Egyszer volt alija – 2. rész

    0
    Tel Aviv - fotó: pixabay

    Politzer Tamás/ujkelet.live

    A szokásos Napóleon és Cézár egyveleg lesz ismét, kérdezte a fodrász Tibortól. Meg sem várta a választ, előre nyomta Tibor fejét a kagylóba, Tibor sziszegett, mert hol forró, hol hideg víz zúdult a fejére, míg Albert be nem állította megfelelő hőfokra a vizet a két csapot tekergetve, aztán sampont fröccsentett a hajára, majd megmosta, törölközővel kissé szárazra törölgette. Nna, mit szólsz Steiner szökéséhez, kérdezte Tibortól, amint ollójával elkezdte a fül fölött, a fésű fogai közé szedett hajtincseket rövidre vágni. Elképedtem, amikor kiderült, hogy Izraelben van. Ne add már a naiv havert, hallod-e, torpant meg Albert és a levegőben csattogtatta a szasszon ollót, még hogy nem tudtad. Én is tudtam, hogy mire készül, én vettem meg a Hitachi tévéjét, a Panasonic music centerét, amit a diplomata boltban vett a feketén szerzett márkáiból, persze az unoka nagybátyja diplomata útlevele segedelmével. Én jól jártam, mert ennyit vele nem lehetett soha alkudozni. Hogyne tudtam volna, öregem. Megy Bécsbe az Ibusz-szal és eladja a bútorait, cuccait? Naná, hogy dobbant. Hová, hová? Még kettőt sem kell találgatni, naná, hogy Izraelbe. Nagy pénznyelő őkelme, a legyet végig hajtaná két forintért a körúton a hatos villamos után, tudod? Megunta, hogy a neje vagy volt neje évente követelte a tartásdíj emelését, a rendkívüli kiadásokról havonta nyújtotta be a számlát, és…, kapaszkodj meg, előre kérte a gyerek javára Imi után az örökséget. Pénzben meg vagyontárgyban. Igen, lakásban, festményben, szőnyegben, szobrokban, faliórákban, ékszerben. Forintra, kilóra tudott mindent, mit örökölt Imi Robi bácsi halála után. Naponta hívta Imit, üzente a gyerekkel, hogy kérik mindennek a felét. Ezt unta meg a közös haverunk, veszed a lapot?

    Albert átgurult Tibor másik oldalára és folytatta a vágást és a mesét is: honnan tudom? Öregem, Robi bácsi is idejárt hozzám, ő segített nekem abban, hogy amint letettem a mester vizsgát, a fodrász szövetkezet elnöke, aki Robi bá’-val volt muszos, felvett ebbe az üzletbe. Én nagyon sok mindent tudtam meg az öregről, az öregtől. Minden héten jött, hétfőn reggel, fejét leborotváltatni, arcán a sok szőrt rendezgetni. Ő? Borravalót? Viccelsz? Még a borotválásokért se fizetett soha, pedig látod, ott van a tükör mellett az árlista. Dehogy panasz, én imádtam az öreget, különben is ő protezsált engem ebbe a frankó üzletbe. Bejött ez nekem nagyon. Szemben a színház, kicsit odébb az irodaház, minimummal kalkulálva hetente ez ötven fej hajjal, tudod? Csak bejelentés alapján melózok már évek óta. De a kollégám is, Janó bácsi, aki előbb utált, mint a zsíros, korpást hajat, aztán most nem győz hálálkodni, mert a vendégkörünk óriási.

    Miket tudok Robi bá’-ról? Hááát, pletykaszinten nagyon erős vagyok, az biztos. Nem sok ember tudja, hány lakást, hány festményt, hány aranygyűrűt, karkötőt, egyebeket guberált össze a környéken. Az volt a csábereje, hogy az apukája kántor volt Zalaakárhol és ő mindent tudott, mikor mi megy a zsinagóga műsorán. A sok özvegy öregasszony imádta, mert minden zsidó ünnepen elvitte őket a zsinagógába, többször fordult a piros Zsigulival, aki kívánta, szombaton is vállalta a fuvart, persze nem ő vezetett, hanem valamelyik szomszédja. Na és Manci néni! Ő meg sütötte a barcheszt, a flódnit, a fánkot, a túrós deklit. Hatalmas fazékban főtt a sólet, a húsos káposzta, meg még egyéb. Szóval, nagyon tudták hogy kell kedveskedni, be is jött nekik. Sok egyedül maradt nénit tartottak el, a lakás, minden érték az övék lett aztán. Erre voltak beállva, na, énnekem biztos nem menne. Honnan, honnan? Robi bá’ volt az első butikos ebben a kerületben, kötödéje is volt, vásározóknak árulta engrosz a pulóvert, kötött kosztümöt. Mindenre volt embere, én tudom. Reggelente végig járta az üzletet, a kötödét, aztán bevásárolt az öregeknek, aztán délre vitte nekik az ebédet, amit Manci néni összeütött. Te már nem ismerhetted ezt a buliját, mert úgy tíz éve befuccsolt, nagy botrány volt. Kérlek szépen, én azt hallottam, hogy az általuk főzött, sütött húsoknak semmi közük nem volt a kóserájhoz. A sarki hentesnél vette Robi bá’ a marhát, mert nagyon drágának tartotta a Visegrádi utcai kóser mészárosok szabályosan kóser áruit. Bizony, bizony kiderült, mert a kóser üzletben az egyik eltartott, bizonyos Deutsch néni áradozott, hogy Manci néni milyen ízletesen süt-főz neki évek óta. A kóser mészáros meg elképedve közölte, hogy se Manci néni, se Robi bá’ évek óta nem lépte át az üzlet küszöbét. A néni gyanút fogott, érdeklődött mindenütt, még Kővári kóser hentesnél is. Senki nem igazolta, hogy Manci néniék kóser húst vásároltak volna. Deutsch néni kiverte a dilit, még a hitközség elnökét is felhívta, elpanaszolta. Beidézték, behívták Robi bá’t, aki nem ment be a Síp utcába, de bement szegény a szívkórházba három hétre. Mikor kijött, minden üzletét bezárta, befejezte, sőt, elköltöztek Újpestre. Én ennyit tudok Steinerék gazdagodásáról. Imi szerintem hamarosan visszajön, mert ami itthon van családi vagyon, abból ő Izraelben nem tud profitálni. Faliórát, Mednyánszky, Szinyei, Scheiber meg még ki tudja milyen festményt nemigen tud kivinni, ezek csak itt értékek. Készen vagyunk, nem, nem most nem fizetsz semmit, mert jól eldumáltunk…

    Telt-múlt az idő, Manci néni kiutálta vejét, s láss csodát, ennek – nem tudni mi okból – a feleség, Éva örült a legjobban. Rossz nyelvek szerint Józsika, a vő, nem kifejezetten Évikéért rajongott, hanem a lakás falait takaró számos festményért, az aranyozott kandalló órákért, a díszes faragású álló- és faliórákért. És elkövette azt a totális baklövést, hogy az egyik állítólagos kedvesét, bizonyos Vilit, a bolhapiac egyik árusát felhívta a lakásra és annak ajánlataival próbálta ösztökélni anyósát és nejét, hogy adjanak el festményeket és egyebeket. Merthogy elvinné Évikét a bevételből pótnászútra Kanadába. Imi is tudomást szerzett erről, naponta hívta anyját, húgát és követelte, hogy rúgják ki a sógort, mert nyilvánvaló, hogy az ki akarja a családot fosztani. Nem volt könnyű dolga a két asszonynak, Jóska nem akart távozni. Illetve távozott volna, ha bizonyos összeget fizetnek neki kvázi tartásdíj pausálé fejében. Senki nem tudta, vajon fizettek-e vagy nem, Józsi eltűnt. A pletyka szerint Sopron környékén nyitott antikvitás üzletet, a cégtáblán Vill és Tsa Antik Bazár szerepel.

    Telt-múlt az idő, a budapestiek a rendszerváltás napjait élték. Tibor a hivatalból kilépett, vállalkozó lett. Történt pedig, hogy a Zsiguli helyébe lépett Fiat Regattáján az irányjelzőt működtető kar beragadt, meg sem mozdult, se előre, se hátra. Szerencse, hogy mindez egy benzinkútnál derült ki. A kútkezelő is próbálkozott a beindítással, de nem sikerült. Ajánlotta, hogy menjen Tibor Újpestre, ott a Tavasz és a Nyár utca közötti háztömbben van egy szuper szerelő. Tibor kiment Újpestre, út közben – főleg a taxisok – fülrepesztő kürtöléssel adták tudtára, hogy nem jelzi az irányváltást, kanyarodást, de baj nélkül megtalálta az ajánlott szervizt. Nem akart hinni a szemének, Steiner Imre ácsorgott csípőre tett kézzel, olajos overallban a műhely előtt.

    Tibor nem hagyta ki a ziccert és, hogy a műhelyben tartózkodók mindegyike hallja, jó hangosan követelte, hogy az öt évvel korábban ígért és kifizetett tirisztort Steiner úr azonnal szerelje be a Regattába. A szerelők röhögtek, az ügyfelek álmélkodtak, Imi, az érintett pedig öklét rázta, s nagy hangon hülyézte Tibort, miszerint folyton a hülye vicceken, ugratásokon töri a fejét. Javítani  ugyan nem tudta a Regattát, de szemléért elkért kettőszáz forintot. Ezt eltette az overall zsebébe és kedélyesen egy halom jogi tanácsot kért Tibortól lakásvétel, eladás tárgyában és kérte Deutsch néni végrendeletének tartalmát elemezni. Tibor készségesen válaszolgatott. Eltelt ezzel úgy két óra, elbúcsúztak. Imre köszönés-félét motyogott és bebújt a szerelő aknába. Tibor beült az autójába. Elindult. Aztán hirtelen megállt, visszalépett a műhelybe, lehajolt a szerelő aknához és lekiabálta Imrének: figyelj csak! Te nem javítottad meg a kocsimat, pénzt kértél a semmiért. Én kioktattalak ingatlanos ügyekben, úgy gondolom tartozol nekem. Imre még távolabb húzódott a szerelő aknában és sértődötten válaszolt: nem értelek, csak dumáltunk, már az is pénzbe kerül? Tibor kifújta a mérgét, majd észbe kapott és lekiabálta: ja, elfelejtettem mondani, hogy találkoztam Deutsch néni öccsével, vissza jött Kanadából  és sorra járja a közjegyzőket, a testvére utáni hagyatékot keresi. Mit szólsz? Majd dumálunk, jó?!

    Megosztás

    Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .