Véletlen… avagy Vélet?

3

szerző: S. Zoltán

Már régóta töröm a fejemet azon, hogy ez a különös történet, aminek papírra vetésének kérdése nyugtalanná teszi éjszakai nyugalmamat, milyen cím alatt jelenjen meg, ha egyáltalán?

Először is az foglalkoztat, hogy mit fog szólni az a szerencsétlen olvasó, aki gyanútlanul beleütközik ebbe a kis cikkbe az újság lapjain. Kérdés, hogy ott volt-e éppen az iskolapadban, amikor a tanár úr a fosztóképzőkről beszélt a nyelvtan órán és azt magyarázta, hogy hogyan lehet hozzáragasztani a jelzőhöz egy” tlant” vagy egy ” tlent” és ezzel megfosztani eredeti tulajdonságától. Mint például az, hogy valami sós vagy sótlan. Vagy úgy, hogy képes, vagy képtelen. Persze meg lehet kerülni ezt a problémát, ha egyszerűen úgy mondjuk, nem sós, vagy nem képes. De ez így nem ildomos és nem vall műveltségre.

Persze vannak a világon nagyobb problémák is melyekkel meg kell birkóznunk, de azért nem kell semmibe venni ezt a kérdést. Főleg ha arról van szó, hogy el kell döntenünk, hogy nem szabályellenes-e a szó ”Vélet” használata. Úgy rémlik nekem, hogy én ezt Karinthytől plagizálom, de nem vagyok benne biztos. Abban azonban biztos vagyok, hogy Karinthy hagyta ránk örökségül az értelmező szótárak használatának faramuciságát, aminek még ma is, itt Izraelben is áldozatai vagyunk. Hat, gyönyörűen pirosba kötött könyv díszeleg a könyves polcomon és nem múlik el egy nap, hogy ne forduljak hozzájuk segítségért.

Even Shoshánnak hívják a könyveket. Ha nem vagyok tisztában azzal, hogy egy szó, amit használni akarok a levelemben alkalmas-e egy hivatalos levélben a hatóságokhoz, akkor leemelem a polcról Even Shoshánt, föllapozom az oldalt, ahol megjelenik a szó és máris tudom, hogy hogyan alkalmazták a fogalmat a Bibliában, Ókori bölcseink írásaiban, de arról, hogy a mostani vámhivatal tisztviselője megérti-e, arra nem vesztegeti a szót az értelmező. És még az sem segít, hogy a szótár ellát bennünket még arameus nyelven írt magyarázatokkal is. Mert az én arameus tudásom korántsem tökéletes.

De ez a jelenség nem az ivrit nyelv értelmező szótárának a kiváltsága. Élő példát hoz nekünk Karinthy, amikor annak a szép tősgyökeres szónak az értelmét, mint például a “gefrence ” keresi a szótárban és ezt találja : gefrence = papi gefrence, papi gefrencét átugrani, vadászkutya jelző ugatása.

Biztosak lehetünk abban, hogy egyike a magyarázatoknak kifejezi pontosan azt, amit szándékunkban volt kifejezni.

De térjünk vissza az aktuális problémára, ami a szavakat “Vélet” és “Véletlen” -eket illeti. Mégpedig nem is nyelvészeti, hanem ideológiai szempontból. Higgyétek el nekem, nagy szavak ezek. Az emberek világnézete rejtőzik mögöttük és két csoportra osztja őket. Vannak, akik hisznek a Véletlenben és vannak, akik csak abban hisznek, hogy minden Vélet. Nem lehet hinni mindkettőben. Nagyobb megoszlása ez az emberi nemnek, mint a megoszlás baloldali vagy jobboldali között. Mert ezen a síkon lehet középút is.

Lakásom bejáratának ajtófélfáján szabályos mezuza díszeleg. Nem túl sokan, mondhatnám tűrhető számban adják barátaim egymásnak a kilincset. Nem ellenőrzöm, hogy ki veszi közülük igénybe ezt a jelképét a Véletben hívők csoportjából és kik azok, akik hisznek a Véletlenben. Úgyis kiderül néhány percen belül a beszélgetés folyamán. Mert minden nézetük a napi eseményekkel kapcsolatban függőségben van vagy a Véletlenben, vagy a Véletben vetett hitüktől, vagy legalábbis egyikük tagadásától.

Bocsánat előre az olvasótól, hogy ilyen hosszadalmas bevezetésre fajult szándékom, nyilvánosságra hozni és megosztani egy igaz történetet azokkal, akik idáig olvasták soraimat. Igaz történet, melynek szereplői még életben vannak, ezért nevüket álcázni fogom. Remélem, hogy ez nem lesz rossz kihatással a történet szavahihetőségére.

Egy dunántúli kis városka zsinagógájában kezdődik a történet, ahol minden évben gyászmegemlékezést tartanak május utolsó vasárnapján az 1944 májusában, a városból deportált zsidó lakosság emlékére. A hitközösség egyre fogyó száma és a néhány külföldre kivándorolt túlélő képezi az átlag hetven, legfeljebb száz főre tehető gyülekezetet. Kántor is van, rabbi is van, vendégszereplők Budapestről és elhangzik az Él Málé Rachamim és a Kadish is a 27OO Auschwitzban elpusztított áldozat emlékére. Van úgy, hogy a feldíszített oltárról felszólal egy, a városból származó éltes túlélő és beszél ifjúkori élményeiről, főleg zsidóságával összefüggő eseményekről.

Vagy két évvel ezelőtt, e sorok írója lett felkérve, hogy beszéljen ifjúkori emlékeiről, amiket őriz a városban átélt zsidó mivoltáról.

Charles Lindberghet említettem meg beszédem kezdetén. Nem mintha zsidó vagy rokonom lett volna, hanem azért, mert egy időben érkeztünk meg – én erre a világra és ő Párizsba, miután átrepülte az óceánust. Mindig avval kérkedtem, hogy az első esemény fontosabb volt, mint a második.
Aztán felidéztem a nagyünnepek magasztos szertartásait a virágokkal és a szebbnél szebb tórafüggönyökkel feldíszített oltárt és a búgó orgonát, ami a kántor gyönyörű hangját kísérte. Még a bármicvómon elhangzott beszédemből is idéztem néhány részletet, melyekre emlékszem a mai napig is, ami így kezdődött – ”Komoly elhatározással állok a Tóra elé, hogy a zsidó hitközösség tagjává fogadjon.” És így végződött – “…de nemcsak hazámmal és a társadalommal szemben tudom kötelességemet, mert zsidónak születtem és hű akarok maradni vallásunk fenséges szelleméhez, melynek zászlaján az az örökkévaló igazság ragyog, hogy Smá Jiszraél, Adonáj Elohénu, Adonáj echád!”

Később nagy vonalakban arról beszéltem, hogy hogyan éltem túl a vészkorszakot és hogy kötöttem ki Erecben, még az ország megalapítása előtt. És többek közt, csakúgy mellesleg, megemlítettem valamit, ami tulajdonképpen magvát képezi és megindokolja ennek a történetnek a papírra vetését. Valahogy így szólt:

-1941 júliusában, 14 éves koromban fölmentem Pestre, hogy tanulmányaimat a Zsidó Gimnáziumban folytassam. Ez volt első utam a fővárosba és mint prosztó, elmaradott vidéki fiatal, még ma is emlékszem a felejthetetlen csodálatos élményekre, melyeket átéltem akkor a főváros szépségének és kulturális lehetőségeinek hatása alatt.

Másnap, érkezésem után a Mátyás-templomhoz vezetett utam. Nem éppen misére mentem, hanem meglátogatni Bátyámat, aki fent a magasban az állványzatok tetején, a mennyezeti freskók restaurálásával volt elfoglalva. A freskók restaurálásával Magyarország egyik legkiválóbb festőművésze, XY lett megbízva. Bátyám az ő legkedvesebb tanítványa volt és kivette részét a vállalkozásban. Büszke voltam Bátyám tehetségére és hálás gyámságára, amit velem szemben tanúsított egészen 1945 áprilisáig, amikor kegyetlen módon elváltak útjaink.

Tudnivaló, hogy a templomban elmondott beszédeket nem követi taps, de a rendezvény befejezésével sokan járultak hozzám gratulálni. Többek közt egy középkorú úriember, aki azzal kezdte, hogy tudom- e, hogy az említett XY nevű festőművész az ő rokona volt.

– Ugyan már –  mondtam kételkedve -, hiszen ő egy patinás, őskeresztény családnak a sarja és te meg tudomásom szerint zsidó vagy.

– Ebben igazad van, de mégis rokonomnak számít, mert az én unokatestvérem feleségül vette az egyetlen leányát – válaszolt a középkorú úriember.

– Nem is tudtam, hogy volt neki lánya…

– Mi az, hogy volt, még van is, él jó egészségben. Ha érdekelve vagy, találkozhatsz vele Pesten…

Még aznap este visszarepültem Izraelbe, de a gondolat, hogy egy lehetőség nyílt arra, hogy találkozhassak valakivel, aki talán ismerte a Bátyámat, nem hagyott nyugtot. Egész éjszaka bánkódtam azon, hogy nem használtam föl az alkalmat, hogy találkozzak vele. Még arra is gondoltam, hogy újra elutazom Pestre a legrövidebb időn belül. Aztán lassan lehiggadtam. Mit is mondanék neki? Azt, hogy emlékezetem szerint a Bátyám gyakran emlegette, hogy ő volt édesapjának legkedvesebb tanítványa? Mire készüljek föl? Arra, hogy legjobb esetben azt mondja, hogy lehetséges, én kislány voltam, nem emlékszem semmire.

Ennek 75 éve!

Ezért tegyem meg ezt az utat? Nem, ez nevetséges lenne, morfondíroztam magamban. De mégsem volt nyugtom. Egy szép napon fölhívtam telefonon. Kicsit zavarosan kezdtem a bemutatkozást:

– Bocsásson meg, hogy zavarom… én Izraelből hívom, mert tudomásom szerint az én bátyám az ön édesapjának legkedvesebb tanítványa volt a negyvenes évek elején…

Itt ő félbeszakított engem és izgatott, reszkető hangon ezt mondta:

– Istenem, elájulok! Csak nem a Zoli vagy, Sanyinak az öccse?

Most rám került a sor, hogy majdnem elájuljak. Még csak a nevemet sem említettem és valaki, akivel soha nem találkoztam, 73 év távlatából egy halvány utalás hallatára a nevemen szólít! Lassan magunkhoz tértünk és sokáig beszélgettünk.

Rá egy hétre Pestre utaztam és az említett úriember és neje kíséretében megjelentem Júlia lakásán, aki tárt karokkal fogadott és alig tudta leplezni meghatottságát.

Helyszűke miatt nem térek ki bőven arra, amit igazság szerint meg kéne osztani az olvasóval. Nehéz szívvel, de kénytelen vagyok visszatartani magam attól, hogy elmondjam hogy milyen mély benyomást tett rám ez a találkozás.

Először is Júliáról. Egy ősz, tisztes idős nő megnyerő mosollyal, botra támaszkodva intelligens kifejezéssel, szép, fiatalos hanglejtéssel magyarázza nekem, hogy ez a szalon, ahol én helyet foglaltam – a négy fal képekkel volt tele tele zsúfolva -, nem a Műcsarnok fiókintézete, hanem édesapja ecsetének hagyatéka. Aztán arra tereli a szót, hogy volt idő, amikor a múlt század harmincas éveiben abban a fotelban, amibe belesüppedtem a magyar kultúrélet nagyjai, mint például Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc és sokan mások ebből a környezetből édesapja vendégeiként üldögéltek.

Esteledett mire kölcsönösen dióhéjba foglaltuk életrajzunkat. Egyszerre csak elhallgatott. Beállt a csönd. Valami különös tekintettel révedt a szalon falára. Aztán megszólalt:

– Sanyi… Tudom, hogy róla szeretnél hallani. Már nem emlékszem, hogy kitől, talán Édesapámtól hallottam, hogy elesett 48-ban az izraeli függetlenségi háborúban. Egy ideig azzal a gondolattal éltem, amit Márai egyik könyvében olvastam:

 “aki túlél valakit, akit szeret, az mindig áruló”

Sokáig tartott amíg rájöttem, hogy evvel nem lehet élni. Aztán találtam egy gondolatot Schiller gyönyörű versében, amit magamévá tudtam tenni:

”megsiratom a holtakat, de hívom az élőket, mert én is életben maradtam…”

– És, mint említettem előbb, jöttek is az élők… talán túl sokan is, olyanok is akiket nem is hívtam. Ma már úgy érzem, hogy csak egy vezéreszme határozza meg viszonyomat ahhoz a sok veszteséghez, amit átéltem életemben.

Én őrzöm , isteni szép lényegükben őrzöm elhamvadt kedveseimet” – Baudelaire, nem tudom ismered-e.

– Sanyi… még ma is, ha rágondolok elszorul a szívem. Ifjúkori szerelmem volt. 14 éves bakfis voltam, ő meg 17 éves fiatal. Apám műtermében, az Üllői úton mindennapos vendég volt. Én szolgáltam föl nekik a kávét. Mai napig sem tudom, hogy sikerült-e eltitkolni előtte, hogy szerelmes voltam belé. De apám sejtette és nagy csacsinak tartott engem emiatt. Talán nem is volt tudatában annak, hogy az, akit ő legkedvesebb tanítványának nevezett és annak jelleméről és tehetségéről beszélt nekem mennyire fokozta érzelmeimet Sanyi iránt. Mindent megtettem, hogy kedvébe járjak, hogy fölfigyeljen rám. Mindig udvarias volt, mindent megköszönt, de nem hiszem, hogy észrevette volna azt a rajongást, amit az ő jelenléte váltott ki belőlem.

– Aztán jött 1944 március 19. Apám mesélte, úgy május közepén, hogy behívták Sanyit munkaszolgálatra. Többet nem láttam őt. A felszabadulás után még reméltem, hogy fölkeres bennünket, de ez nem történt meg. Azóta csak az emlékét őrzöm és a szomorú hírt, hogy elesett Izraelben az 1948-as függetlenségi háborúban. Nehezen tudtam megbékülni avval, hogy ez a fiatal ember nincs többé az élők sorában.

– És még valamit… egy pillanat… – Kiment és a másik szobából egy nagy kartonmappával tért vissza.

– Nézd csak, ezek a fényképek egy fővárosi kiállításra készült plakátokról lettek fölvéve. A témájuk, hogy Budapest Főváros minden magyar kulturális, turisztikai, gazdasági, kereskedelmi, sportesemények és közigazgatási tevékenységnek a központja. Egy őszi kiállításra készült, ha jól emlékszem 1940-ben. Apám Sanyi közreműködésével dolgozott ezen a műtermében.

Meghatódva lapozgattam a mappában elém táruló képek között. Az egyik plakáton ismerősnek tünő kép nyílt elém .”Budapest, a magyar sportközpont ” felírat díszelgett a kép tetején. Tárcámhoz nyúltam és kivettem belőle egy egészen kicsi, 6×4 centiméter nagyságú fakult fekete-fehér képecskét, ami ugyanezt a képet ábrázolta. A Bátyám hagyatékában találtam és őriztem ezt a képet, egy azokból a kevés tárgyakból, melyeket halála után találtam a lakásán. A kép hátsó oldalán ceruzával írt, alig olvasható kézírása látható: ” Szfőv. pályázat Sporttéma, I. díj, 1941 IX. “.

Kell-e ennél hitelesebb bizonyosság ahhoz, hogy itt állt előttem megboldogult Bátyám művészi tehetségének megörökítése, tehetség, ami oly kegyetlenül a semmibe veszett korai halálával. Az az érzés fogott el, mint egy régészt, aki föltár az ásatásokban egy nagy értékű leletet a történelmi időkből.

Felejthetetlennek könyveltem el ezt a találkozást. Nem híven természetemhez, megosztottam néha ezt az élményt közeli baráti körömmel. És érdekes módon, kivétel nélkül mindegyik előbb vagy utóbb azt a kérdést kezdte feszegetni, hogy tudom-e, hogy ilyen Véletlenek csak nagyon ritkán fordulnak elő az életben.

De volt egy másik csoport is, aki azt próbálta bizonygatni, hogy ez nem egy Véletlen volt, hanem egy Vélet.

Civilizált, udvarias embernek tartva magam joggal vagy jog nélkül, soha nem szakítottam félbe hosszú magyarázataikat, amik véleményük támogatására szolgálhattak volna. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy ismerve engem, szükségesnek látták a magyarázatot, mondván:

– Te nevezheted a zsinagógában történt találkozást Júlia rokonával egy véletlennek, én meg vagyok győződve arról, hogy ez nem volt egy Véletlen és hogy a Te kitalált szavaddal éljek Vélet-nek hívjam, ez nem lényeges. Te ráilleszthetsz erre a fogalomra bármit tetszésed szerint. Nevezheted Istennek, Mindenhatónak, Örökkévalónak, Gondviselőnek, Kadosh Baruch Húnak, Ádonájnak, Irgalommal Teljesnek… nekem az mindegy.

– Én egyiket sem használom. Már régen rájöttem arra, hogy van az életben egy olyan jelenség amit én Jád Mechávénnek nevezek. Vagy Írányító Kéznek, ha úgy tetszik Neked. Ez az Irányító Kéz jelen van életed minden percében és előírja minden cselekedetedet. Nem fontos, minek nevezed.

– Még azt is eltűröm, hogy Nagy Rendezőnek hívd. Neki köszönheted, hogy beszédedben megemlítetted a mátyás-templomi találkozót és azt, hogy a közönségben ott ült éppen Júlia rokona és azt, hogy ezáltal birtokodba kerültek az általad annyira csodált műveknek másolatai, amelyek boldogult bátyád keze alól kerültek ki. Ezt nevezheted mindennek, csak véletlennek nem!

Nem került tettlegességre az ezt követő vita, de nem is írtam alá ezt a fura nézetet, amelyet egy józannak tűnő értelmes barátom, aki még kipát sem hord a fején olyan nagy hévvel akart elhitetni velem. Nem tudott meggyőzni még avval a döntőnek látszó érvvel sem, hogy számtalan kiváló, világhírű zsidó tudós osztja nézetét. De néha aggodalommal észleltem, hogy akaratlanul is körülnézek a szobámban, mintha keresném a Nagy Rendezőt, az Irányító Kezet, aki uralkodik életem minden elhatározásán. Csak pillanatokig tartott ez a téboly…

Mégis, egyre gyakrabban próbálkoztam ráilleszteni ezt a furcsa tézist a napi eseményekre. Nem hiányoztak ezekből az arab terrorcselekmények folytán elhunyt fiatal áldozatok esetei sem. Nem egészen bólintottam rá és nem mondtam Áment azoknak a szerencsétlen apáknak szavaira, akik gyermekeik sírja fölött azt mondták, hogy Ádonáj adta, Ádonáj vette el… Nem hangzott emberségesnek… sőt még őszinteségnek sem.

Aztán jött az a vérfagyasztó közlemény, hogy hat áldozata lett egy autóbusz balesetnek. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy vajon itt is az Irányító Kéz cselekedett és Ő okozta ezt a tragédiát?

Valóban elképzelhető, hogy beültetette az autóbusz jobboldali üléseibe a hat ártatlan teremtményét, föltett egy hóbortos, büntetett előéletű sofőrt a kormánykerék mögé és mint aki jól végezte dolgát ott lebegett a baleset helyszíne fölött és irányította a tragédiába végződő eseményeket?

Hetven éve élek ebben az országban. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy nem egy kaptafára húzták Izrael minden lakosát. Így van ez jól, nagyon unalmas lenne ha ez másképpen lenne. De módfelett érdekelne, hogy mennyire vagyok egyedül abban, hogy makacsul nem hiszem, hogy bármilyen Irányító Kéz, legyen az felruházva akármelyik áldásos jelzővel a sok közül képes lenne ennyi gonoszságot kitervelni és kivitelezni.

Nem tudok és nem is akarok országos véleményfelméréshez fordulni. Beérném azzal, hogy azok, akik e sorok olvasásában idáig jutottak, válaszolják meg anonim vagy nem anonim formában az őszinte nézetüket a szóban forgó kérdésben. Módfelett érdekelne, hogy a nagyjából az enyémhez hasonló múltat átéltek körében – mint ahogy gondolom az olvasók köre nagyrészt ezekből áll – , hány százaléka éri be azzal a tudattal, hogy vannak az életben Véletlenek, amikre egész egyszerűen nincs és nem is lesz magyarázat? Vagy éppen fordítva, hány százaléka ragaszkodik ahhoz, hogy semmi nem Véletlen, minden Vélet?

To be or not to be? A mi esetünkbben a “Véletlen avagy Vélet” kérdése ez!

kép:  Konrad Wawrzkiewicz

3 Kommentek

  1. Tisztelt Zoltán (bátyám)!
    Nagy figyelemmel olvastam végig írását és bár nem vagyok izraelita, de mindég zsidónak IS éreztem magam. Ezért – és az olvasmányaimból vont tapasztalatomból – gondolom azt, hogy semmi nincs “véletlen”ül. Mindennek oka van ill. magyarázata.
    Azt hiszem Izraelben élve se lennék vallásos. Valahogy így nőttem fel az 5/0-es 60-as évek magyarországában. Bár anyai rokonságomban vannak vallásos személyek, csak arra jók, hogy szembesüljek a vallási bigottság embert rontó “könnyűségével”. Röviden:könnyű annak az élete aki HISZ. Nem kell megkínlódni a kétségekkel, problémákkal. Elég magyarázat az aktuális papi szózat.
    De sokszor éreztem, érzem, hogy “valami” kell hogy legyen… és mindég megnyugtatom magam, van magyarázat. Egyedül a “mindenség” zavar. Azt nem tudom felfogni, ehinni azt, hogy “valaki” teremtette…
    Szóval nem lehet mindég “vélet” sem. Szerintem.
    Jó egészséget kívánva megköszönve a lehetőséget
    Tisztelettel -boni-

  2. Kedves S.Zoltan. Nem tudtam abba hagyni eszt az erdekfeszito es lenyugozo irasodat, es mivel ,hogy en is ateltem egy ilyen veletlen vagy velett ,tortenetet nem tuduk eldonteni eldonteni ,hogy kinek a teorijaja az igazi!!! Roviden leirom az estemet. Nyugdijba vonulas utan ,es miutan persz beleptem az Internetes csaladban,elhataroztam ,hogy felkutatom aszt a csaladot aki elbujtatatot Budapesten 1944 ,es naluk eltem at a felszabadulasomat. En akkor 13 eves voltam,nem sok maradt emlekeimben a csaladrol,csak az a neve a fijatal lanynak aki befogadott es elbujtatot habar tudta ,hogy zsido bujkalo vagyok,aszt is tudtam ,hogy a volegenye Csello muvesz es o is valahol bujkal. Az elso alkalommal aforadalom utan Pestre utaztam es ot megtudtam ,hogy Amerikaba vandoroltak,de semmi cimet nem tudtam megkapni Elhataroztam ,hogy megprobalom az Interneten keresni,de ot sem sikerult megtalalni .De nem nyugodtam es tovabb probalkoztam kulonbozo utakon keresni,felfedeztem a M.O.M. ballogot ami az elszkadt Mgyarokat kereste. Oda beadtam egy parsoros szoveget ,hogy keresem U.Zoltan Csaladot akinek a lanya Zongora muveszno volt es a volegeny Csello muvesz,es ok mengmentettek egy 13 eves zsido gyereket Budapesten a Kiraly ,utcaban. es kertem ,hogy ha valaki tud valamit roluk ertesitsenek. Es most jon a Veletlen vagy a Velet, A magyar nyelvu szoveget a M.O.M.ballogban egy Cshikagoban szuletet fiatal ember aki pont akkor munkanelkul volt es akit a Pestrol bevandorolt szulei megtanitottak Magyarul irni es olvasni,es o olvasta az Internetben a hirdetesemet, es persze veletlenul az unakatestvere annak akit en keresek!!!! Mindjart megkaptam a valaszt is ,a pontos cimmel es telefonszammal, es roviden felvettuk a kapcsolatot de sajnos az aki elbujtatott mar nem volt az elok soraban csak a leanyaval vettem fel a kapcsolatot. Azota allando kapcsolatban vagyunk,Kanadaval ,ahol megkapta a Yad Vasem Elismereset mint Haszide Haumot .Eddig roviden. Kitudja eldonteni ,hogy mivolt ez Veletlen,vagy valakinek az Iranyitasa????

    Udvozlettel Yacov.F

    2016-03-03 16:04 GMT+02:00 “Új Kelet online” :

    > Új Kelet online posted: “szerző: S. Zoltán Már régóta töröm a fejemet > azon, hogy ez a különös történet, aminek papírra vetésének kérdése > nyugtalanná teszi éjszakai nyugalmamat, milyen cím alatt jelenjen meg, ha > egyáltalán? Először is az foglalkoztat, hogy mit fog szólni az ” >

  3. Drága jó barátom, Zoli!

    Hogy középkorú, meglett férfi emberként immár másodszor is megkönnyezek egy történetet, az most vélet vagy véletlen? Bárhogy is nevezzük, ennek így kellett lennie, mint ahogy Neked is találkoznod kellett “Júliával”.

    Hogy az olvasó ne kapjon megfejtendő feladványt, ennek a találkozásnak személyes tanujaként jöttek először elő azok a férfi könnyek. Ott szem nem maradhatott szárazon.

    Neked az a találkozás megjárt, kiérdemelted! Rászolgáltál egy ilyen szép és megható eseményre. Aki ilyen csodálattal, soha nem halványuló szeretettel tud beszélni 68 évnyi gyásszal a háta mögött a hősi halált halt testvérről, akiben ily élénken él a szeretett fivér emléke, igenis megérdemelte, hogy a “Vélet irányításával” együtt emlékezhetett vissza a ma élő egyetlen olyan emberrel, aki személyesen ismerte Sanyi bátyádat.

    Aztán hogy ezt a történetet művészi köntösbe öltöztetve még le is írtad, hogy élvezhettem az eddig is ismert írói vénád újabb produktumát…, ejnye, megint bepárásodott a férfi szem. Még ha tetten érhettem is a művészi szabadság apró jeleit, a történet hitelessége nem csorbult, sőt az emocionális elemek hatása talán még jobban érvényesült.

    Zoli! Kívánom magamnak is, a többi olvasódnak is, hogy még jó pár aktív, írói tevékenységben gazdag évet tudj Magad előtt!

    Ölel barátod, Lala

Hozzászólás