Meghalt a polgári miliő

0
fotó: illusztráció

szerző: Lesnyik László

Már egy hete nem láttam az 50-es, elegáns, kosztümös hölgyet a hajnali villamoson. Észrevettem, nem csak nekem hiányzik. Tekintetével keresi a joviális úriember, aki az öltönyéhez szandált visel, a bokszoló, aki úgy néz ki, mint egy behajtó, közben Sienkiewicz-et olvas, a tetovált kezű, aki dermesztő hidegben is rövid ujjú pólóban feszít. Rejtély az élet. Megy tovább az élet is, a villamos is. Leszállnak, felszállnak.

Másnap hajnalban ismét ott ült a villamoson a tetovált kezű pólóban, a joviális úriember öltönyben, szandálban, Sienkiewicz a bokszoló. De valaki hiányzott. A kosztüm, az elegancia, a parfüm illata, a hajnali polgári miliő. És akkor megszólalt bennem egy hang. Kérem, itt valami nem stimmel. Egy vadidegen ül a megszokott helyen, és senki nem tiltakozik. Mi ez? Itt csak úgy el lehet tűnni következmények nélkül? Senki nem tiltakozik? Hol van a megszokott parfümillat. Nem akarom, hogy a nyugodt, három megállós utamat új arcok, illatok zavarják meg. Kell a regenerációmhoz, hogy felébredjek. Egyszerű emberek ezt megszokásnak mondanák. Hát én nem.  Meg kell keresnem. Tudnom kell, hogy az emberek csak úgy nem tűnhetnek el. Bizonyosság kell. Ha beteg… akkor is tudnom kell. Hiányzik, és kész. Nem is igazából nekem, belül van valami hiány. Mintha saját magam tűntem volna el, mintha magam keresném. Meg kell találnom!

Reggel egy grafikus barátommal találkoztam, akinek sikerült megfelelő személyleírást adnom. Szerencsére barátom kihívásnak tekintette, hogy megrajzolja kérésemre a ,,kosztümös elegancia” portréját. De hogyan tovább? Az utcán mutogatni a portrét az embereknek, elég furcsán nézne ki. Becsöngetni házakba… még rendőrt hívnak rám. Úgy döntöttem, villamosmegállóról villamosmegállóra járok visszafelé.

Az első hajnali villamossal kezdtem. A negyedik megállónál felismerte valaki, és megadta a címét. Két napig hezitáltam, hogy mit mondjak, azután eldöntöttem, becsöngetek, és ha felismerem, megnyugszom és továbbállok.

Elindultam a ház felé. Becsengettem, egy mély férfihang szólt a kaputelefonba. Nem szólaltam meg, csak álltam, majd szép csendben elsomfordáltam. Mit mondhattam volna? Hogy hiányzik a kedves felesége a reggeli villamosról? Már éppen indultam volna, amikor egy idősebb néni jött ki a házból, és elindult a villamosmegálló felé. Követtem. Felszállt a villamosra, én utána. A Fény utcai piacnál szálltunk le. Lesegítettem, megköszönte, beszélgetni kezdtünk… Útközben megtudtam, amit akartam: hirtelen szívinfarktus, meghalt a polgári miliő. Fél háromkor lesz a temetés, tudtam meg a nénitől A belső hang újra megszólalt. Rohantam, kavarogtak a gondolatok a fejemben. Villamosra fel, villamosról le, és máris ott állok a temető bejárata előtt. Akkor eszméltem igazán, ide akartam jönni. És a belső hang ide hozott.

A ravatalozóban kevesen álltak: a tetovált kezű, aki dermesztő hidegben is pólóban feszít, a joviális úriember, aki az öltönyéhez is szandált hord, Sienkiewicz a bokszoló, meg én.

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..