Az újságíró álma

0

szerző: Gideon Peer

Kezdjük egy viszonylag egyszerű példával. Ha egy cipész lábbelit varr, nem géppel, hanem kézzel, annak a csodájára járnak. Évekig emlegetik a kiváló szakembert, akinek a tenyeréből akár enni is lehetne. Igaz, egy kicsit kérges, egy kicsit festék és bőrszagú, de mégis.

Ha egy szobafestő kifesti lakásunkat, mutogatjuk fűnek-fának, dicsekszünk vele, emlegetjük szakmai tudását, és Isten áldását kérjük további életére, 120 évig.

Ugorjunk egy nagyot. A kutató felfedez egy orvosságot, amely gátat vet a halálos járványnak, megmenti az emberiséget. Nemcsak hogy egész életünkben hálásak vagyunk neki, de több életen át sem felejtjük el, halhatatlanná válik.

Ha egy hadvezér győzelemre viszi seregét, leigázza az ellenséges hordákat, lovas szobrot kap népétől, amit minden évfordulón megkoszorúznak, évszázadokon át. Addigra talán már az is elfelejtődik, hogy néhány tízezer bátor harcos elesett a csatában, beleharapott a fűbe.

Ha egy politikus, vezéregyéniség megváltoztatja népe életét, évszázadokra beírja magát a történelemkönyv színarany lapjaira.

A sportoló, ha egy-két tizedmásodpercet lefarag elődje csúcsából, csak róla beszélnek. Fejére babérkoszorú kerül, neve a halhatatlanok közé.

A lánglelkű költő a lámpa gyér fénye mellett, a hidegtől dideregve megírja csatába hívó, vagy babájához szóló versét négyszer négy sorban, rímmel, vagy a nélkül, máris megváltotta jegyét az örökkévalóságba. Iskolai ünnepeken idézik, szavalóversenyeken az ő sorai hallatára fényesednek ki a szemek.

Az író, a nagy író regényét százezrek falják, idézik, több tucat nyelvre lefordítják, Nobel-díjat kap. Könyvei díszes keménykötésben kerülnek az üzletekbe, a leghíresebb könyvtárak féltett ritkaságai, az országos levéltár kincsei. Az ország minden városában, továbbá a kisebb településeken is minimum egy utcát elneveznek róla, de még parkok és kultúrpaloták is örökkön örökké őrzik dicsőségét.

A színész kimegy a színpadra, felmondja, amit leírtak neki, beledől kardjába, onnantól ő az Isten, ha pedig színésznő az illető, kifogják a paripákat a hintója elől, pezsgőt isznak cipőjéből.

Ha zeneszerző, és kifundál néhány melódiát, az emberek álmukban is azt dúdolják, fütyülik az utcán, a koncerttermekben elbódulva, felállva tapsolnak. Az ő neve is örökre fennmarad, a csokoládéra is azt nyomtatják.

A dalénekes ugyanazt az öt dalt énekli ötven éven át, és amikor 80 éves korában kiáll a színpadra, mindenki elájul, újra és újra akarják hallani, amit már kétszázezerszer hallottak.

Elérkeztünk az újságíróhoz.

A régi újság és a benne lévő cikk már senkit sem érdekel. A Szuperben ingyen kaptam egyet. Csak otthon vettem észre, hogy tegnapi. Dühös lettem. Mit csináljak én egy özönvíz előtti újsággal? Olyan, mint a tavalyi hó, elszállt felette az idő, elmúlt, megszűnt, ósdi lett, érdektelenné vált.

De miért? Miért van, hogy az újságíró műve tiszavirág életű? Elfelejtik az egészet, cakkpakk, úgy ahogy van. Volt, nincs, a cikk írójának a nevére sem emlékszenek, tudják, hogy az az izé, kicsoda is, hogyishívják, írt valami nem is tudom mit, miről, na, mindegy, hagyjuk, kár az időért…

Pedig az újságíró is ember, sőt. Esténként ő is arról álmodik, hogy egyszer majd kifogják a gebét a szekere elől.

A pezsgő maradhat…

Hozzászólás