Kohn bácsi és a lovi

0

szerző: Sáfrán István

Ha eddig nem tudtam volna, most mindenképpen rá kellett jönnöm, hogy  Kohn bácsi szerint az “ökumené” – az öregúr sajátos megközelítésében – a hívők és az egyházak békés egymásmellettiségén túl a mindenkori másik tanításainak alapos és körültekintő megismerését jelenti. A békés egymásmellettiséget első hallásra elfogadtam, de a tanításokban való elmélyüléssel kapcsolatban voltak ellenérzéseim. Az öreg spekulált egy darabig, majd úgy látszik mégiscsak érdemesnek tartott a továbbképzésre, mert visszadőlve kényelmes füles-fotelje mélyébe, az alábbi példabeszéddel kísérelte meg felhomályosítani tudatlan elmémet.

Volt nekem egy barátom – kezdett a valamikori história megelevenítésébe -, akit történetesen szintén Kohnnak hívtak. Talán még a sem pratija (jobb híján nevezzük keresztnévnek) is egyezett az enyémmel. Ugyancsak közös volt bennünk, hogy ő is bomlott a loviért. A lóversenyért akár a fél életét is odaadta volna. Állandóan az istállók meg a zsokék körül forgolódott, minden információt elraktározott titkos zsebnoteszébe, amit csak fel lehetett csipegetni. A rossz nyelvek szerint otthonosabban mozgott az istállók világában, mint a legendásan szemtelen verebek, akik tudvalevően mindenbe beleütik a csőrüket.

Egy ilyen látszólag céltalan téblábolása során észrevette, hogy egy reverendás fiatalember közelít ahhoz az istállóhoz, amelyikben kedvenc pacijai ropogtatták az elemózsiát. Észrevétlenül a pap után osont. Legnagyobb ámulatára azt vette észre, hogy az egyházfi megáldja az egyik paripát, majd amilyen titokban jött, ugyanolyan gyors léptekkel távozott is. Barátom barátjának se kellett több! Lélekszakadva rohant a pénztárhoz és minden pénzét – ami még az előző futamok veszteségéből cincogott a zsebében – feltette a megáldott négylábúra.

És mit ad isten?!

A kiválasztott utcahosszal nyerte a futamát.

Hősünk elmosolyodott, s innentől kezdve már egyébre sem figyelt, csak hogy mikor jelenik a lóversenypályán isten szolgája. Megleste, hogy melyik paci mellé somfordált, s amikor a tiszteletes végzett teendőivel, ő már rohant is a fogadóiroda kasszájához. Hétről hétre mind nagyobb tétekben fogadott  – és meggyőződése szerint istennek hála – rohamléptekben megtollasodott. Minthogy azonban nem volt fékeveszetten mohó, egy szép napon úgy határozott, nem él vissza tovább egy másik vallás urának jóindulatával. Amije csak mozdítható volt, pénzzé tette és azon a napon degeszre tömött bukszával a zsebében leskelődött az egyházfi után, aki menetrendszerű pontossággal érkezett a szóban forgó istállóhoz. Mint mindig, most is óvatosan körbepillantott, majd hogy nem észlelt semmi gyanúsat, besietett a lovardába, ahol a szokásosnak megfelelően elvégezte a szertartást.

Az öreg ki sem várta a ceremónia végét, sietve megtette tétjeit, majd kényelmesen kiült a teraszra és várta a futamot.

Nem akarom túlsrófolni az idegeidet – hűtötte érdeklődésemet Kohn bácsi -, legyen elég annyi, hogy a ló állítólag utolsó előttiként kocogott be a célba, de az istállóig már nem tudott elvánszorogni, mert útközben kilehelte a lelkét. A kárvallott nem tudta türtőztetni magát! A kijáratnál a pap mellé furakodott, félrevonta, majd feltárva kálváriába torkolló történetét dühödten kérte számon fiaskóját.

A fiatalember higgadtan fogadta a szemrehányást. Békésen ingatta a fejét, majd némi nehezteléssel a hangjában kioktatta a rátámadót:

– Ez a baj veletek, zsidókkal! Nem vagytok eléggé járatosak a keresztény egyház szokásrendjében.

– Ezzel meg mit akar mondani – értetlenkedett a póruljárt.

– Csak annyit, hogy még mindig gazdag ember lehetnél, ha meg tudnád különböztetni az áldást az utolsó kenettől…

Szóval lehet vitatni a tanúságot, de engem Kohn bácsi most is meggyőzött.

 

Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek.

Egy újszülöttnek minden vicc új…!

Hozzászólás