A vidám buldog – Ariel Saron

5
Ariel Saron

szerző: Dési János

Egy igen tisztes szállodában laktam Jeruzsálem belvárosában. A szobámat egy nyugalmazott ukrán tengerésztiszttel osztottam meg, aki újságírásra adta a fejét. Az első néhány napban – összeszedve minden középiskolás orosz tudásomat – legfeljebb arról váltottunk szót, ki adja le a kulcsot a portán, és hol van már megint a viszkis üveg.

Napközben módszeresen találkoztunk az izraeli politikai elit tagjaival, a béke esélyeiről faggattuk őket, ez akkor 2000 elején legalább olyan izgalmas volt, mint most. Néha jegyzeteket készítettünk, aztán délután ki-ki lediktálta a maga nyelvén a maga tudósítását a maga szerkesztőségének. Az éppen regnáló miniszterelnökön túl, volt kormányfők, aktív miniszterek, parlamenti vezetők véleményével telt meg a jegyzetfüzetem, amelyet természetesen már régen elhagytam valahol. Nagyrészt fogalmam sincs, ki mit mondott.

Igaz, már akkor is jobban érdekelt, ki milyen ember, milyen benyomást tesz rám ezeken a találkozókon.

Nagy legendák követték egymást, Rabin, Scsaranszkij, Netanjahu, Ehud Barak. Na és Ariel Saron. Róla aztán különösen sokat tudtunk. Nem mindennapi katonai karrierjéről. Arról, hogy ő a legkeményebb, a legharcosabb – nemhiába Buldog a gúnyneve, aki a legkevésbé engedne a palesztinoknak. Váratlan, ám általában sikeres politikai húzásait valószínűleg a „merészen a politikában” kurzusokon tanítják a jövő politikusnemzedékének.

Hallottunk családi tragédiáinak soráról, első feleségét autóbalesetben veszítette el, kisfia apja fegyveréből fejbe lőtte magát, Saron kezei között halt meg. Második felesége (amúgy az első feleség húga) találkozónk idején már súlyos beteg, nem sokkal később meg is halt.

Ha elképzeltem korábban valahogy, egy mogorva, rideg katona képe jelent meg előttem. Ehhez képest egy nagydarab, vidám bácsi amikor találkozunk, aki lehajrázza a testőreit, mire az ajtótól a székeinkig ér. Orosz kollégámmal persze oroszul vált néhány szót – szülei Oroszországból származtak – aztán elér hozzám is.

„Mágyárország” – bólogat a kitűzőmet böngészve. „Töltött káposztá nágyon jó” – teszi hozzá felcsillanó szemmel, de momentán nincs nálam ilyesmi, hogy megkínálhassam. (A legenda szerint romániai magyar származású feleségei magyarul beszéltek a családjukkal, s a magyar konyhát is tőlük szerette meg Saron– de hát lehet, mindez csak afféle városi legenda.)

Aztán papírt húz elő, de nem nagyon néz bele, magyarázza, hogy miért kell kemény és határozott politikát folytatni, miért nem szabad engedni, milyen hibákat követ el a kormány. (éppen ellenzékben volt.)

Aztán persze sorba a szokásos, kimért kérdések majd a válaszok. Szünet, kitódulunk a folyosóra, vitatkozunk egymással, ki egyetért, ki nem, az elhangzottakkal. Mikor mellénk ér Saron, talán még vállon is veregeti azt a fiút, aki vehemensen fejtegeti, ő miért csinálná másként.

„Nincs igazad Ariel” –teszi hozzá bizalmasan a volt (és jövendőbeli) miniszterelnöknek. Ez egy ilyen ország, ahol így beszélnek egy vezető politikussal. És „Ariel” nagyot nevet és újra nekiáll elmagyarázni, hogy ő miként gondolja ezt az egészet. Mert ő meg egy ilyen országban akart élni, ahol lehet kérdezni. Sőt.

5 Kommentek

  1. A szerző emlékezett a “bul…” szótagra, de a teljes szóra nem. Ariel Saron beceneve a “buldózer” (avagy bulldózer) volt.

Hozzászólás