Politzer Tamás/ujkelet.live
Történetünk hőse bejáratos volt Feld Ervin műgyűjtő ékszerészhez. Vagy az üzletben vagy Feld lakásán gyakran találkoztak. A gyűjtő szívesen adott tanácsot, milyen műtárgyakat érdemes megvenni, készségesen felbecsülte, hogy egy-egy festmény, régi óra, szőnyeg, porcelán és egyéb régiség mennyit ér. Ismeretei voltak arról is – a külkeres haveroktól rendszeresen vett német nyelvű árverési katalógusok ismerete birtokában -,hogy milyen árak vannak az osztrákoknál shillingben, például a Dorotheumban, vagy márkában az NSZK-ban…Nem elírás a pénznem, mert a múlt század nyolcvanas éveiben járunk…
Hősünk a második emeleti gangon Feld lakása ajtaján„otthonosan” lenyomta a kilincset. Tudott dolog volt, hogy ha ő otthon van, nem zárja kulccsal az ajtót. Belépett a festményekkel „kitapétázott” előszobába…
Az onnan nyíló nappali kétszárnyas ajtó mindkét oldalát szintén festmények borították. Ervin a régi bútorokkal zsúfolt nappaliban az egyik neobarokk fotelban ült és – mint mindig – a sokadik hosszú Multifilter cigarettáját szívta és az ölében horkoló Oszi kutya fejét vakargatta. A keleti szőnyeggel borított asztalon fél tucat díszes kandalló óra, ezüst tárgy zsúfolódott, az asztal sarkán szorongott Feld kedvenc meisseni kávés csészéje és barokk, ezüst hamutálja…
Mi újság, öcsi, kérdezte hősünket, gyere gyújts rá, mutasd, mit hoztál. Ejha, jó nehéz ez a fémtál. Ki mázgálta így össze ? Kár érte, festés nélkül, natúr fémként még mutatós lenne. Van a hátoldalon kályha ezüst, a cirádás, mintázatos előlapon meg jó vastag, valamilyen bronz színű bevonat és okker sárga olajfesték is. Szerintem spiáter vagy a súlya miatt talán öntött vas ez. Dehogy kaparunk le semmit, maradjon ilyen. Háború előtt volt divat és szokás az ilyen fali dísz, főként vadászkastélyokban vagy falusi úri portákon. Ezen két madár, talán fogoly, talán szalonka van… Nehéz megmondani, hogy az ilyen öntvényért mennyit adnak. Én két-három ezer forintnál nem adnék többet. Na, úgy nézel rám, mint egy búsképű lovag. Szevasz, hallom, hogy nyílt az ajtó. Simonyi ígérte, hogy hoz néhány frankó zsebórát. Vidd ki vasárnap a bolhapiacra, ott biztos akad rá vevő. Négy ezer forintra tartanám és, ha komolyan alkudozik valaki, akár kétezerért is oda adhatod…
Hősünk összetalálkozott az előszobában Simonyi Árpáddal, aki Feldnél is fineszesebb, gazdagabb volt a régiségek tekintetében. Simonyi kézfogás közben vetett egy pillantást a hősünk által cipelt öntvényre és invitálta a”búsképű lovagot”, hogy másnap vigye el hozzá a cuccot.
Találkoztak Simonyi műhelyében. Simonyi is hosszú Multifiltert szívott, ő is láncban, és két-három szippantás után mindig elnyomta a füstölni valót, mert úgy tartotta, így nem ártalmasan a dohányzás. Aztán két perc sem telt el, máris gyújtott a következőre …Nézegette a nehéz tálat, hümmögött majd sóhajtva ajánlatot tett: az a helyzet barátocskám, hogy én most nyitottam egy öntőműhelyt. Régi, jelzés nélküli kisplasztikákat, vagy rézből készített dísztárgyak másolatát készítjük kis szériában. Már Bécsben is van ehhez partnerünk… Szóval, én vevő vagyok erre a tárgyra. Kicsit édeskés téma a két madárka és körbe-körbe csipkés levél, virág minta, de érdemes lesz erről is másolatot önteni. Antikolt réz vagy bronz színezést kapna. Szerintem egy ötvenes széria elmenne a belvárosi és a bécsi antikvitásbutikokban… Ötezer forintot adok érte. Jó lesz ? Nem, nem, ne haragudj, nem veszlek be az üzletbe. Az osztrák csendes társam sem engedné, és én sem ajánlanám. Megegyeztünk. Tessék, öt ezer forint. A többi kockázatot én vállalom.
Három nap elteltével telefonált hősünknek Simonyi, kissé izgatott hangon kérte, hogy minél előbb menjen el hozzá az óbudai műhelybe. Simonyi az üdvözlés után bekapcsolta és nagy hangerőre állította a Philips zene-tornyot, a négy hangfal Bródy János Lökd ide a sört című dalát harsogta. Alig lehetett hallani Simonyi beszédét: jó hírem van, fiatal barátom. Belenyúltunk a húsos fazékba. Mindjárt mondom, de előbb mondd el, hol szerezted azt a bizonyos tálat.
Hősünk néhány pillanatig gondolkozott, hogy elmondja-e, aztán annak ismeretében, hogy ismerőstől került hozzá, a tárgy eredete legális, megadta az információt: nyugdíjas házaspár ismerősei eladták a Balaton parti, még elődeik által a húszas években épített villájukat. Ő segédkezett a szerződés-kötésnél. A honorárium mellett néhány régi dolgot adtak ajándékba, többek között a kérdéses, az ebédlő falán lógó fémtálat is. Annyit mondtak, hogy a villában volt bútorok, festmények, szobrocskák a sógoré voltak, aki a háború előtt egy zsidó földbirtokos gazdatisztje volt, s mielőtt még az egykori gazda kénytelen volt megválni a birtoktól, néhány bútort, egyebet a gazdatisztjének ajándékozott. Kati néni szerint a nappali gyöngyház berakásos szalon garnitúrája, a flamand ebédlő szekrény és a fémtál is a munkaszolgálatban és valamelyik koncentrációs táborban eltűnt D. családé volt.
Ez megnyugtató, mármint a tál eredete, és nem a D. család eltűnése, reagált Simonyi. Az történt, hogy rábíztam ötvösművész barátomra, hogy tisztogassa le a fali tálat, és csináljon róla öntőmintát.
A három réteg festéket könnyű volt eltávolítani. Következett egy műgyanta réteg, ezután egy sűrű cement réteg. Ez volt az első réteg, ebbe mártották. A legkisebb kalapáccsal Óvatosan leütögette a cement felületet. Már az első darab lepattintásakor tudtuk, hogy aranyat találtunk, aranytál volt…
A bécsi partner azonnal ide jött. A tál már Bécsben van, egy dúsgazdag gyűjtő alku nélkül megvette. Dehogy a partner vitte ki, dehogy. Igor vitte. Ő? A szovjet követségen gondnok, ezt mondja legalább is. Az egyik diplomata gyakran kiküldi őt Bécsbe, ha a családja bécsi szeletre vagy itt nem kapható déligyümölcsre áhítozik. Ilyen útjain Igor ezt azt kivisz, behoz a diplomata rendszámú autóval a jó ismerőseinek – nem kevés pénzért. Száz szónak is egy a vége, jól kerestünk. Ha visszaadod az ötezer forintos vételárat nekem, úgy kezellek, mint üzlettársat és a részedet megkapod tőlem. Tessék.
Az üzlettárssá előlépett emberünk izgatottan megszámolta a boríték tartalmát, majd Simonyira nézett, nem tudta, hogy mosolyogjon-e vagy…, més alig tudott megszólalni: Árpád, ennyi az enyém? Ez egy csoda. A múlt hónapban vettem egy Zsigulit, annak az ára nyolcvan ezer volt. Most pedig kapok ötvenezret…
„Újgazdag” hősünk alig aludt valamit. Valamit mondania kellene Kati néninek. Reggeli után kocsiba ült, irány Gödöllő. Az idős házaspár meglepetten hallgatta a történetet. Béla bácsi szólalt meg először: a fali tál párját anno én adtam el a hatvanas években Herédi úrnak, akiről mindenki azt hitte, hogy csak ócskaságokat ad-vesz, pedig sok egykori arisztokrata család eldugdosott értéktárgyát passzolta el külföldre…Amit én adtam el, az nem volt bemázolva. A neked adott tálról nem gondolhattam, hogy az is arany. Szel a zsizny, mondaná a művelt szovjet továris Párizsban. Nem, nem, nem, nem kérjük a Simonyitól kapott pénzt! Kati, te mit mutogatsz? Értem, úgyis jó lesz. Elfelezzük, rendben.
Feld Ervin izgatottan hallgatta az aranytál meséjét. Rá jellemző gyors észjárással reagált is azonnal: Öcsi, nekem is járna egy kis pénz, hiszen annak köszönheted a szerencsét, hogy én nem vettem meg a tálat…
Kiemelt kép: Funko Pop Marvel -illusztráció. Forrás: amazon.com/courtessy
