Alija-portrék

2

riportsorozat

szerző: Kati Yael Hirschberg

Első riportunk főszereplője Romániából alijázott kilenc évvel ezelőtt. Végigjárta az új bevándorlók klasszikus rögös útját, és visszatekintve azokra az évekre, az egyetlen dolog amit másképp csinált volna, hogy hamarabb vág bele a kivándorlásba.

– Kezdjük az alapokkal, hol születtél és mikor?

– 1972-ben születtem Dicsőszentmártonban, egy erdélyi kisvárosban, de Nagyváradon nevelkedtem. Ketten vagyunk testvérek, az öcsém orvos, aki szintén elment Romániából, ő Németországban kereste a boldogulását, egy nagy kórházban lett orvos. Apukám gépészmérnök, de nyugdíjasként évek óta a helyi zsidó hitközségben tevékenykedik. Anyukám is nyugdíjas, előtte statisztikus volt egy gyárban.

– Apukád jelenlegi munkája miatt gondolom nem titok, hogy zsidók vagytok. Ez mindig így volt? Mennyire határozta meg ez az identitás az életeteket?

– Egyáltalán nem volt titok, hogy zsidók vagyunk, senki nem csinált ebből gondot, sem mi, sem mások. A szüleim nem voltak vallásosak, de tisztában voltunk az ünnepekkel. Itt Izraelben ránk mondanák, hogy maszorti család.

– Mire emlékszel gyerekkorodból, mennyire volt téma otthon Izrael Állam?

– Izrael mindig téma volt otthon. Nagymamám sokat utazott Izraelbe, ahol rengeteg barátnője volt. Az ő szülei az 1950-es években alijáztak, mikor a gyermekeik már önálló életet éltek. A dédszüleim nagyon vallásosak voltak, Bnei Brakban laktak, ott is vannak eltemetve. Emiatt sok levél érkezett Izraelból, a ház tele volt izraeli, román nyelvű folyóiratokkal, héber könyvekkel.

– Soha nem merült fel, például a romániai forradalom idején, hogy az egész család alijázzon Izraelbe?

A szüleim sokszor eljátszottak a gondolattal, de ennek nem volt köze specifikusan a forradalomhoz.

– Mikor voltál itt először és kivel, miért?

– A Szochnut szervezésében jöttem 1994-ben, egy tíz napos un. Tnuat Alija madrichképzésre.

– Van valami emléked arról az útról, ami nagyon meghatározó volt? Valami ami megfogott és valami ami nem tetszett?

– Október volt, és hát Izrael ugye, melegre készültem. Ezzel szemben hideg, esős, árvizes időjárás volt. Ez nagyon nem tetszett, azóta is utálom a teleket, nagyon fázós vagyok. De ezen kívül sok minden más tetszett, például az emberek nyitottsága, a közvetlenségük.

– Mikor gondoltál arra először, hogy alijázni fogsz?

– Rögtön, ahogy hazaértem az első izraeli utamról.

– Mikor megmondtad a szüleidnek, mit reagáltak?

– Anyukám egyetértett velem, de apunak nagyon nem tetszett az ötlet. Főleg azért nem, mert még egyetemista voltam, és azt szerette volna, ha előbb befejezzem a tanulmányaimat. És persze azt is szerette volna, ha utána még egyszer jól átgondolom. Másodjára 11 évvel később közöltem velük, hogy jönni akarok. Akkor már megértették mindketten, hogy nagyon komolyan gondolom, és nem tarthat vissza semmi. Így persze nem is volt más választásuk igazán, mint hogy támogattak.

– Miért akartál alijázni?

– Be akartam teljesíteni az álmomat. Jeruzsálemben élni és zsidó családot alapítani.

– Volt konkrét úti célod?

– Csak Jeruzsálem jöhetett szóba.

– Miért pont a főváros?

– Zsidóként nőttem fel, egészen kicsi korom óta sokat hallottam, olvastam, énekeltem, tanultam Izraelről. Nagyon tetszett az egész ország. De Jeruzsálem mindig is a SZENT VÁROS volt a szememben, így, csupa nagybetűvel. Fel sem merült, hogy máshol akarnék élni.

– Várt itt téged valaki, volt itt rokon, barát?

– Igen, két jóbarát és az édesapám egyik unokatestvére.

– Hogyan alakult itt az életed?

– Öt hónapig az Ulpán Etzion merkaz klitájában (bevándorlási központ – a szerk.) laktam, és napi nyolc órában a héber nyelvet tanultam. Öt hónap után el kellett hagyni a merkaz klitát, így lakást béreltem, mint társbérlő Jeruzsálemben. Elkezdtem dolgozni Ramat Rachel kibuc hoteljének a recepcióján, de sajnos a héberem nem volt még elég erős ehhez az álláshoz, így átkerültem a hotel éttermébe. Közben folytattam a nyelvtanulást egy másik ulpánon (államilag szervezett és támogatott tanfolyam – a szerk.). Rövid időn belül találtam egy másik állást, az Óvárosban, a zsidó negyedben. Egy ékszerboltban dolgoztam mint eladó. Még másfél évig jártam különböző nyelvi kurzusokra, és még kétszer munkahelyet változtattam, amíg megtaláltam a jelenlegi munkahelyemet. Már több mint hat éve a Jad Vasem Holokauszt Központban és Múzeumban dolgozom. Közben férjhez is mentem, egy izraeli férfihoz, és született két gyerekünk. Egy kisfiú és egy kislány.

– Hogy érezted magad az első félévben?

– Az első négy hónapban úgy éreztem, hogy az egész csak egy szép álom. A tanulás volt a legnagyobb „gondom”. Utána jött az ötödik hónap, amikor elkezdtem aggódni a jövőm miatt, főleg a lakás miatt. Így hát elkezdtem lakást keresni és munkát, illetve az egyetemi diplomámat elismertetni. Az első félév utolsó hónapjában már volt állásom, albérletem, és őszintén szólva nem értem rá még csak elgondolkozni sem azon, hogy hogyan is érzem magam.

– Mi volt a legszebb azokban a hónapokban?

– Újra úgy éreztem magam, mint egy egyetemista. Együtt lakni és tanulni fiatal új bevándorlókkal, akik különböző országokból érkeztek, együtt járni szórakozni, kirándulni….

– Mi volt a legnehezebb azokban a hónapokban?

– A bizonytalanság, a gondolat hogy mi lesz azután, hogy ki kell költözni a merkaz klitából.

– Volt társaságod, akik átsegítettek a nehezebb napokon?

– Néha volt, új barátok a merkazból, néha nem volt és akkor egy picit szomorú voltam, de annyira nehéz napok nem voltak.

– Mikor látogattál vissza először Romániába? Úgy érezted, hogy hazautazol? Vagy akkor éreztél ilyet, mikor az utazás után visszajöttél ide?

– Január 15-én alijáztam, és pészachkor, tavasszal már haza is utaztam, hogy együtt töltsem az ünnepet a szüleimmel. Úgy éreztem, hogy hazamegyek, de nagyon boldog voltam akkor is, amikor visszajöttem ide. Akkor még határozottan úgy éreztem, hogy nem hazajövök. Ez az érzés úgy kb. egy év után jött, és nem tudom van e valami köze ehhez, de akkortájt kaptam meg a végleges izraeli útlevelet is.

– Mennyire vagy elégedett azzal, ahogy az életed alakult?

– Hála az égnek van egy szép családom, egészséges vagyok, van egy érdekes munkahelyem, hát kell ennél több?

– Szerinted milyen életed lenne ha nem vándorolsz ki?

– Amilyen volt, mielőtt kijöttem volna: jó közgazdászi állásom lenne egy nagy bankban, szép karrierem lenne, reggeltől estig dolgoznék és nem volna saját családom.

–  Így visszanézve kilenc év távolságból, mit érzel az alijával kapcsolatban?

– Azt, hogy vannak persze emberek, dolgok, akik és amik hiányoznak, de nagyon boldog vagyok itt, és örülök hogy megtettem ezt a lépést és itt lehetek.

– Van valami, amit másképpen csináltál volna?

– Igen, fiatalabb korban alijáztam volna.

– Van valami, amit üzensz azoknak akik most tervezik az aliját?

– Ha tényleg ki akarnak jönni, akkor ne álmodozzanak túl sokat. Legyenek realisták, és legyenek tisztában azzal, hogy a kezdet nem könnyű (bár kétségkívül megéri végigcsinálni). Legyenek elképzeléseik arról, hogy mi vár itt rájuk az első évben. Aki teheti, annak megéri először kijönni pár hónap „próbaidőre”, talán a Szochnut valamelyik programján keresztül, vagy legalább turistaként, és a végső döntést az utazás után meghozni.

* a képen a riportalany gyerekei láthatók

 

2 Kommentek

  1. Ariela K.?
    Felismertem a szovegbol! De edes teremtes! Segitett nekem anno a Leumi Bankban Nagyvaradon! Csak O beszelt egyedul magyarul!

    Tovabbi sok pozitiv elmenyt es boldogsagot kivanok az egesz csaladjanak! KK

Hozzászólás