Művészportré izraeli háttérrel II.

0

Silló Sándor interjúja Barcza Gergellyel

Silló Sándor: Ha azt mondom Besh o droM, Magyarországon mindenki tudja kiről beszélek. Ha azt mondom Eyal Golan, Izraelben mindenki elismerően bólogat. De kezdjük az elején…

Barcza Gergely: Úgy kezdődött, hogy tizenvalahány évesen elmentem egy szaxofon tanárhoz, aki hazaküldött, hogy csak tizenhat évesen lehet elkezdeni. Elhittem, és pont tizenhat évesen visszamentem. Tanultam nála egy évig, aztán, hogy továbbléphessek, lepasszolt egy ismerős zenekarnak. Ez volt az első zenekarom, a Ladánybene 27. Évekig játszottam velük, rengeteget tanultam ezalatt.

– Folytassuk az első alijáddal.

– Az én életem párja, Pettik Ági, fogta magát ’95-ben és alijázott. Én fél évvel később utánajöttem.

– Itt Izraelben tudtad zenészként folytatni?

– Egy rövid ideig kibucban voltunk, meg Nitzanában, a sivatagban egy befogadóközpontban, és még sokfelé, de a cél az volt; bejutni a zeneakadémiára. Felvételiztem, felvettek. Rengeteg kedves embert ismertem meg, akik mai napig a barátaim.

– Elvégezted az akadémiát?

– Nem esett jól a jazz tanulás, egy év után kimaradtam.

– A jazz miatt?

– Ha az ember szaxofonos, akkor jazzt kell tanulni, nincs mese. De az egyáltalán nem érdekelt. Volt egy tanárom, Albert Piamenta, aki érdekesebb dolgokat mutatott. Megmutatta például, hogyan kell negyedhangos, arab-skálákat játszani szaxofonon. A világzene felé irányított. Aztán jártam egy darabig a Bar Ilan Egyetem klasszikus keleti zene kurzusára, és közben mindenféle zenekarokban játszottam, világzenét. Ekkor találkoztam egy zenésszel, aki nagy hatással volt rám: Golán Tibi, aki Szabadkáról, Szerbiából alijázott. Ő fordított teljesen a balkáni zenék felé. Nem mellesleg ezalatt született két gyerekünk Jeruzsálemben, Sári és Ábel. Mikor a gyerekek elkezdtek cseperedni, úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk Budapestre. Itt Izraelben nem volt tágabb családunk, elszigetelten éltünk, de ezt is nagyon élveztük. Nagyon jó kis csapatot alkottunk így, a picikkel. Egy kis szigetet. Mégis az volt a vágyunk, hogy ott nőhessenek fel, ahol mi is felnőttünk, együtt a nagymamákkal, nagypapákkal. Ugyanabban a közegben, ahová mi is tartozunk. Hogy magyar legyen az anyanyelvük. Ez volt az első négy izraeli évünk története.

– Ami most jön, azt a magyarországi olvasók jól ismerik: Besh o droM.

– Ahogy visszaköltöztünk Budapestre, sógorommal, Pettik Ádámmal együtt megalakítottam a zenekart. Besh o droM lett a neve. Lovári nyelvjárásban ez annyit jelent: üld meg az utat. Hát mi megültük. Akkor kezdődött a nagy balkán-hullám. Sikerült ráülni pontosan a tarajára, nagyon gyorsan befutott a zenekar. Szerencsénk is volt, ügyesek is voltunk, és jól választottuk ki az irányt. Nem művészkedtünk, tánczenét csináltunk. A siker hamar túlnőtt a határokon, először csak Európában, később már az egész világon turnéztunk. 1999-től 2013-ig tartott ez az időszak.

https://www.youtube.com/watch?v=pdzFdHrfzwA

– Hogy lett ebből újra alijázás?

– Eleinte nem voltam annyira vidám, hogy visszaköltözünk Magyarországra, de aztán elkapott az események sodra, nagyon boldogra sikerült ez az időszak is.

– Ez a Besh o droM-nak volt köszönhető?

– A munkának és a családnak együtt. Megszületett a két kisebbik gyerekünk, Noé és Eszter is, mindannyian nőttek, cseperedtek. A zenekarral nagy sikerek közt zenéltünk végig több mint egy évtizedet. De honvágyam volt Izrael felé. Nekem Izrael volt a felnőttkorom kezdete. Itt lettem férj, családapa. Itt találtam meg azt a zenét, amit szeretek. Hiányzott. Többször nekirugaszkodtunk, hogy elszabadulunk Magyarországról. 2007-ben csapot-papot otthagytunk. Felpakoltuk a négy gyereket – Eszti akkor volt három éves – és elmentünk Indiába fél évre. Ez jó előtanulmánya volt a második alijának. Átélhettük, hogy mi vagyunk a magyar csapat, akiket bárhol ledobhatnak ejtőernyővel, mi akkor is boldogulunk.

– Gondolom, India zeneileg sem volt közömbös.

– Persze, nagyon izgalmas volt. Senki nem tudta, mi az a szaxofon. De viccen kívül – az volt a legerősebb zenei hatás, ami ért, a közel-keleti zene és a balkáni után. Aztán 2012-ben egy nagyon erős nyarat zártunk a Besh o droM-mal. Turnéztunk Kanadában, Franciaországban és Magyarországon rogyásig. De csalóka volt ez a nyár, mert az év további háromnegyedében már alig-alig voltak koncertek. A klubok egyre kevésbé akartak élőzenekarokat fizetni. A kultúrházak már rég bezártak. Amikor válság van, érthető, hogy elvonják a pénzt a kultúrától, és az emberek is szívesebben adnak ki pénzt alkoholra, mint koncertjegyre vagy lemezre. A balkáni zene, a világzene divatja is visszatért a helyére, lecsillapodott. Valahogy körülöttünk is elfogyott a levegő. A politika is egyre jobban beszivárgott a kulturális életbe… Szóval 2013-ban fogtuk magunkat és eljöttünk. A Besh o droM zenekar persze azóta is működik, sőt, határokon átnyúlva készítjük éppen legújabb lemezünk anyagát.

– Megérkeztetek másodszor.

– Négy gyerek, három bőrönd, és kb. tíz hangszer érkezett. Az első körben csak tíz. Az első éjszakára volt szállásunk Tel Avivban, semmi más nem volt kitalálva előre. Azt gondolom, ezt mindenki ismeri: intézkedni csak helyben lehet. Nem tétlenkedtünk, huszonnégy órán belül volt Afula közelében egy kis mosávban lakásunk, a gyerekeknek iskola, és munka. A házikónál, amit kibéreltünk, rögtön láttam, hogy a szomszédban vannak tehenek, meg birkák. Még éppen írtuk alá a szerződést, mikor megkérdeztem: nem lehetne itt dolgozni? Dehogynem. A tehenek a szomszédé, de jöhetek a birkákhoz. Szuper! Másnap már mentem is, és borzasztóan élveztem. Világ életemben zenészként tartottam el először magamat, aztán meg a családomat. Ez a fél évig tartó időszak volt az első, mikor fizikai munkából éltünk. Istállótakarításból, trágyalapátolásból.

– Hogy találtál vissza a zenei élethez?

– Ott fönn északon, az isten háta mögötti kis poros mezőgazdasági faluban sokkal több segítséget kaptunk totál vadidegen emberektől, mint bármikor Magyarországon. Fantasztikus élmény volt. Rögtön a második nap, ahogy beléptünk hatan az iskolába, mindenki összeszaladt: Segítsünk nekik, mert ez egy olyan helyes család! És jött minden egymás után szépen, dolgoztunk, tanultunk, toltuk együtt: a magyar csapat, felnőttek, gyerekek, és ettől valahogy minden sikerült. Azóta is ezt érzem, pedig már évek teltek el. A gyerekek fantasztikusan csináltak végig velünk minden elképesztő helyzetet. Egy évig nem volt bútor a lakásban, csak hat vékony szivacs. Hat tányérunk volt, hat poharunk. Budapesten megvolt mindenük. Volt egy csomó barátjuk, értették a nyelvet… És akkor hirtelen belekerültek egy izraeli vidéki iskolába. Egy szavuk nem volt. Tették a dolgukat, járták az iskolát, úgy, hogy eleinte nem értettek egy hangot sem. Én nagyon hálás vagyok nekik ezért. Ez emberfeletti volt, amit együtt végigcsináltunk. Nekem voltak itt régi barátaim, de az persze nem volt magától értetődő, hogy ezekből a kapcsolatokból megélhetés születik. Aztán az egyikük elhívott egy koncertre, hogy helyettesítsem őt. Ott megismerkedtem egy énekesnővel, aki meghívott az ötvenéves születésnapi bulijára. Ez véletlenül északon volt, tőlünk nem messze. Elmentünk… Ágival ketten, születésnapi ajándékként zenéltünk neki. Néhány számot játszottunk ütőgardonon és én fúvóshangszereken. Nagyon boldogok voltak. Utána egy fazon odajött hozzám és elkérte a telefonszámomat. Azt mondta, szeretne bevinni engem a mizrachi zenei bizniszbe. Mondtam, persze, persze, majd visszamentem a birkák közé trágyát lapátolni.

– Ez eddig elég hollywoodian hangzik.

– El is felejtkeztem erről a dologról, de pár hónap múlva csörgött a telefon. Egy nő rettenetesen hadarva elmondta, hogy ő az Eyal Golan produkciójából telefonál, szeretnének meghívni, hogy zenéljek a nyári nagy koncerteken. Tudta, hogy olé vagyok, friss betelepülő, és elmesélte, hogy ennek az embernek havonta 30 koncetje van, satöbbi…

eyal star

– Akkor már tudtad, hogy kicsoda Eyal Golan?

– Persze. A kilencvenes években, az első izraeli éveink környékén futott be, és engem már akkor is érdekelt ez a stílus.

– Hogy tudnád elmondani a magyarországiaknak, ki is ő itt, Izraelben? Tudnád valakihez hasonlítani?

– Magyarországon nincsenek ilyen szintű sztárok, és a popbiznisznek sincs olyan ága, ami ekkora tömegeket és ilyen nagyságrendű pénzeket mozgatna meg, mint a mizrachi zene.

– Tehát olyan zene, ami etnikus gyökerű, de olyan népszerű, mint az angolszász gyökerű pop….

– Igen. Rengetegen utálják, még többen rajonganak érte, de Eyal Golant mindenki ismeri. Bárhol jársz az utcán, tíz percen belül jó eséllyel hallani fogod a hangját. Rádióból, autóból, a buszsofőrnél, vagy egy kávézóban.

– Zeneileg hogy írnád le a mizrachi műfajt? Harmóniavilága, ritmikája a magyar fülnek az arab, a török zenére emlékeztet.

– Manelének hívják Romániában, tallavának Albániában, csalgának Bulgáriában, Szerbiában turbofolk néven futott valami hasonló, de a törököknek, görögöknek, araboknak is van ilyen jellegű popzenéjük. Számomra ez is egyfajta világzene, akkor is, ha nem művészi, hanem üzleti alapon szerveződik. A mizrachi zene eredetileg a keleti, főként jemeni származású énekesek, zenészek, az alacsonyabb néprétegek “művelt” körökben megvetendő buli-zenéje. A műfaj a közszolgálati médiákban évekig tiltólistán szerepelt. Görög, török elemekkel gazdagodott, és a profitmaximalizálás jegyében popzenei elemekkel hígították. Ma a sikeres mizrachi énekesek stadionokat, amfiteátrumokat, sokezres koncerttermeket töltenek meg hétről hétre. És én oléként, a birkák mellől hirtelen belecsöppentem ebbe az őrületbe. Ez kezdetben hatalmas energiákat követelt.

– Ez akkor egy zenésznek stabil egzisztencia!

– Igen, az.

– Hány koncertetek van egy hónapban?

– Havi szinten változó, hat és húsz között, de éves szinten állandó. A közeg igazi kultúrsokk. Olyan helyeken játszom, olyan emberekkel találkozom, olyan szituációkba kerülök, ami az izraeli barátaimnak is ismeretlen, egzotikus.

– Befogadtak, dacára, hogy a zsidóság másik ágához tartozol?

– Teljesen. A játékom miatt úgy tűnik, megbocsájtanak…

– Nincs cukkolás, froclizás?

– Maximum egy-egy szolid askenázizás. Viccen kívül : A befogadás Izraeli alapérték, még a legelvetemültebbeknek is magától értetődő. Jól érzem magam velük, szólista vagyok, az esetek nagy részében viszonylag előtérben, senki nem szabja meg, hogy mit játszak, folyamatos pozitív visszajelzéseket kapok mindenkitől, még a főhőstől is. A szólóm közben odaáll húsz centire az arcomtól és vigyorogva hallgatja; na, mit játszol ma?

gergő eyal
– Ezek szigorúan szakmai viszonyok, vagy kialakultak barátságok?

– Eyal egy milliomos szupersztár, aki 15-20 éve a csúcson van. Tizenegyszer volt az év énekese, ebből hat éven át zsinórban. Volt országos botránya, megért nehezebb időket is… de egy elérhetetlen sztár. Nem tud két lépést tenni úgy, hogy ne alakuljon ki körülötte egy hisztérikus rajongókból álló gyűrű. Mi zenészek egyáltalán nem vagyunk vele baráti viszonyban. Ennek ellenére nagyon közvetlen, és tiszteli, elismeri a munkánkat.

– Saját projekten gondolkodtál már?

– Nem, van elég munkám. De játszom más zenekarokban is. Az egyik például a La Vache Qui Rit, egy balkáni zenét játszó csapat.

https://www.youtube.com/watch?v=5W-n991ieMI

Időről időre különböző stúdió munkákban veszek részt. Nemrég meghívtak Sarit Haddad egy nagy koncertjére vendégnek. Időről időre filmzenéket írok magyarországi barátaim produkcióiba. Szeretnék nagyobb energiákat összpontosítani a Besh o droM új anyagának elkészítéséhez is.

– Milyen érzés a több ezres csarnokok, hatalmas mizrachi esküvők után 50 fős klubokban, kocsmákban játszani? Örömzene, a másik pedig a profizmus?

– Ez is, az is örömzene. Sajnálva szokták kérdezni a magyar kollégáim: -megélhetési kényszerből zenélek velük, ugye? Nem, én nagyon jól érzem magam Eyal Golan zenekarában minden egyes koncerten. Az ország legjobb zenészeivel, az ország legjobb énekesével zenélhetek nap mint nap. A mindennapi élményeken túl néha egészen különleges helyzeteket is átélhetek velük.

https://www.youtube.com/watch?v=itJVwU98jcQ

Caesariában sok ezer ember énekli egyszerre a dalokat, és az valami nagyon erős, felemelő dolog. A külföldi turnékon, Amerikában, Franciaországban a helyi izraeli közösségeknek, és a diaszpóra zsidóságnak úgy kellenek az otthoni hangok, mint egy falat kenyér. Ehhez fogható ártatlan, megható nacionalizmussal még sehol máshol nem találkoztam életemben.

– Gyerekeid zenélnek?

– Az egész család. Ági, a feleségem, ütőgardonozik, tapanozik, duóban szoktunk játszani, majdnem minden héten. Két zenésszel kiegészülve játszottunk például a tel-avivi magyar napokon, ha valaki esetleg ott volt, és emlékszik rá. És persze zenélnek a gyerekek is. A legkisebb, Eszter, ő tizenegy éves múlt: szaxofonozik, az iskolai zenekarral koncertezik rendszeresen. Noé tizenhárom éves, dobol és elektronikus zenéket készít már pici kora óta. Sári basszusgitározik és énekel, külföldön turnézik az iskolája zenekarával. Ábel pedig gitározik, és elképesztő hallása van. Még nem is olyan régen mindegyikük a maga szobájában játszotta a saját zenéjét, de most pár hónapja először, összeültek és együtt zenéltek.

– Akkor adná magát az ötlet, hogy családi zenekart alapíts.

– Ez nem rajtam múlik, ez az ő dolguk…

– …és ha meglesz a zenekar, talán meghívnak majd sztárvendégnek…

Hozzászólás