„Tel Aviv olyan, mint egy operett”

0

Beszélgetés Oszvald Marikával

szerző: Silló Sándor

A Budapesti Operettszínház turnéjának a feléhez értünk. Strauss: A Denevér című operettje előtt Oszvald Marikával beszélgetünk tel avivi öltözőjében.

Ugye nem kell bemutatnom Őt?

– Tizenhárom előadás, tíz nap alatt. Húzós, de mégis olyan, mint egy nyaralás. Hotel, tengerpart és az időjárás is olyan, mint májusban.

– Hogy bírja? 

– Az a jó, ha sokat dolgozom. Az tart formában. A kort nem lehet letagadni, ez a pálya sok energiát elvesz, de kondícionál is, azzal, hogy folyton mozgásban van az ember. A kondíciómnak köszönhettem, hogy simán ment a váltás szubrettből komikába. Nem esett ki az az idő 40 éves kor környékén, ami a színésznőknél általában szokott. A fiatal energiákat át tudtam menteni ebbe az idősebb szerepkörbe. A színházban nem dolgozom túl sokat, de éppen eleget. Most volt a Sybill bemutatója…Játszom A régi nyárban, A Csínom Palkóban és az Oszi Boszi repülő nagyanyóban… Nem is tudom, benne vagyok-e még valamiben? (nevet) Az Átriumban pedig megy még a Sirály. Ezen felül mindenhova hívnak és én nem tudok nemet mondani. Most éppen nem készülök semmi újra. Szerencsére a színházunk is nagyon dolgozik. Délkelet-ázsia, Katar, Németország, Japán, és most Izrael! Hungarikumok vagyunk!

– Itt Tel Avivban más a fogadtatás? 

– Más! Érzem a különbséget! Nálunk otthon az operett behozza a fiatal közönséget is és ők is megszeretik. Itt nem nagyon játszák ezt a műfajt, nem nagyon trendi. Itt a Denevérre is az idősebb korosztály jön. Nem érzem előadás közben azokat a heves megnyilvánulásokat, mint otthon. Németül játszunk, lehet, hogy ez is, a számukra idegen nyelv is, közrejátszik ebben. De az előadás végén aztán . . . Őrjöngő, kirobbanó a siker! A végén mindent honorálnak.

– Nekem sokan mondták, hogy Ön az aki az igazi pesti operettstílust játsza… 

– Ha megnézek egy operettet otthon a fiatal kollégákkal, én nem érzek különbséget a játékstílusban. Honthy Hanna a maga korában nagyon modern volt annak a korosztálynak. De jöttek a fiatal nézők, és azoknak a mi nemzedékünk kellett. Mi voltunk a frissítés. Én ma beülök a fiatal kollégákat megnézni és abszolút a kornak megfelelő színházat látok. Nem áll le a világ. És tanulok is tőlük. Lehet, hogy Honthy Hanna elavult lenne, de én még tartom magam.

Én nem stílust játszom, bár lehet, hogy kívülről úgy látszik. Örömmel és őszintén csinálom.

Az operettet nem tanulja az ember, elles bizonyos technikai dolgokat – ez technikai műfaj – és megtanul táncolni, énekelni. Vámos László, Bogár Richárd, Vályi Éva voltak a tanáraim, de nagyon sokat tanultam a szüleimtől is. (Apja Oszvald Gyula tenor, anyja Halasi Marika operetténekes, szubrett . – a szerk.) Csodálatos emberek voltak. Művészek. De azt is tőlük tanultam, hogy nem szabad a testet elhanyagolni, mert a pálya hosszú, és a fizikumot még sokáig kell használni. Fiatal koromban sportoltam is; akrobatika, szertorna, műugrás. Soha nem akartam versenyeket nyerni, csak játéknak gondoltam. Azért így is eljutottam a dobogó legfelső fokára. Országos ifjúsági bajnoknő voltam toronyugrásban.

– Toronyugrás az is mikor az ember eldönti: színház! És ugrik…  

– Nem így történt! Folyamata volt! Egész kis gyerekkoromban éreztem, hogy ez az én sorsom. A magamutogatás, az exhibicionizmus bennem nagyon dolgoztak. Én tudtam, hogy színésznő akarok lenni. Mikor először bementem a nézőtérre, mint gyerek, vagy később, mint leendő színinövendék, rögtön úgy éreztem, hogy azonosulok azzal, aki a színpadon van. Ha jó az előadás, így működik a közönség is. Feltöltődtem a színpadról jövő érzésekkel és onnantól az enyémek lettek. Így loptam már gyerekként érzelmeket. Amikor egy balerinát láttam, akkor belülről éreztem a mozdulatát, és így könnyebb volt, amikor már én állhattam a színpadon. Szüleim révén minden műfajt ismertem: operát, operettet, prózát, mert azt is játszottak. Egyértelmű volt, hogy csak a színpad. Lehettem volna rock énekes is, de a sorsomat más alakította . . . a külsőm, a tánctudás, az énektudás vittek ebbe az irányba!

denever58

– …és kész is volt a szubrett!

– Aztán már „csak” dolgozni kellett rajta!

– Hogy érzi magát Tel Avivban? 

– Ez nekem varázslat! Amikor gyerek voltam, a hatvanas években, a házunkban lakott a harmadikon egy úr. A nevére már nem emlékszem. Ő volt itt a konzul, vagy ilyesmi. Tel Aviv, Tel Aviv, Tel Aviv, ezt suttogtuk folyton… Akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer – mit egyszer! – többször is eljutok ide. Kelet is, meg nyugat is. A klíma, a növények, a tengerpart. Az emberek felszabadultsága! Nagyon sokat strabancolok az utcán. Imádom az anyagokat a boltokban, a ruhákat, a piacot, az ételeket.

Olyan az egész város, mint egy operett. Az emberek lazák, harsányak, végletesek!

Én nem laknék itt, mert megvan nekem a kis Pestem, meg Gödöllőm, de már mondtam, hogyha nem játszom a következő évi turnédarabban, akkor beállok kóristának, csak otthon ne hagyjanak!

fotó (1.): Silló Sándor

fotó (2, 3): http://www.operett.hu

Hozzászólás