Bandi költözik

0

szerző: Sáfrán István

Már egy kezemen sem tudom megszámolni hányadik úgymond új címét kell belekopognom mérhetetlenül okos – legalábbis nálamnál feltétlenül okosabb – telefonomba, de hát a billentyű mindent kibír, nem is beszélve a szerkezet memóriájáról. Ennek megfelelően én, (azaz telefonom), jobban tudom Bandi barátom izraeli honfoglalásai történetét, mint saját maga.

Most új fejezetet kell nyitnom a nyilvántartásban. Némi túlzással szólva, (ami nem teljesen idegen tőlem), az utca egyik oldaláról költözik a másikra. Mint mondja, a Mihály meg a muszáj nagy úr, jelen esetben ez utóbbi kényszerítette ki a döntést. Egy szobával kevesebb, egy emelettel feljebb, viszont csaknem fele a régi lakbérnek, az arnóna is olcsóbb, úgyhogy nagyon nincs min tépelődni – a barátok meg amúgy is karnyújtásnyira. Pontosabban fogalmazva: telefonhívásnyira.

– Költöznék – tudatja minden különösebb előbeszéd nélkül – és szükség lenne megint a fuvarra.

Értek én a fél szavakból is! A fuvar jelen esetben a már érettségi korával küszködő személygépkocsim igénybevételét jelenti, azt az Opelt, amely állítólag sohase kop el. (Na erről egyébként hosszú litániát ereszthetnék meg, a hűtő, az akkumulátor meg a termosztátcsere idei számláival alátámasztva: még hogy sose kop el..?!) A válasz: természetesen igen, elvégre az úttörő ahol tud, segít.

Ez a mostani hurcolkodás azonban szemlátomást különbözik minden korábbinál. A legfeltűnőbb változást a költöztető cég teherautójának méretében vélem felfedezni. Korábban egy IFA-szerű járgányba pakoltunk, aztán adta alább is, emlékszem Robur nagyságúra is, ez a mostani azonban alig mikrobusznyi. Már nem viszi magával a kiszolgált hűtőt (vajon ki az isten hozta magával a messzi valahonnan ezt az üt-kop-pecs Saratovot?), marad a mosógép is, amely már jó ideje saját kénye-kedve ritmusában forgatja zihálva a beleszuszakolt ruhákat. Szerencsére az új otthon tulajdonosa mindezekből újabbat hagyományozott a frissen érkező bérlőre. Úgyhogy nagyon mit nem volt pakolni. Lecipeltük az ebédlőasztalt, a négy széket, a füles-fotelt, amelynek oly jól esik mélyére kucorodva várni, mikor bukik alá a vöröslő nap a Yam HaTichon vizébe és persze az edényeket, evőeszközöket, a többféle készletből visszamaradt tányérokat, s a még annál is változatosabb származású poharakat: kávés, teás, boros, sörös és persze a félliteres kávésbögre, a horpadt, de még mindig kiválóan szolgáló kumkum. A már több helyen is szolgáló tévé és persze a ruhák. Atléták, gatyák, pólók, zoknik, vállfákra rendezett ingek, néhány bermuda, pantallók, két öltöny – nagyjából egészében annyi, amennyi három bőröndbe beleszuszakolható. És persze még sok minden más, aminek felsorolására itt most se hely, se értelem. Minden esetre nem lehet nem észrevenni, hogy a lakások méreteinek zsugorodásával egy ütemben látványosan csökken a szállítandó személyes tárgyak és kacatok száma és mennyisége is.

Na most aki már költözött, tanúsíthatja, hogy a szállítómunkások általában nem kifejezetten kesztyűs kézzel nyúlnak a reájuk bízott javakhoz. Az üvegáru java hányada szerintem már két emelet között lefelé mentében is leamortizálódott, a fehérneműkkel teli bőrönd pedig úgy fogott talajt, hogy egyszerre mindkét patent zárja kipattant, ami pedig szándékkal korábban senkinek sem sikerült. Végül is felibe-harmadába megtelt a kisautó.

Bandi minden különösebb indulat nélkül szemlélte csekélyke javai romlását. Vállat vont, amikor koccantak a poharak, mint aki tudomásul veszi a mindenkori helycserékkel együtt járó veszteségeket, sőt: időnként még talán el is mosolyodott, büszkeséggel nyugtázva, hogy mi mindennel gyarapodott a két évvel ezelőtt három bőröndnyi tulajdona. A három bőrönd, meg a rajtunk lévő, jószerivel mindannyian ennyivel fogtunk talajt a Ben Gurionon.

És amikor már minden a kisbuszban hevert, adta ki az ukázt, most jövünk mi! Felcaplattunk a másodikra és a csaknem csontig ürített nagyszoba sarkában egy hófehér lepedővel letakart kupacra mutatott.

– Safika, mint a hímes tojást! Ezek az én kincseim…

Fel nem foghattam mit rejteget a lepel. A mindeddig titkolt nagy értékű herendi készlet, netán bohémiai kristályvázák? Nem siette el a dolgát. A másik szobából négy jókora katonai zsákot hozott elő, komótosan szétteregette a padlón, aztán jelezte: lássunk munkához. Amikor nagy óvatosan lefejtette a sarokba rendezett halomról a vásznat, fény derült a titokra. Igen, igen, ezeket valóban nem lehetett volna a rakodómunkásokra bízni. Ezekhez nem lehet csak úgy, nesze-fogjad-vigyed kézzel hozzányúlni. Ezekre vigyázni kell.

Ezek könyvek.

Talán most eltekintenék a szerzők tételes felsorolásától. József Attila, Thomas Mann, Osztrovszkij, Malamud, Kardos György, Lapid – ennyi elég is egy a bölcsészet és az irodalom iránt egyaránt érdeklődő hajdan matematika-fizika szakos tanár igényes, hogy úgy mondjam kulturális kíváncsiságának jellemzésére. Kettesével-hármasával csomagoltuk be a feltehetően már jó ideje gyűjtött újságpapírokba, aztán szép rendben bele a zöldesszürke zsákokba. Ketten fogtuk, két végénél a jókora csomagokat. Nagyon kellett vigyázni, mert minden lépcsőfordulóban fennállt a veszély, hogy a vashoz súrlódik a papír és még be talál szakadni. Szerencsénk volt, egyetlen könyvnek sem lett bántódása.

Hát, nagyjából ennyi volt Bandi barátom hurcolkodásának története.

Ja! Majd elfelejtettem, de talán nem is lényeges: az újságokra, amelyekbe a könyveket csomagoljuk, az volt ráírva, hogy Israel Hayom.

Hozzászólás