Kati Yael Hirschberg interjúja
Második riportunk alanya B.K., aki “igazi ola hadasa”, azaz kevesebb, mint egy éve alijázott Izraelbe, Budapestről. Története nem csak azért érdekes és tanulságos, mert friss élményei vannak a kivándorlás napos és kevésbé napos oldalairól, hanem azért is, mert két különböző korú kisgyerekkel és természetesen a férjével együtt, mint család érkeztek választott hazájukba.
– Kezdjük az alapvető információkkal, hol születtél és mikor?
– 1981. május 27-én születtem, Budapesten.
– Mesélj kérlek pár dolgot a családodról. Mivel foglalkoznak a szüleid? Mivel foglalkozik a férjed? Hány évesek a gyerekek?
– Nagymamámmal együtt laktunk gyerekkoromban az Újlipótvárosban, nem messze a Lehel piactól. Apukám egyke, anyukámék hárman testvérek, ő a legfiatalabb. Anyukám mérlegképes könyvelőként dolgozik, amennyire vissza tudok emlékezni mindig is bankban dolgozott. Apukám eredetileg szakács, egész kiskoromban volt egy kis hamburgerezőnk (Újpesten), apukám unokatestvéreivel közösen. Később apukám üzletkötőként dolgozott, szinte mindent árult, végül borokkal kezdet foglalkozni, raktárvezető lett. Később saját vállalkozást nyitott Fóton, ahol ma is borkereskedőként dolgozik. Van egy bátyám, akinek előző házasságából van két lánya és most szervezik barátnőjével az esküvőjüket. A férjemet 2002-ben ismertem meg az interneten. 2005-ben született nagyobbik lányunk, 2007-ben házasodtunk, majd 2012 végén a kisebbik lányunk is megszületett. Férjem a T-Comnál dolgozott több mint 20 évig, majd az alija előtt váltott és a budapesti Chabad iskolájában volt beszerző 8 hónapig.
– Hogy nőttél fel? Tudtad magadról, hogy zsidó vagy?
– Mindig is tudtam, hogy zsidó vagyok. Pár hónaposan Ros Hasanakor és Jom Kipurkor már a Dohányban aludtam anyukám ölében.
– Mire emlékszel a gyerekkorodból? Téma volt otthon Izrael? Vallásosok voltatok?
– A vallásosság kimerült abban, hogy Ros Hasanakor és Jom Kipurkor gyertyát gyújtottunk és zsinagógába mentünk. És a karácsonyfa mellett mindig hanukai dalokat énekeltünk. Izrael nem nagyon volt téma, de tudtuk, hogy az a zsidó haza, van hova menni, ha baj van.
– Mikor és hol kerültél először kapcsolatba zsidó közösséggel, oktatással?
– Jártam Szarvason többször is, mindig a 4. turnusban, majd a Wesselényibe jártam 3 évet, majd Anna Frank és végül, mint Scheiberes érettségiztem.
– Soha nem merült fel, hogy az egész család alijázzon?
– Nem, soha.
– Mikor voltál először itt és kivel?
– 1995. decemberében voltam itt először a Szohnuton keresztül a szüleimmel. A tesóm akkor alijázott és őt jöttünk meglátogatni.
– Van valami konkrét emléked arról az első útról? Valami ami nagyon tetszett, vagy valami, ami nagyon nem?
– Sok mindenre emlékszem, imádtam az ország hangulatát, hogy az emberek boldogok, és sokkal szabadabbaknak tűntek, mint Budapesten. Emlékszem utána komoly fejtörést okozott, hogy nem értettem, hogy itt mindig azt mondták ránk, magyarok, otthon meg mindig zsidók voltunk és nem értettem az okát, mire anyukám úgy magyarázta el, hogy egyszerű, magyar zsidó vagy. Imádtam itt lenni, igaz csak 9-10 napot voltunk és már akkor tudtam, hogy itt szeretnék élni.
– Mikor gondoltál arra először, hogy alijázol és miért?
– Már az első utamon éreztem, hogy itt szeretnék élni, de akkor még nem jöhettem, mert a szüleim nem engedtek. Aztán később mindig volt valami, ami miatt majd később, majd később. De végül elérkezett az idő és végre itt vagyok, a családommal.
– Mikor megmondtad a szüleidnek, barátaidnak, mit reagáltak?
– Szüleim nem örültek neki, de most már nem mondhatták, hogy nem, bár sejtették már egy ideje. Azok a barátaim, akik régről ismertek tudták, hogy ez egy régi álmom, akik „frissebb” barátok voltak leginkább bátornak neveztek, hogy két kisgyerekkel neki merek vágni. De összességében támogattak.
– Miért akartál alijázni?
– Sok minden miatt. Először is már első alkalommal megfogott az itteni légkör. Sokszor voltam kint a tesóméknál nyaranta. Másodszor Magyarországon nem láttam biztosítva a gyerekeim jövőjét, tehát mindenképpen menni akartunk valahová, aztán szépen lassan Izrael lett a célpont. Az utolsó lökést az adta, mikor Noa pár hónapos volt és 105-ös busszal mentünk haza az iskolából (Dohány utca – Angyalföld vonalon). Rebeka, a nagyobbik lányom leült, én a babakocsival középen álltam. A gyerek elővett egy héber szöveget, hogy tanuljon az úton. A vele szembe ülő nő olyan gyűlölettel nézett az akkor 7,5-8 éves gyerekre, hogy azt hittem bántani fogja. Nem tudtam oda menni, hisz nem hagyhattam ott a kicsit, csak oda szóltam neki, hogy vigyázz, ne rúgd meg a nénit, aki szemben ül. Erre a nő felnézett és rájött, nincs egyedül a kislány. Én úgy néztem rá, hogy tudta, ha kiszedem, akkor darabokban végzi. Következő megállónál leszállt. Na, akkor mondtam a férjemnek eddig és ne tovább, innen muszáj menni. Ekkor kezdtünk el utánajárni az alijának, és szépen átbeszélni a dolgokat. Nem volt egy elhamarkodott döntés, mert a nagy 10 múlt, mire ideértünk.
– Volt konkrét úti célod, város, városrész?
– Én kibucba szerettem volna menni, mert agrármérnökként gondoltam ott csak találok valami testhezállót, és a gyerekeknek is jó lett volna. De sajnos nem vettek be minket a programba. Utána azt mondtuk, akkor Merkáz Klita (államilag támogatott bevándorlási központ), de valami tenger melletti, így szűkült le a kör Asdodra és Kirjat Jamra. Férjem azt mondta, akkor inkább KJ mert nem szeretne ennyire közel kerülni Gázához. Így hát itt kötöttünk ki.
– Honnan szereztetek információkat az országról, ügyintézés, lakóhely kiválasztása, stb.?
– Én sok mindent tudtam, hisz vagy 5-6-szor jártam itt és a 9 év zsidó iskola is sok mindenre megtanított Izraellel kapcsolatban. A többit az internetről, Facebookról. Régi ismerősökkel beszéltem, akik itt élnek, tőlük is sok információt szereztünk. Alija előtti decemberben a férjemmel és a nagyobbik lánnyal 4 napra kijöttünk látogatóba. Tel Avivban, Jeruzsálemben és a Holt -tengernél jártunk akkor.
– Van itt valaki, rokon, barát, aki segített?
– Van egy nagybácsim valahol Tel Aviv környékén, de nem beszéltem vele mióta itt vagyunk. Facebookon ismerkedtem meg egy anyukával egy hordozós csoportban, akivel sokat beszélgettünk. Ők akkor már itt éltek a férjével és itt született két kislányuk is. Teljesen véletlenül ismerkedtünk meg és mint utólag kiderült Haifán laknak. Ők nagyon sokat segítettek. Mikor megérkeztünk Izraelbe pár napon belül nálunk voltak csak úgy beköszönni, ismerkedni, barátkozni. Azóta jó barátok lettünk, a férjemnek is és nekem is ők segítettek munkát találni.
– Milyen munkát találtatok?
– Január végén fejeztem be az ulpánt, február 10.-e óta dolgozom. ISS cégnél vagyok alkalmazott és irodákat takarítok. Remélem, ha jobban tudok majd héberül, akkor el tudok helyezkedni a szakmámban is. A férjem Haifán egy sport klubban karbantartó, ezermester. Szerencsére ő nagyon szereti a munkáját és élvezi, bár rengeteget dolgozik.
– Mi volt az a támogatás, amit az államtól kaptatok és mi volt, amiben úgy érzed jobban is segíthettek volna?
– A befogadó kosár (szál klitá), amit eddig kaptunk. Nagyon sok téves információ kering és sok mindent már itt tudtunk meg. Sok mindent szerintem még most se tudunk. Vannak, akik próbálnak segíteni az alija előtt állóknak, hogy jobb/több információ jusson el hozzánk, de szokásos zsidó szervezéses káosz van. A reptéren nem várt minket az Adler Judit, mint ahogy ígérték, hogy valószínű ott lesz, így rögtön mély vízbe kerültünk és a 10 éve nem használt angol tudásommal kellett mindent elintézni. Azt is jó lett volna tudni, hogy nem pár órás ügyintézés vár minket a reptéren. Reggel 8-ra kellett a reptérre kiérni és kb. este 10 volt, mire megérkeztünk Kiriyat Jamba. Ami viszont jó volt, hogy az ügyintézés helyén volt wifi a gyerekek tudtak telefonon mesét nézni, így könnyebben ment a várakozás és volt ingyen szendvics, kávé, üdítő.
– Mennyi ideig voltatok a merkaz klitában és hova kerültetek onnan?
– Épp most költözünk ki. Július 1-jén érkeztünk és március 1.-jén hagytuk el a központot. Eredetileg úgy van, hogy ulpán vége után két héttel kell elhagyni a lakást, de mivel volt még hely, így több családnak felajánlották, hogy maradhatnak még, köztük nekünk is.
– Gyerekekkel alijáztatok. Mesélj erről egy kicsit, milyen félelmeitek voltak, miben biztatok? Hogyan vették az első akadályokat a gyerekek?
– Ez egy nehéz döntés volt miattuk, hisz nem a szomszéd városba/országba költöztünk át. Az tudtuk, hogy a kicsinek könnyebb lesz, hisz csak 2,5 éves volt, de a nagyszülők féltek, hogy nem fog rájuk emlékezni. A nagylánynak nehezebb volt otthagyni mindent, amit ismert. Az iskolát, a barátokat és főleg a nagyszülőket, unokatesókat, de sok mindent tudott Izraelről hisz Chabad iskolába járt, és velünk ellentétben ő beszélte a hébert, nem is akárhogy, hanem folyékonyan. Ennek ellenére féltünk, hogy miben fognak megváltozni, ha kijövünk, de bíztunk benne, hogy magabiztosabbak lesznek és boldogabbak. Beszélgettünk velük sokat, főleg ugye a naggyal, az ő érzései hullámoztak, hol akart jönni hol nem. Alapvetően szerintem szeretnek itt lenni, de a nagynak honvágya van nagyon. Várja a nyarat, hogy mehessen a nagyszülőkhöz nyaralni. A kicsi most jutott el arra a szintre, hogy ha játszik magában, akkor már héberül beszél és magyarban is a héber szórendet használja. Pl.: nem fázom, hanem hidegem van.
– Mi volt szerinted a legnehezebb a gyerekeknek?
– A legnehezebb az ismeretlen volt, hogy nem ismertek senkit és semmit és minden, ami addig biztos pont volt az életükben megváltozott. Imádták a tengert és sokszor voltunk lent, mikor végre elmentek a medúzák.
– Mesélj kicsit a gyerekek alijázásával kapcsolatos ügyintézésről.
– A beiskolázással kapcsolatban sokat segítettek még a magyarországi chabadosok. Mikor ideértünk volt egy Chabad család itt és másnap már kerestek minket és a feleség segített, például elvitt az itteni Chabad iskolába. Végül nem oda került a nagylány, hanem egy Dati (vallásos iskolába), ahol chabados tanárok vannak. Az oviba való beíratást, csoportosan intéztük a Merkaz Klita egyik dolgozója segítségével. Aztán volt egy pár oltás, amit a kicsinek meg kellett kapnia, ami otthon nem volt kötelező, de itt az. A héber nyelvvel voltak gondjaink. Én elég sokat tanultam otthon is (9 év zsidó suli), de még se tudtam egy mondatot összerakni. A férjemmel jártunk a Keren-Or Központba héberre, de ez arra volt elég, hogy ő megtanulta a héber betűket írni, olvasni és jó pár szót. Nekem kicsit felfrissítette a nem nagy tudásomat.
– Az alijázás óta eltelt időben milyen benyomásaid keletkeztek? Mi az, ami tetszik, olyan mint amire számítottál, és mi az, ami nehezebb?
– 8 hónapja vagyunk itt. Én szeretek itt lenni és imádom az országot, bár nem egyszerű, hisz nagyon hiányzik a helyismeret (mit, hol, hogy intézek, mit, hol találok stb). Sokszor érzem azt, hogy egy gyerek szintjére kerültem vissza, hisz alig tudok héberül és nagyon sok mindennél nem tudom, hogy fogjak hozzá az elintézéséhez, mindenhez segítség kell. Szerencsére sikerült hamar munkát találnunk (hozzá teszem segítséggel, és nem álmaim munkája, de most ez van, ezt kell csinálni, lesz jobb is). Az biztos, hogy házasságpróbáló időszak, sokkal többször veszekszünk, mint Magyarországon, mert minden új és a nyelvi korlátok miatt nehezebb is elintézni, de úgy gondoljuk mind a ketten, hogy jó helyen vagyunk és jó döntés volt idejönni. Itt sincs kolbászból a kerítés, de meg lehet élni, ha mind a ketten dolgozunk.
– Mik a tervek a következő egy évre?
– Nincsenek egyelőre komoly terveink. Jó lenne jobb munka, de ahhoz jobban kell tudni héberül. Most költözünk, tehát egy évre tuti van lakás, remélem, nem kell majd megint költözni.
– És a következő évre?
– Jó lenne addigra folyékonyan beszélni héberül, és már saját szakmában dolgozni. Ha jobban megy a nyelv, szeretném honosítani a diplomámat is.
– Van társaságotok, akik átsegítenek a nehezebb napokon?
– Vannak új barátok és persze az otthoniakkal is beszélünk néha. Szerintem mindenkinek vannak nehezebb napjai, olyan nincs, hogy nincs. A nagylánynak van honvágya nekünk a férjemmel nincs szerencsére. A kicsi nem tudja, mi az ☺.
– Mennyire vagy elégedett azzal, ahogy az életetek alakult?
– Szerintem ennél többet nem is várhatnék az első 8 hónapban, mint hogy van munkánk, az otthon eladott autó árából lett itt másik autó és most már lakás is van, amit egy évig tuti bérelhetünk.
– Szerinted milyen életetek lenne, ha nem jöttök ki?
– Olyan mint volt, hónapról hónapra élnénk és ha hó közben váratlan kiadás van vagy a nagyszülők adnának kölcsön, vagy más, átmeneti megoldást kellene keresni.
– Picit visszanézve, mit érzel az alijával kapcsolatban? Van valami, amit másképpen csináltál volna?
– Összességében szerintem nagyon jó döntés volt, nem csinálnám vissza. Szeretek itt lenni és úgy érzem, otthon vagyok. Talán komolyabb nyelvtanulásba kezdtem volna otthon, bár nem biztos, hogy anyagilag belefért volna.
– Van valami amit üzensz azoknak, akik most tervezik az aliját?
– Ha eldöntötték, hogy alijáznak ne várjanak, hanem induljanak, nem lesz könnyebb később. Ha meg segítség kell vagy kérdéseik vannak eddig is szívesen segítettem ha tudtam, ezután is fogok.
Nagyon köszönöm az interjút, és sok sikert kívánok az egész családnak!
