Javuló formában

0

szerző: Gideon Peer

Az unokám – tehetek én róla, hogy egy szakajtóra való van belőlük, és mindig akad, aki okot ad arra, hogy írjak róla – szóval ez az unokám a számítógépek, és hasonló újdonságok, például az okos telefonok mestere. Mint ilyen, állandó kérdéseim céltáblája. Ő hivatott megoldani azokat a problémákat, amelyekre én képtelen vagyok előrehaladott korom, és visszamaradott e béli tudásom okán.

Fantasztikus eleganciával oldja meg a számomra megoldhatatlan gubancokat. Leereszkedő mosollyal nyomja meg az éppen megfelelő gombot, miközben én ámulok-bámulok, mert magamtól sosem jöttem volna rá, hogy éppen azt és éppen ott kell nyomni, hogy a masinám újra működjön.

Amikor elkapom, és éppen jókedvében találom, előre feljegyzett kérdéseimmel árasztom el, amikre – egyelőre még – több-kevesebb noszogatás után – viszonylagos türelemmel válaszolgat.

Sokszor elmélkedem magamban az élet furcsaságán. Valamikor – még nem is olyan régen, az én időmben is – a gyerekek a szüleiktől tanultak, azok segítségével építgették saját magukat, hogy aztán, az életben megállják a helyüket. Kérdeztek, kérdeztek, a válaszok szépen felhalmozódtak, megemésztődtek, és vérükké, pontosabban a tudásukká váltak.

Mi van most? Mint kiskutyák állunk 80 centiméter magas gyermekeink, unokáink előtt és lessük, várjuk a választ, hogy computer, vagy okos telefon ügyben kisegítsenek bennünket.

Úgy tűnik, meg kell barátkoznunk a helyzettel, már csak azért is, mert nincs más választásunk. Ők azok, akik mindent tudnak, szemük csillog, a tudás fényesíti, mi meg még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, ha hajlandónak mutatkoznak okításunkra, ami – valljuk be – szinte kilátástalan, legalábbis, ami engem és a végeredményt illeti.

Ha sportszerű akarnék lenni – de nem akarok, mert számomra elképesztően rossz eredmény jönne ki – be kellene vallanom, hogy jóval előbbre vannak, magyarul kenterbe vágnak bennünket. Ezt teszi unokám is, pedig igyekszik visszafogni magát, mert mégis a nagyapja vagyok, ha ezt a tényt – érthető okokból – nem is veri nagydobra.

Azért néha én is helyzetbe kerülök. Néha, persze. És ha ezt mondom, meglehetősen elengedem magam, vagy másképp szólva: magam felé hajlik a kezem.

Azt történt, hogy náluk járva, tejet öntve a pohárba, egy pár cseppet kiloccsantottam az asztalra.

Ron – mondtam unokámnak – törüld fel, ne maradjon így.

Úgy nézett rám, mint saskeselyű a verébre, aki osztozkodni kíván vele a koncon. Teljes zavarodottság volt a szemében, értetlenség, bizonytalanság. Meg félelem is, mert fogalma sem volt, hogyan lehet egy ilyen feladatot megoldani. Hogy kezdjen hozzá, mivel, mikor és főleg minek. Ránézett saját kezére, mintha csak megérezte volna, hogy azzal kellene valamit tennie, ha fogalma lett volna róla, mit? Néztem egy darabig, fürödtem a sikerben, aztán vettem egy szivacsot és letörültem az asztalt. Leesett állal nézett rám.

Valamit szépítettem a kettőnk közötti, virtuális meccs állásán. Nem akarok dicsekedni, de büszkén állapítom meg, hogy unokám és a köztem zajló mérkőzés ebben a pillanatban 100000:1-re alakult az unokám javára.

De nem adom fel a reményt, innen szép feljönni…

Hozzászólás