stílusa.

– Hát Istenem, neked csak ez jutott. Szóval, mikor várhatom a nagyságos asszonyt?

– Te mikor végzel?

– Legkésőbb fél ötkor.

– Akkor legyen hat óra. De most felszerelkezem az utazócsomagommal. Reggel nagyon kényelmetlenül éreztem magam.

– Terített asztallal és töltött fegyverzettel várlak, drága.

Csak késő este jutottak el a hálószobából a konyhaasztalhoz, ami szépen volt megterítve. Tilda mosolyogva nézte új szeretőjét, hogyan sürgölődik a konyhában. Esze ágában sem volt segíteni neki. Még forró volt a teste a szeretkezésüktől. Be kellett vallania magának, még sohasem érezte ilyen jól és felszabadultnak magát egy férfi társaságában. Péter karjaiban megszűntek korábbi gátlásai, és képes volt olyan mélységekbe zuhanni, amelyekről korábban csak álmodni mert.

– Mondani akartam neked valamit. Képzeld, az apám holnap lesz 89 éves. Ki gondolta volna, hogy ennyi ideig fog élni az öreg.

– És az édesanyád? – kérdezte Tilda.

– Már évekkel ezelőtt meghalt.

– Sajnálom. De ami apádat illeti, szerintem a gének határoznak meg mindent…

– Ne gyere nekem a génekkel!- szakította félbe Péter.

– El kéne olvasnod azt a cikket, ami arról szól, hogy bár számít, mit eszünk, az örökléstani tényezőknek döntő szerepük van abban, meddig élünk. Tényleg, nem olvastad a Tükörben?

– Most mért csodálkozol? Nem, tényleg nem olvastam. Szóval azt mondják, zabálhatunk akármit, előre belénk van vésve, mikor fogunk elpatkolni. Hát ez óriási! Akkor meg mi a fenének gyötörjük magunkat az edzőteremben, minek vesszük a teljes kiőrlésű, vagy mit tudom én, hogy is hívjákokat.

– Valahová elkeveredett a bugyim. Nem tudod, hol van?

– Nem tudom, hol a bugyid. Tényleg ennyire kell sietned? Hová rohansz?

– Nem szóltam Böbének, hogy éjjel nem leszek otthon. Már tegnap is furcsán bámult, de javára legyen mondva, nem szólt egy szót sem. De két éjszaka, az már sok lesz.

– Úgy viselkedsz, mintha ő lenne az anyád, és nem fordítva volna. Hívd fel telefonon. Elég nagylány már, hogy megértse. Gyere inkább vissza az ágyba, húzzunk le még egy kört…

– Hát nem megmondtam, hogy érdemes rám hallgatni… De most már kilyukad a hasam az éhségtől. Annyi mindent rendeltem, együnk még valamit.

Mindent felfaltak, és megittak hozzá fejenként egy üvegsört. Visszamentek a nappaliba. Tilda felkucorgott a kanapéra, Péter pedig a mellette lévő fotelba dobta le magát.

– Szóval az apámnak most lesz a születésnapja. Fel kell köszöntenem. Tudod, mennyi nője volt az életében? Én hozzá képest kezdő vagyok. Jaj, és nem is mondtam, ő is orvos volt. Belgyógyász. Régebben, kórházban is dolgozott. Azt hiszem, nem volt olyan nővér az osztályán, aki nem ismerkedett meg az öreg kanapéjával. És képzeld, közben négy feleséget fogyasztott el. Nem, tévedek, a negyedikkel még együtt él.

Közben Péter Tilda mellé sompolygott a kanapéra, benyúlt a fürdőköpenye alá, és finoman simogatta az asszony combját. Nem telt el hosszú idő, megint egymásba gabalyodtak. Nem keltek fel a kanapéról, azon szeretkeztek.

– Hát anyám! Volt már dolgom néhány nővel, de egyikük sem tudott így dugni. Most mit fintorogsz. Ja, hogy nem tetszik, amikor a dugni szót használom. Hát akkor mit mondjak?

– Mondd azt, hogy közösülni, lefeküdni, nemi életet élni, szeretkezni, vagy mit tudom én…

– Állj, állj már meg egy pillanatra! Már a harmadiknál elvesztettem a fonalat. Kezdd, előröl. Az utolsót felejtsd el.

– Miért?

– Mert számomra a szeretkezésnek más jelentése van. Én szeretem az apámat, szeretem a gyerekeimet, szeretem a hazámat, de mi köze a szeretetnek ahhoz, hogy jók vagyunk-e az ágyban?

Péter kifelé indult a konyhába. Behozott két üvegsört, meg valamilyen rágcsálni valót. Kitöltötte az italt, aztán visszaült az asszony mellé.

– Olyan jó volna, ha holnap nem kellene bemennem dolgozni. Itthon maradnánk, és egymást kényeztetnénk. Holnap te is csak délután rendelsz, ugye? Nincs valami ötleted, amit az irodában elsüthetnék? De valami fifikás indok kellene, mert annyi a munka, hogy ki sem látunk belőle.

– Mondd azt, hogy lázas beteg vagy, és az orvosod azt javasolta, három napra maradj otthon.

– De fogalmam sincs, ki az orvosom. Mióta ideköltöztem, nem írattam át magam. Most menjek vissza a régi lakóhelyem szerinti dokihoz? Semmi kedvem hozzá.

– Akkor mától kezdve én vagyok a házi orvosod, aki arra utasított, hogy három napig ki sem szállhatsz az ágyból. Megértetted?

– És ez szabályos? Tényleg?

– Ideadod az egészségügyi kártyádat, felírom a számodat, és kész. Majd megkapod a táppénzes papírodat. Már át is iratkoztál hozzám.

És csak úgy, vizsgálat nélkül betegállományba veszel? Ez nem etikus dolog. Tessék a beteget alaposan kivizsgálni. Nem ott, itt lent kell kezdeni. Igen, eléggé lanyha állapotban van. Árulja el doktornő, nem tud ellene valamilyen megoldást?


 

folytatása következik

1 komment

Hozzászólás