Imre bácsik

1

Szerző: Sáfrán István

Imre bácsi nagyjából apámmal lenne egykorú. Az én ősöm 1918-ban született, az öreg pedig 1920 tavaszán. De azt hiszem, kilencvenen túl már két esztendő ide vagy oda igazán nem oszt, nem szoroz. Azt leszámítva, hogy apám már vagy húsz éve nincs közöttünk. Utóbb visszagondolva nagyon fájlalom, hogy olyan keveset beszéltünk a múltról, a múltjáról. Próbáltam ugyan szóba hozni nem egyszer, miként élte meg, élte túl a munkaszolgálatot, aztán hogyan fordult a sorsa a felszabadulás után, de mindannyiszor kitért a kérdéseim elől. Nagyon bánt hogy ráhagytam. Jóvátehetetlen hibát követtem el azzal, hogy nem kényszerítettem a parancs teljesítésére: beszéld el fiadnak…! És erős a gyanúm, hogy nem vagyok egyedül ezzel az adóssággal.

Barátságunk Imre bácsival egészen apró véletlenen múlt. Egy öregotthon előtt kolbászoltam éppen hazafelé, amikor az intézmény első emeleti terasza felé fordult a pillantásom. Idős urak és hölgyek élvezték kerekesszékekben gubbasztva a tavaszi napsütést. Kinek-kinek erre-arra révedt a tekintete, de csak egy volt közöttük, aki kitartóan szemlézte az utca forgalmát. Ami magára vonzotta a pillantásomat, a bácsi kedves, derűs mosolya volt. Véletlenül akadt össze a tekintetünk.

Először csak összeakadt, aztán össze is kulcsolódott. Nem tudtam, talán nem is igen akartam másfelé nézni. Egy pillanat volt csak, talán több, akár egy egész perc is, amikor mintha intett volna a fejével. Biccentett és én is visszaköszöntem, ahogyan régi jó ismerősök között szokás, miközben, mondom, valami delejes erővel, ami mosolyából sugárzott, még véletlenül sem engedett másfelé nézni. Mintha rabul ejtett volna.

A portástól kértem eligazítást. Az öreg úrhoz mennék, az elsőn, a teraszon, a tolókocsiban, akinek olyan szép fehér haja van.

– Itt mindenki tolókocsis, és az a férfi, aki nem kopasz, az mind ősz. Akit pedig keres, valószínűleg Emerich lesz, ő a mindig jókedvű.

– Szervusz – nyújtott kezet, miután végre fellihegtem magam az emeletre – Imre vagyok, beszélsz magyarul?

Megkönnyebbültem rögzítettem magamban, hogy szót fogunk érteni, de szemlátomást az öregnek is nagy kő eshetett le a szívéről, mert lelkes “végre!” sóhajjal nyugtázta a helyzetet: – Itt mindenki oroszul beszél, néhányan talán ivritül is a személyzetből, de magyarul vagy románul még véletlenül se senki. Már aki persze tud beszélni – tette hozzá egy furcsa, megmagyarázhatatlan kézmozdulat kíséretében. Azt hiszem legyintett volna, de félúton megszakította a mozdulatsort.

Nagyjából egészében eddig tartott a kézfogásunk, majd maga mellé mutatva invitált, foglaljak helyet, s amikor lehuppantam végre, mindjárt tudakolódzni kezdett, honnan fújt ide a szél és hogy ki fia borja vagyok. Ezzel hamar végeztünk. Rajtam volt a kérdezés sora. És, mintha gátat szakítottam volna, ömleni kezdett belőle a szó.

Édesapja tartalékos tiszt volt, négy évet szolgált a háborúban. Aztán, hogy szerencsésen hazajött, napról napra éltek, végül egy olyan szatócsboltfélét nyitottak, ami már vastagabb szelet kenyeret biztosított a családnak. Így történhetett, hogy legnagyobb fiát, Imrét mesterségre taníttathatta. A sors azonban nem volt kegyes szüleihez, deportálták őket is, mint mindenki mást, aki útjában volt a Horthy rezsimnek.

– Váradtól 3 kilométerre dolgoztam, mint asztalos, egészen 1943 októberéig, amikor behívtak munkaszolgálatba. Nem volt menekvés! Először Nagybányára vittek, onnan Besztercevölgybe. Nagyon kemény tél volt, a földön aludtunk egy patak partján. Akármilyen idő volt, én minden nap derékig megmosdottam. Az arra járó falubeliek vetették a kereszteket jobbra-balra, hogy ez a szegény zsidó gyerek biztosan meg van bolondulva, esik a hó, ő meg az éppen hogy nem fagyott vízzel locsolgatja magát. De nem is voltam se rühes, se tífuszos egyetlen egyszer sem! Magyar keret vigyázott ránk, volt köztük rendes is, de volt aki ütött-vert egész nap. Onnét vagoníroztak be minket és vittek Ukrajnába. Tankelhárító sáncokat kellett építenünk. El tudod képzelni, milyen lehetett a fagyott földbe árkokat meg bunkereket építeni? Hat méteres fenyőfarönköket kellett felcipelnünk a hegygerincre, három elől, három hátul. Hamar híre ment, hogy asztalos a tanult mesterségem, úgyhogy nekem kellett megmunkálni a fákat. Meg kellett csapolni mindet, hogy össze ne omoljon a bunker. Mindeközben lőttek a katyusákkal, fölöttünk meg mentek a gépek jugó felé, vitték a cuccokat a partizánoknak. Simon Ernő, kolozsvári barátommal voltunk együtt, vallásos gyerek volt, mindig elbújt imádkozni. Jom Kipurkor is félrehúzódott beszélgetni az istenével, de elkapták és kikötötték. Tudod te mi az? Úgy kötötték fel, hogy csak a lábujja érje a földet. Amikor elájult, leöntötték egy vödör vízzel, és amikor magához tért, kezdték elölről. Sokan meghaltak közülünk. Aki megbetegedett, azt elvitték és soha nem láttuk őket többet. Egyszer véletlenül megtaláltuk a partizánok krumpligödrét. Abból a veremből tartottuk fenn magunkat, mert amúgy csak egy levesfélét kaptunk egész napra.

Aztán ahogy nyomultak előre az oroszok, úgy vonult vissza a munkaszolgálatos különítmény. De akkor már nagyon összevissza volt minden, úgyhogy többed magával megszökött a századától. Együtt gyalogoltak haza, mindig két tűz között, erdőn, mezőn, úttalan utakon. Innen a németek, onnan az oroszok lőttek, olykor keresztbe a partizánok. Mint meséli, ha nem segítettek volna rajtuk a parasztok, már félúton éhen vesztek volna. Enni adtak, szalmát, csuhét alájuk, hogy ne a földön kelljen aludniuk. Barátsággal voltak a munkaszolgálatosak iránt. Nem láttak ellenséget a csont sovány zsidókban.

– Nem tudtunk elég gyorsan haladni, meg titokban vártuk is, reméltük is, hogy egyszer végre beérnek minket az oroszok, hát nem megtörtént! Rohantam az én kiválasztott kiskatonám felé kitárt karral és mondom neki, hogy mennyire örülök és hogy mi zsidó munkaszolgálatosak vagyunk.

– Zsidók? – kérdezett vissza és hogy bólintottam, erre kiköpött, sarkon fordult és otthagyott. – Na ez volt a mi felszabadulásunk. De ők legalább nem akartak megölni. Hagytak minket menni, amerre akartunk. Visszagondolva ez is nagyon szép volt tőlük.

– Merre akartatok menni?

– Hát haza! Hova merre? Szatmár, Nagykároly, Várad. Többszáz kilométer, gyalog, mezítláb, hóban, sárban. Szemben velünk meg már terelték a hadifoglyokat. Mindig elpucoltunk az útjukból, nehogy véletlenül besoroljanak már minket is. Nagy mindegy, nem akarom sokáig húzni, túléltük, hazatértünk. Jó ideig senki sem találta a helyét. Idegenek voltunk a saját hazánkban. Aztán csak megbékéltünk mi is, meg velünk is. Előbb a szakmámban helyezkedtem el, később mindenféle hivatalokban kaptam munkát. A hatalom úgy gondolta, hogy megbízható vagyok, mert az előző rendszer alaposan megsarcolt. Mindenünkből kiforgatott, a családomat kiirtotta, egyedül a nővérem tért vissza Auschwitzból. De hát én nem úgy voltam megbízható, ahogyan azt a párt elgondolta. Az előző rendnek esküdt ellensége voltam az igaz, de azt se tűrtem, hogy az új urak igazságtalanok legyenek a néppel. Én nem ezt tanultam a pártiskolán. Járt a pofám, figyelmeztettek, fenyegettek, de nem érdekelt, mert volt egy szakmám, volt kenyér a kezemben. Persze, hogy a gyalupad mellett találtam magam a végén. Közben megnősültem, megszülettek a fiaim, akiket iskoláztattam, mint egemet is az apám, de mire diplomát kaptak a kezükbe, már olyan rossz világ volt Romániában, hogy egyiknek sem volt maradása. Előbb ők alijáztak, aztán nem sokra rá, hogy gyökeret eresztettek, mi is utánuk jöttünk az asszonnyal Izraelbe. Sajnos, hogy a megélhetés szüksége nagyobb úr volt, mint a tanulásé, mert hamar odahagytam az ulpánt. Nem is sajátítottam el az ivrit nyelvet rendesen. Sokat dolgoztunk, de nem éltünk rosszul. Gyermekeink is megházasodtak, egyikük már többször is, jó állásban dolgoznak, unokáim születtek, sőt most már dédunokáim is vannak. Feleségem sajnos hamar elment. Két éve a cukrom kómába sodort. Két hétig semmit nem tudtam magamról, s amikor végre magamhoz tértem, egy ilyen tolószékben találtam magam. Onnantól fogva nem tudom ellátni magam.

– A család?

– Dolgozik mindenki. Tulajdonképpen természetes, hogy betettek ebbe az otthonba. Itt mindenem megvan. Ápolnak, gondoznak, tornaórák vannak, már amilyen gyakorlatok persze egy ilyen tolószékből elvégezhetők, vannak kulturális műsorok is, de hát egyrészt a nyelvet sem beszélem jól, meg a hallásom sem a régi már. Szerencsémre nem vagyok egyedül. Minden nap bejön hozzám valaki. Egyik fiam, a másik, az unokáim. Amikor meg egyedül lennék, akkor egész nap olvasok. Meg újabban írok is, már amennyire a kezem meg az emlékezetem engedi, visszaidézem, hogy is volt, meg mint is volt. Mondtam a fiamnak, hozzon be egy irkát meg tollat. Azt akarom, hogy nyoma maradjon az életemnek, hogy a dédunokám unokái is olvashassák, hogy éltek az őseik. Most így telik az időm. Írok, olvasok és várom a látogatóimat. Tulajdonképpen csak egy napom üres a hétből.

Azon az első “üres napon” valamiféle megmagyarázhatatlan kényszer irányította lépteimet az öregotthon felé. Kötelességemnek éreztem, hogy meglátogassam. Egy jobb pszichológus nagydoktori értekezést kanyaríthatna mindabból, amit akkor éreztem, amikor átléptem a Imre bácsi szobájának küszöbét.

Hogy vagy? – kérdeztem a viszontlátás örömében.

Az öreg felnézett, kicsit meghintáztatta magát a tolókocsijában, picit mintha el is mosolyodott volna, amikor visszakérdezett:

– Szerinted…?

1 komment

Hozzászólás