Az Ábrahám-egyezmény évfordulója: béke versus normalizáció

Ziva/ujkelet.live

Joe Biden megválasztása előtt, akkor még csak elnökjelöltként üdvözölte az Izrael és a közel-keleti arab országok közötti normalizáció létrejöttét. Az Ábrahám-egyezmény hivatalos említését inkább mellőzve, Biden immár amerikai elnökként személyesen illetve kormánya külügyi retorikájának megfelelően eddig úgy tűnik inkább papírforma szerint, de elkötelezett nyilvános támogatója maradt Trump elnök ezirányú mérföldkőnek számító [egyetlen] külpolitikai eredménye iránt.

A héber médiában megjegyzett, az aláíró tagállamok állítólagos nyomására az Ábrahám-egyezmény egyéves évfordulójáról való megemlékezés jegyében Anthony Blinken amerikai külügyminiszter pénteken virtuális találkozóra hívta kollégáit Izraelből, az Egyesült Arab Emírségekből, Bahreinből és Marokkóból.

,,Az esemény megemlékezik az Ábrahám-egyezmény aláírásának egy éves évfordulójáról, és megvitatja a kapcsolatok további elmélyítésének és egy virágzóbb régió kiépítésének módjait”, idézi Barak Ravid (Walla hírportál/Axios) a Külügyminisztérium egyik vezető tisztviselőjét.

Az évfordulóra megemlékezve a Fehér Ház korábbi vezető tanácsadója, Jared Kushner borúlátóbban arra figyelmeztetett, hogy az általa elősegített Ábrahám-egyezmény ígéretes vívmányai, amennyiben „nem ápolják, rosszra fordulhatnak”.

Donald Trump volt amerikai elnök veje Washingtonban, az Abraham Accords Peace Institute-ban – egy központ, amelyet az év elején azzal a céllal hozott létre, hogy előmozdítsa a normalizációs megállapodásokat, és közvetítsen Izrael, valamint számos muszlim és arab ország között – szólalt fel ritka külpolitikai erőfeszítésként jellemezve a megállapodást, amely páratlan kétoldalú konszenzust ért el, intenzív diplomácia erőfeszítések eredményeként.

Kushner üdvözölte Egyiptom amerikai nagykövete, Motaz Zahrant és Szudán amerikai nagykövete, Nureldin Szatti jelenlétét.

Megnyitó beszédét megszakítva a Codepink – nők a békéért mozgalom igazgatója, Ariel Gold berontva a terembe azt kiabálta, hogy a palesztinok felszabadítása nélkül nem lesz a béke.

Kushner hárítva az incidens körüli zűrzavart megjegyezte, hogy az ilyen fajta félbeszakításoknak semmi értelme, mondván, a palesztin vezetés számára több lehetőség is rendelkezésre áll, amennyiben hajlandóak kihasználni azokat.

Előzmények: közel-keleti normalizáció versus béke és a palesztin-kérdés

Az egy évvel ezelőtti [háború nélküli] békemegállapodások kezdeményezése Donald Trump volt amerikai elnök részéről az euforikus Ábrahám-egyezmény aláírásával érte el csúcspontját Washingtonban tavaly szeptemberben.

Az amerikai kezdeményezésre létrejött háromoldalú nyilatkozat vitathatatlan történelmi jelentőségű, mivel az arab világ eddig elutasító “kívülálló” része aláírásával megpecsételve hivatalosan is elismerte a zsidó állam létezését. Izraeli viszonylatban a diplomáciai eredmény elismerésén túl, a békeszerződés önbeteljesítő víziójának vonatkozásában azonban megoszlanak a vélemények, ugyanis a zsidó állam elismerése önmagában nem jelenti Jeruzsálem (főváros) elismerését, ennek megfelelően Abu Dzabi és Manama, Tel Avivban nyitott diplomáciai képviseletet, a közelmúltban az amerikai és izraeli kormányváltás után.

Az izraeli kabinet és a Kneszet ratifikálása után érvényes „békeszerződésként” fel vezetett egyezmény, lényegesen különbözik a Jordániával vagy Egyiptommal kötött megállapodásoktól, nem egy háborús állapot megszüntetését deklarálja, ugyanis a két arab állam és Izrael sosem állt egymással háborúban. Másrészről a Fehér Házban aláírt megállapodások szimbolikusak, a két öbölbeli ország és Izrael közötti diplomáciai és gazdasági kapcsolatok felvételét rögzítik, a régió fájó pontjáról azonban csak homályos utalás révén tesz említést.

Az egyezmény nem foglalja magában a palesztin-izraeli konfliktus rendezésével kapcsolatos konkrét lépéseket és a tavaly januárban szintén a Fehér Házban ismertetett “évszázad béketervével” ellentétben nem tartalmazza a kétállami-megoldásra való elkötelezettséget, és nem biztosítja a zsidó állam számára az izraeli területek feletti szuverenitás kiterjesztését sem.

A normálizációs folyamatok elindítását, vagyis az Egyesült Arab Emírségek és a zsidó állam között létrejött diplomáciai kapcsolat felvételét az aláírásnál jelenlevő három ország képviselői és az amerikai elnök [Trump] közös nyilatkozatban történelmi jelentőségű folyamat részeként, egyben a béke és a prosperitás kezdetének nyilvánították, abban a reményben, hogy mások is követik a példát és belépnek a közel-keleti békeklubba.

Ezt követően újraválasztására alapozva, Trump és közel-keleti béketárgyaló csapata újabb sikerként könyvelhette el Szudán bevonását illetve újabb diplomáciai csavarral más stratégiát és nézőpontokat is szem előtt tartva, váratlanul Koszovót is sikerült meggyőzni a csatlakozásra, egy külön életet élő szerb egyezménnyel párhuzamosan.

Az izraelieket legalább olyan váratlanul érte Szerbia és Koszovó behúzása a közel-keleti folyamatokba, mint az Emírségeknek szánt F-35-ös akvizíció hallgatólagos beleegyezése Benjamin Netanjahu akkori miniszterelnök részéről.

A Fehér Házban szentesített furcsa diplomáciai egyezmény révén Izrael, hirtelen egy több mint egy évtizedes területi vita középpontjába került. Miközben Szerbia elismerte Jeruzsálemet a zsidó állam fővárosaként holott közismerten palesztin-párti nézeteiről ismert, egyúttal kizárta a Koszovóval való kölcsönös diplomáciai kapcsolatok felvételét, hangsúlyozva, hogy egy ilyen megállapodás egyáltalán nem jöhet szóba. Hárítva a kétkedők kritikáját, a win-win típusú megállapodással az amerikai elnök szerint mindenki jól járt, Belgrád tovább építheti közel-keleti kapcsolatait, Koszovó pedig a zsidó állam személyében váratlanul egy nagyon értékes diplomáciai partnerrel gazdagodott, aki egyúttal elismerte a Szerbiától elszakadt terület szuverenitását.

A zűrzavaros novemberi vereség után Trump még hivatali ideje alatt az utolsó percig tartogatott meglepetéseket, vagyis tavaly évvégén Marokkó beleegyezett abba, hogy teljes diplomáciai kapcsolatokat létesítsen Izraellel, egy olyan megállapodás részeként, amely magában foglalja a vitatott Nyugat-Szahara területének Marokkó részeként való elismerését az Egyesült Államok részéről.

Így Marokkó lett a negyedik arab ország, amely a Trump-kormány alatt az Ábrahám-egyezmény részeként normalizálta vagy elindította a normalizációs folyamatot Izraellel.

Trump utolsó percekben meghozott döntésével sarokba szorított, januárban hivatalba lépő Joe Biden más választása nem sok lévén, végül csendben áldását adta a fúzióra, és ilymódon az Egyesült Államok ma az egyetlen nyugati ország, amely elismeri a marokkói szuverenitást Nyugat-Szahara felett.

A volt amerikai elnök abban a reményben indította el, Benjamin Netanjahu akkori izraeli miniszterelnökkel egyetértésben a normalizációs folyamatokat, hogy erőfeszítéseik nyomán folytatás következik, azonban váratlan fordulatként mind Washingtonban mind Jeruzsálemben kormány és vezetőváltás történt, ami az elkezdett folyamatok nyilvánvaló lassulását eredményezte.

Jeruzsálemben a Bennett-Lapid vezette egységkormány deklarálta az Ábrahám-egyezmény folyamatainak erősítését és bővítését, ennek megfelelően a zsidó állam hivatalosan is megnyitotta nagykövetségét Abu-Dzabiban illetve diplomáciai összekötő irodáját Rabatban, és Tel Avivban is rendre megnyíltak az Ábrahám-egyezmény országainak képviseletei valamint az Emirségek és Bahrein felé oda-vissza induló közvetlen járatok mellett útnak indult az első marokkói utasszállító gép is. Az öböl – államok közül a legaktívabb Emirátusok a két ország között virágzó gazdasági kapcsolatokról naponta hozza nyilvánosságra a legújabb pozitív fejleményeket.

Az amerikai külpolitikai prioritások napirendi pontján, meglehet visszafogottabb erőfeszítések mellett, megtalálható újabb arab országok bevonása a közel-keleti normalizációs folyamatokba, valamint folyamatban van az Izrael-Szudán közötti megállapodás Fehér-házi véglegesítése és a hivatalos aláírási ceremónia szervezése, a szudániak kifejezett kérésére.

Kushner részéről kritizált visszafogott amerikai aktivitás meglehet jogos felvetés, ugyanakkor Trump veje kihagyta a felsorolásból a megállapodások stabilizálása érdekében tett lépéseket, például az Egyesült Arab Emírségek számára történő F-35-ös vadászgép – eladás ratifikálásának folyamatáról és a már említett nyugat-szaharai marokkói szuverenitás elismeréséről a Biden-kormány részéről. Megemlítendő ezenkívül, szintén a normalizáció jegyében az amerikai kormány 700 millió dolláros segélycsomagot biztosít Szudánnak, megfelelően a Trump által megígért, Izraellel kötött normalizációs megállapodásért cserében.

Összeségében Donald Trump volt amerikai elnök által kezdeményezett, az öböl-országok bevonásával történő közel-keleti normalizáció történelmi mérföldkőnek számít közös nevezőre hozva az iráni aggresszió ellen fellépő régió részvevőit, beleértve Izraelt is. Teherán nukleáris programját ugyanakkor sem Trump kilépése az egyezményből illetve a bevezetett súlyos szankciók nem állították meg a nukleáris fegyverekhez elengedő urándúsítás további folytatásában, ahogyan a januárban hivatalba lépő Biden elnök diplomáciai úton történő törekvései sem arattak nagy sikert.

Míg a Netanjahu vezette kormány retorikája Izrael részéről minden tárgyalás kizárására irányult, eközben az új miniszterelnök Naftali Bennett és kabinetje hajlandó megvitatni a lehetőségeket ragaszkodva a zsidó állam kizárólagos biztonsági érdekeihez, ami nagyjából azt jelenti, hogy amennyiben a helyzet úgy adódik, saját biztonsága érdekében Jeruzsálem gondolkodás nélkül a végső megoldást fogja választani.