szerző: Sáfrán István
Megváltozott a világ – közli az öreg harcos megfellebbezhetetlen ítéletét -, manapság semmi sem olyan, mint régen! És már a megoldást sem ott kell keresni, ahol hajdanán. Valamikor, az én időmben, ha jött egy tájfun, ami feldúlta országok, sőt földrészek életét, majd mindenki egyetértett abban, hogy ez az atom miatt van. Amikor pedig beütött valamiféle gazdasági válság, akkor a kisemberektől a multinacionális cégek vezetőin át egészen a nagypolitika okostojásaival bezárólag mindenki az oroszokat okolta.
Az atom meg az oroszok! – a világ keleti felén és gondolom a glóbusz túloldalán pedig az atom és Amerika volt a magyarázat minden rosszra. Ezek voltak akkoriban a mi tudatmódosító kitalációink.
Aztán új idők jöttek, új szellemeket engedtek ki a palackból. Emlékszem, barátomnak Tel Avivban, a Ben Yehudán volt egy afféle szatócsboltja. Nála aztán tényleg mindent lehetett kapni, ahogyan mondani szokás a Jézuskától a géppuskáig mindent. Na, mondjuk géppuskát talán mégsem, de árult olyasmit is, ami legalább akkorát durrant, mint egy mozsárágyú. Aki még emlékszik, megjelent Budapesten az átkos után nem sokkal egy Magyar Fórum nevű újság, amit igen jó nevű író szerkesztett, aki azonban később politikusnak állt és népszerűségét lapszámról lapszámra heveny zsidózással próbálta felszínen tartani. Sok évet élt meg ez az orgánum, bizonyságul arra, hogy volt fizetőképes kereslet erre a hangvételre.
– Akkoriban olyan szegény voltam, hogy jóformán a cipőm mellett jártam – sztorizik az öreg -, de nem csak én, hanem barátaim mindegyikének napra ki volt számolva a zsebpénze. Aki túlköltekezett mondjuk hétfőn, azt a keddi kosztpénze bánta. A Magyar Fórumot azonban már, hogy úgy mondjam nyomda-melegen megvettük. A szomszédos presszó teraszán lebzseltünk esténként, két-három óra alatt sem fogyott ki poharainkból a latté és soha nem csillapodó, óriási érdeklődéssel szemléztük a cikkeket. Szinte rongyosra olvastuk minden oldalát. A szó legszorosabb értelmében faltuk a betűket. De nem csak mi vettük ezt a szennylapot, a környék magyar ajkú zsidósága, mint a megváltót várta, hogy megjelenjen az új szám.
– Fel nem foghatom, mi örömük telt abban, hogy amikor csak tehették, a fröcsögő antiszemita írásokat bújták? Mi lehetett ebben a jó maguknak?
– Mint mondtam – oktat az öreg szokása szerint magas emelve bütykös mutató ujját -, abban az időben nagyon szerényen, hogy ne mondjam szegényesen éltünk. Nyakig a nyomorban. És akkor ott volt ez az újság, amely arról tudósította a magyarul olvasókat, hogy a zsidók uralják a világot, minden bank, minden gyár, minden üzlet a mienk, minden orvos, minden ügyvéd, minden művész ereiben Mózes vére folyik és hogy a New York – Tel Aviv tengely rótsildjei irányítják a világmindenséget.
– Mi volt ebben az öröm maguknak, akik mint mondja a templom egerével osztoztak a földi javakon?
– A tudat, fiam, a tudat, hogy bár nekem nem áll a zászló, azért nekünk, zsidóknak általában jól megy. Az pedig, hogy mi lennénk a világ urai, földöntúli boldogsággal töltött el mindannyiunkat. Azért a világ urainak lenni, beláthatod, nem kis dolog!
– Rendben. De ebben az újságban nem ritkán olyanokat is írtak, hogy a zsidóknak a gettókban lenne a helye, hogy csak a legfinomabb kitételek közül idézzek.
– Tudod fiam, – zárta le a továbbképzést Kohn bácsi -, nekünk zsidóknak olyan szükségünk van egy kis üldöztetéstudatra, mint egy falat kenyérre. Ez a mi tudatmódosító szerünk…
Nincsenek régi viccek csak öreg emberek.
Egy újszülöttnek minden vicc új…
