Ez nálunk lehetetlen

0

A magyar zsidóság – benne az orvosok – halálhoz vezető tévedése

Szerző: Prof. Dési Illés

Magyarország, és benne a magyar zsidóság, aranykora az I. világháború előtti évtizedekre esett. A gyorsan fejlődő országot az asszimilálódó zsidók is jelentősen vitték előre, és innovációik, ipari és pénzügyi fejlesztéseik révén számos vezető pozíciót értek el, sokuk magas társadalmi rangot, akár nemességet is szerzett. A kormányzati politika támogatta az emancipációt – a soknemzetiségű országban a magyarul beszélő, magukat magyarnak valló zsidók nélkül a magyarság kisebbségben maradt volna.

A Monarchia idején nagyjából toleráns légkör vette körül a hazai zsidóságot, azonban az I. világháború után, a vesztes és megalázott, területileg megcsonkított Magyarországon helyzete megváltozott. A nemzetiségek leszakadtak, az új határokon túlról magyarok áramlottak be, akiknek egzisztencia kellett. A zsidókra nem volt többé szükség, megindult a zsidóellenes szabályok és törvények áradata.

Mindezek ellenére a zsidó közösség, és benne természetesen az orvosoké, ekkor és később is vakon bízott Horthy Miklós kormányzóban (holott 1919-ben emberei, a fehérterror különítményesei, számos gyilkosságot követtek el), és akit a Monarchia bukása után választottak az ország vezetőjévé.

Az első diszkriminatív törvény az un. numerus clausus, a zárt szám rendszere volt 1920-ban, ez a zsidó hallgatók arányát az egyetemeken és főiskolákon 6%-ban korlátozta (ez a gyakorlatban 8-10% körüli lett). Leghatározottabban az orvosi karok, köztük is elsősorban a budapesti orvosi fakultás, érvényesítették a törvényt. A zsidó orvosok aránya az országban 1920 és 1940 között 46%-ról 31%-ra csökkent. A budapesti keresztény orvosoknak mintegy 10%-a volt kikeresztelkedett zsidó, velük együtt 1940-ben a zsidó származásúak aránya a fővárosi orvosok között még mindig 44%. 1938-ban Magyarországon összesen 10 700 orvos működött, Budapesten 4756; ebből zsidó 3220, illetve 1620.

Ennek az aránytalanságnak magyarázataként részben az szolgál, hogy a viszonylag alacsony társadalmi megbecsültségű orvoslás a középkor óta a foglalkozásválasztásban erősen korlátozott zsidók körében hagyományos pálya volt. Sok szegény, rossz helyzetű zsidó család taníttatta nagy áldozatok árán – nem egyszer a közösség támogatásával legalább egy fiúgyerekét az orvosegyetemen, mert ezt látta számára a társadalmi felemelkedés egyetlen útjának. Zsidók a tárgyalt időszakban ugyanis gyakorlatilag nem érvényesülhettek állami alkalmazottként, a hadseregben és az élet számos más területén.

Az egyetemekre többnyire szubjektív szempontok szerint – például protekció – válogatták a felvetteket, előnyben részesítve a lányokat, mert azok kisebb konkurenciát jelentettek. A kiszorultak egy része külföldre, a prágai német egyetemre, Ausztriába, sőt, a fasiszta Olaszország egyetemeire (itt befogadták őket!) iratkozott be. Azonban hazatérésük után ahhoz, hogy praktizálási jogot kapjanak vizsgát kellett tenniük, ennek a lehetőségét a hazai egyetemek legtöbbször megtagadták tőlük. A legelutasítóbb a pesti egyetem volt, a vidékiek lazábbak. Akik nem tudtak levizsgázni, főként laboratóriumokban vagy közegészségügyi munkakörökben dolgoztak, bár 1942 után ez sem volt legális.

Az antiszemitizmus az értelmiségi pályák közül legerősebben az orvosi szakmában jelentkezett, megalakították a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületét, a MONE-t, ez jelentős szerepet játszott a numerus clausus kiharcolásában és a zsidó orvosok elleni egyéb tevékenységben.

A szervezet erőteljes támogatást kapott az orvosi karok professzoraitól, köztük olyanoktól is, akik ma a magyar orvosi hagyomány zászlóvivőiként szerepelnek. Egy volt pécsi orvostanhallgató elmondása szerint, Heim Pál gyerekgyógyász professzor előadásain pl. az első három sorban nem ülhettek zsidók, az ő indexeiket vonakodva írta alá. Másrészt viszont, 1928-ban, amikor fajvédő diákok demonstráltak a gyermekgyógyászati klinikán, Heim, tanársegédeivel kérdőre vonta őket, mire egyikük botjával a professzor felé sújtott. A kedélyeket a megérkező rendőrök csillapították le. Másnap az egyetem előtt jelentős tömeg gyűlt össze, és a „Le a zsidókkal!”, „Zsidómentes Magyarországot!” jelszavakat skandálta. A rendőrség a tüntetést feloszlatta.

Részben a MONE befolyásának tudható be, hogy a numerus clausust a törvénynél is szigorúbban értelmezték, a 6%-os kvótát nem csak az első évesekre, hanem a felsőbb évfolyamosokra is vonatkoztatták, 1599 felső éves hallgatót kizártak.

Az egyetemekre felvett zsidókat a húszas években rendszeres fizikai inzultusok érték jobboldali hallgató társaik részéről. Kivételt képeztek a pécsi zsidó orvostanhallgatók, akik szövetséget kötöttek a helyi zsidó hentesekkel, és amikor támadás indult ellenük, hívták őket. A henteslegények percek alatt rendet teremtettek.

Az 1936-ban létrehozott orvosi kamara erősen zsidó ellenes volt, lényegesen erősebben, mint az ugyanakkor alakult mérnöki vagy ügyvédi kamara. Számos fiatalt nem vettek fel a tagjai közé, viszont csak az praktizálhatott, aki kamarai tag volt. (Szüleim, akkor középkorú orvosok, gond nélkül felvételt nyertek, és dolgozhattak tovább.)

A mind súlyosabb megszorítások (1938: I.; 1939: II.; 1941: III. zsidótörvény) ellenére ekkor még számos zsidó vezető tevékenykedett az egyetemeken. Néhányukat régebben nevezték ki, egy részüket már a Trianon utáni kormányzat alatt. Közülük néhány híresebbet megemlítünk; egyesek pályája átnyúlik a háború utáni időkre.

Ádám Lajos (1879-1946) A XX. század egyik legjelentősebb magyar sebésze. 1928-ban a budapesti egyetem orvosi karának tiltakozása ellenére nevezték ki nyilvános rendkívüli tanárnak, ami ellen a szélsőjobb is élesen tiltakozott, ennek ellenére 1930-ban nyilvános rendes tanár lett. Előadásai alatt a tanterem előtt lovas rendőrök posztoltak az atrocitások kivédésére. 1945-1946-ban rektor.

Korányi (Kornfeld) Frigyes (1828-1913) a legelismertebb magyar belgyógyászok közé tartozik. Apja is orvos. Medikusként részt vesz a szabadságharcban, 1852-ben politikai okokból száműzik Bécsből. 1864-ben amnesztiát kap, és a pesti egyetem magántanára lesz; 1866–1908-ban egyetemi tanár; részt vesz az 1876-os korszerű közegészségügyi törvény kidolgozásában; az Országos Közegészségügyi Tanács elnöke. 1880 és 1908 között a belgyógyászati klinika igazgatója; 1866–1867-ben a budapesti tudományegyetem rektora. Az MTA levelező tagja. 1891-től főrendiházi örökös tag. 1884-ben tolcsvai nemesi előnevet, 1908 bárói címet nyer, amelyet fiai örökölnek. (Egyik fia ifj. Korányi Frigyes pénzügyminiszter.)

Korányi Sándor (1866-1944) Korányi Frigyes fia. Talán a legnagyobb magyar belgyógyász. 1908-tól nyilvános rendes egyetemi tanár, az MTA tagja, 1927-től a parlament felsőházának a tagja; 1930-ban megkapja a Corvin-lánc kitüntetést. 1936-ban tiszteletév megadása nélkül nyugdíjazzák, klinikáját megszüntetik.

Mansfeld Géza (1882-1950) 1910: a kísérletes gyógyszertan magántanára; 1918-tól a pozsonyi, majd kényszerűen Pécsre költöző Erzsébet Tudományegyetemen a gyógyszertan professzora, 1923-tól 1944-ig a Gyógyszertani és a Kórélettani Intézet igazgatója. Nemzetközi hírű kutató. 1930-1931-ben dékán; 1934-1935-ben rektor. 1945-től újból tanszékvezető Pécsett; 1945–1946: dékán, 1946: az MTA tagja; 1947-től a budapesti egyetemen az Élettani Intézet igazgatója.

Mansfeldet 1944-ben Pécsről Auschwitzba deportálták. Egy hozzá közel álló személy elbeszélése szerint ott egy orvostanhallgató SS rájött, hogy kicsoda, és bevitte a tábor lazarettjébe laborszolgának, kémcsövek mosogatására. Ellentételezésként Mansfeld megírta neki a disszertációját.

Rusznyák István (1889-1974) 1926-tól magántanár a budapesti egyetemen; 1931-től 1944-ig szegedi belgyógyász professzor; 1937-1938-ban dékán. 1945 és 1963 között budapesti belgyógyász professzor. 1946-tól az MTA tagja, 1949-1970 között elnöke. 1949-től 1967-ig a Kísérletes Orvostudományi Kutató Intézet igazgatója. 1949-1967 országgyűlési képviselő. Kossuth-díjas.

Rusznyákot, 1944-ben deportálták, szerencséjére Bécs felé, ahonnan Horthy –minden valószínűség szerint menyének, gróf GyulaiEdelsheim Ilonának, a szovjet fronton repülőgépével 1942-ben lezuhant Horthy István kormányzó-helyettes feleségének közbenjárására – visszahozatta őket. (Ez is mutatja, hogy a kormányzó tehetett volna a deportálások ellen.)

Verzár Frigyes (1886-1979) 1918-tól az akkor alakult debreceni egyetem Élettani és Kórélettani Intézetének igazgatója, 32 évesen a Debreceni Tudományegyetem Orvosi Karában az első négy professzor egyike; 1920–1921-ben dékán; 1927-1928-ban rektor. 1926-tól a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet igazgatója. 1930-ban meghívják a baseli egyetemre az Élettani Intézetének igazgatójának. 1938-ig innen is fenntartja kapcsolatát a Biológiai Intézettel. Nyugdíjazása után, 1956-ban, megszervezi Baselban a Kísérleti Gerontológiai Kutató Intézetet, amelyet 20 éven át vezet. (Ezért az a szólás járta, hogy az intézetben már felfedezte az öregedés elleni szérumot, csak még titkolja.) 1973-ban az MTA tagjává választják.

1927-ben a szélsőjobboldali ifjúsági szervezetek Debrecenben is kiverték a zsidókat az egyetemről, vadásztak a városban a zsidó diákokra, csoportosan megtámadták őket, bántalmazták. Verzár, mint rektor nem tudta megállítani a bajtársi szövetségeket, de közölte, hogy addig nem tart előadást, amíg a zsidókat erőszakkal távol tartják az óráitól. Egy alkalommal egyetlen hallgató jutott csak be az egyetem területére, őt Verzár személyesen kísérte a tanterembe. A szélsőségesek erre elhagyták a helyiséget, de megfogadták, hogy összeverik zsidó kollegájukat, akit végül egy földalatti folyosón kellett kimenekíteni az egyetem területéről.

A negyvenes évek elején az egyre súlyosbodó légkörben a zsidók még mindig naivan optimisták voltak, bíztak abban, hogy Horthy nem fog Magyarországon olyasmiket megengedni, mint amik Lengyelországban történtek, annak ellenére, hogy a kamenyec-podolszkiji (kb. 18 000 halott), az újvidéki (mintegy 2000 halott) és az ukrajnai (50 000 munkaszolgálatos halott) vérengzésekben a magyar honvédség egységei is részt vettek, hogy sok ukrán városban magyar katonák működtek közre férfiak, nők, gyerekek kivégzésében, sok helyen ők vezették a helyszínre a gettóból az áldozatokat, vetkőztették le őket, állták körbe szuronyokkal, amíg a kivégzésükre vártak az előre kiásott gödörnél.

Az anyaországban az átlag zsidók tömegei viszont nyilvános megkülönböztetés nélkül létezhettek, bár igen sokan elvesztették állásukat, megélhetésüket. A potenciális következő áldozatok, részben talán azért, mert korlátozottan ismerték a tényeket, nem vették észre, hogy valójában mi történik. Körülbelül úgy reagáltak, lehet, hogy a galíciaiakkal ezt megcsinálták, de mi asszimiláltak vagyunk, ez nálunk lehetetlen. Továbbra is abban bíztak, hogy Horthy „ilyesmiket” nem enged, pedig a kormányzó már 1942-1943-tól tisztában volt náci szövetségesei a holokauszthoz vezető zsidópolitikájának legfontosabb tényeivel, mint ezt emlékirataiban bevallotta.

Nézzük ismét, mi történt a zsidó orvosokkal. Helyzetükre döntő befolyással bírt Johan Béla (1889-1983), az OKI első igazgatója, aki 1935 és 1944 között államtitkár volt, a belügyminisztérium orvosi részlegének a vezetője, a XX. század egyik ellentmondásos megítélésű alakja. Közegészségügyi és egészségpolitikusi munkássága elvitathatatlan jelentőségű, azonban, a zsidótörvények végrehajtásában vállalt, nem tisztázott politikai szerepvállalása napjainkban is közéleti vitákat gerjeszt

Sokak szerint nagyban felelős az orvosi kamarából kizárt, illetve oda fel nem vett orvosok elhurcolásért. Ezek az orvosok 1942 tavaszán listát készítettek magukról, és a minisztériumnak felajánlották szolgálataikat, ahol azt ígérték nekik, hogy tudományos munkára alkalmazni fogják őket. Egy hét múlva egytől egyig katonai behívót kaptak, kiderült, hogy listájukat „közveszélyes munkakerülők” jelzéssel átadták a hadügyminisztériumnak. Munkaszolgálatra vitték őket Ukrajnába. A 200 orvosból 15 tért haza.

Így jött el 1944. március 19., a német megszállás napja.

A megszállás után a belügyminisztérium behívót küldött számos zsidó orvosnak, kivezényelte őket a keleti országrészekbe, ahol nagy volt az orvoshiány. Ez, háború lévén, elfogadható lépésnek tekinthető. Urológus apám például így került Nagybánya mellé, óriási körzetet látott el, ahol – akárcsak kollégáit másutt – kitörő örömmel fogadták, a katonai behívások miatt már rég nem volt orvosuk. Hogy milyen naivak voltunk még akkor is: apám küldött nekünk Budapestre egy nagy fonott kosarat teli gyümölccsel, és azt írta, a kosarat tegyük el, mert jó lesz a háború után rendelői szennyesnek…

Vidéken a zsidók gettóba gyűjtése után a helyi hatóságoknak volt annyi józan eszük, hogy a kirendelt orvosokat, köztük apámat, nem vitték be, tovább dolgozhattak, sőt, apám a gettóba is bejárt rendelni, persze sárga csillaggal (ahelyett hogy megszökött volna). Kb. két hét múlva a belügyminisztérium utasítást adott, hogy a zsidó orvosokat is, minden meggondolás mellőzésével, be kell zárni a gettóba. Így került deportálásra mintegy 2500 zsidó orvos.

Johan tevékenysége (és rehabilitálása) körül, mint említettük, nagy viták dúlnak. Ungváry Krisztián történész kifejtette, Johan legnagyobb bűnét nem is a zsidók ellen követte el, hanem azzal, hogy az említett rendelkezésekkel a magyar vidéki lakosok tömegeit fosztotta meg az orvosi ellátástól.

Szintén orvos anyámmal mi un. csillagos házban voltunk, egész 1944 novemberéig, ekkor razziázó nyilasok el akartak vinni minket. Nekem még sikerült meglépnem egy bolton keresztül, de azután azt lezárták. Anyám kiugrott egy félemeleti ablakon, táskájából a tükre óriási csörgéssel kirepült és darabokra tört, de erre hálaistennek senki sem figyelt fel. Alig hogy földet ért, jött egy csapat nyilas, csillagos zsidókat hajtva. Ha egy pillanattal hamarabb érnek oda, hiába az ugrás… Ezek után anyám elindult az utcán, és szembe jött vele egy keresztény paciense.

Udvariasan megemelte a kalapját: „Kezét csókolom, doktornő, hogy van?” Anyám bájosan rámosolygott: „Köszönöm, nagyon jól. ”

Ez után anyám egy keresztény betege bujtatott bennünket hamis iratokkal. A hamis papírok általában addig voltak jók – bátorságot adtak -, míg nem kérték őket. Nem lett volna nehéz nálam felfedezni, hogy nem vagyok az, akinek a papírjait lengetem. Ha bujkáló zsidót elkaptak, a bujtatójával együtt azonnal felakasztották egy utcai fára. A hosszú angyalföldi utcánkban egyik oldalról közeledtek az oroszok, a másik oldalról a razziázó nyilasok. A kérdés az volt, melyik fél ér előbb hozzánk. Szerencsénk volt. Az oroszok …

Három doktor a képen: Dr. Adler Anna fogorvos, Prof. Dési Illés – későbbi egyetemi tanár és Dr. Deutsch Imre urológus-sebész

Cím fotó: illusztráció

Hozzászólás