“Izraelnek folyamatosan ki kell találnia önmagát” – Interjú Mezei Márkkal

4

L.Horváth Katalin/ujkelet.live

November 18-án a Drory Izraeli-Magyar Könyvtár vendége Mezei Márk volt, akinek a 89. Ünnepi Könyvhéten jelet meg az Utolsó szombat című első könyve. A Gestapo körözési listájának élén álló belzi csodarabbi, Áron Rokéách közel nyolc hónapig bujkált Budapesten, mielőtt tovább utazott volna a Szentföldre. Távozása előtt testvérével üzent a híveinek. A regény a rabbi utolsó budapesti szombatját meséli el.  A nagy port kavart kötet szerzőjével beszélgettünk. 

– Mi volt a konkrét célod a könyv megírásával?

– Azt hiszem a legtöbb szerző nem konkrét céllal ír. Nem akarja megváltani a világot, inkább csak azért ül le a gépe elé, mert egy olyan történet „van a kezében”, amit meg akar mutatni a világnak – a megváltoztatásának igénye nélkül. Nekem is volt egy olyan történetem, amit nem akartam tovább cipelni. Le akartam tenni. 

– Ez nem minden szerzőre érvényes. Van, aki konkrét üzenetet akar megfogalmazni, azért ül le írni.

– Ahogy mondtam, én nem akarom megváltoztatni a világot. De még csak azt sem gondoltam, hogy feltétlenül ki kell adni, amit írok. Persze aztán végül őrületesen jó érzés volt, amikor megjelent a könyv. Azóta is rengeteg visszajelezést kapok. Ráadásul az első kiadás teljesen elfogyott, már kapható a második, ami azt jelenti, hogy több ezer olvasója vagy legalábbis vevője már biztosan volt a könyvnek.

– Érdekel, hogy az irodalomkritikusok mit szólnak hozzá?

– Ha öreg leszek, majd biztosan eljutok arra az ideális pontra, ahol már nem fog érdekelni, de most még foglalkoztat. Nem mondom, hogy hozzátesznek bármit a következő könyvhöz, vagy ahhoz, hogy hogyan gondolkodom a világról, vagy hogyan akarok írni, de egy biztos: a kritikák olyan viszonyulási pontot jelentenek, amivel azért kell valamit kezdeni. A Magyar Narancs másfél oldalas gyalulása például kimondottan megviselt, de mindenki azzal vigasztalt, hogy már az is jelentős teljesítmény, hogy másfél oldalon keresztül „elküldtek az anyámba”, mert ott nem szoktak első könyvesek regényéről ilyen terjedelemben írni. Több helyet szenteltek nekem, mint egy vezércikknek vagy egy nagyinterjúnak. Az olyan szép írásoktól pedig, mint amit például Kácsor Zsolt jegyzett az Élet és Irodalomban napokig a föld felett lebegtem. De az, hogy egy könyv jó vagy rossz, úgyis csak évtizedek múlva fog kiderülni. 

• 1944 január 14-én vagyunk, Budapesten, a Nagyatádi Szabó utca 32-ben. A kopott kapu mögött bujkál a zsidó világ egyik legismertebb szellemi vezetője, Áron Rokeáh. Utolsó budapesti estéjén a híveihez megrázó, áradó erejű üzenettel fordul, ami néhány héten belül több kiadásban is megjelenik. A második megjelenéstől kezdve azonban több tucat mondat kimarad az eredeti szövegből. Mi történt? Véletlen? Tévedés? Szándékos hamisítás? Lehetetlen megmondani. A kérdés azonban velünk marad: mit akart mondani a világ egyik legismertebb zsidó vezetője? Figyelmeztette vagy elárulta a magyar zsidókat? A rabbibúvóhelyétől pár ajtónyira két nő keresi önmagát. Az egyik jó családból származó, művelt zsidó lány, a másik romlatlan, egyszerű cseléd. Egyetemről eltiltott, illegális kommunista és mélyen hívő, keresztény bejárónő. Nem szerethetik egymást, de nem tudnak létezni a másik szerelme nélkül. Mindenki ugyanarra a kérdésre keresi a választ: menjen vagy maradjon? Küzdjön vagy feladja? Az utolsó órák kegyetlen, mégis emberi küzdelmeinek története az Utolsó szombat. (kalligram.libricsoport.hu) 

(Forrás: vasarnapihirek.hu)

– A sokadik könyves szerzők is meg szokták mutatni a kéziratuk bizonyos fázisait más íróknak, mert jó tanácsokkal szolgálhatnak. Te is megtetted?

– Nem. Barátok, barátnők látták egy-egy töredékét, de egyben nem mutattam meg senkinek. Amikor már nagyjából kész volt, és úgy gondoltam, hogy mutatható, odaadtam a kiadó szerkesztőjének. Nagyon erős szerkesztést kaptam, hogy úgy mondjam, a szerkesztőm, Szilágyi Zsófia a társszerzőmmé is vált. A belefektetett munka mennyiségét és minőségét illetőleg bizonyosan. Mi egyébként osztálytársak voltunk a gimnáziumban, ráadásul egy ideig egy padban is ültünk. 

– Maga a történet izgatott, vagy a belzi csodarabbi, Áron Rokéách esete hordozóanyag volt ahhoz, hogy felvess bizonyos morális kérdéseket?

– A történet csak „hordozóanyag” volt. Igazából az emberi árulásról akartam írni, azzal foglalkoztam az egész könyvben. Természetesen van a cselekménynek egy primer történeti szála is, de a végeredmény – legalábbis remélem – túlmutat azon a történeten, amelynek a legfontosabb elemei amúgy is megismerhetőek a történelemkönyvek lapjairól.

 • A holokauszt tragédiája nem csak az, hogy hatmillió zsidót kegyetlenül és kíméletlenül elpusztítottak, hanem az is, hogy a nácik és kiszolgálóik olyan helyzeteket teremtettek, amelyben az üldözöttek – a maguk és családjuk életének megmentése érdekében – emberileg ugyan érthető, de erkölcsileg elfogadhatatlan lépésekre kényszerültek. A rabbik sem voltak kivételek, hiszen ők is húsból és vérből való emberek; többen közülük a vészkorszak viharaiban megmérettek és bizony könnyűnek találtattak. (Raj Ferenc, szombat.org)

– Mit tapasztalsz, sértettél a könyvvel egyéni, személyes érzékenységeket, illetve zokon vették a zsidó szervezetek? 

– Ha ezt a történetet nem zsidó írja meg, akkor nyilván sokkal inkább zokon veszik. Rólam az erős kritikai attitűdöm ellenére sem lehet azt állítani, hogy antiszemita lennék. Gyakorlatilag tizenkilenc éves korom óta az ortodoxiában éltem, a Rabbiképző pedagogistája voltam, és eleget éltem Izraelben is – mindez talán elég ahhoz, hogy ha sokan most igazságtalannak érzik is a regény belzi rebbére vonatkozó állításait, azt mégsem gondolják, hogy öngyűlölő lennék. De mondok egy érdekes esetet a könyv fogadtatása kapcsán: az ortodoxiában az egyik nagyon kedves ismerősöm azt mondta: jó, hogy megírtam ezt a történetet, de nem kellett volna bele ennyi erotika. A másik ugyanilyen barátom pedig azt mondta, jó, hogy megírtam ezt a történetet, megérti, miért van benne erotika, de az árulást igazán nem kellett volna megírnom. Akárhogy is, egy biztos: sok olyan ember érzékenységét megbántottam, akik egyébként fontosak a számomra. A könyv azonban történelmi tényeken alapul, a rebbe beszédét cikkek és írások tucatjai tárgyalják, tele van velük az internet, benne van a történelemkönyvekben, csak szépirodalmi formában nem dolgozták még eddig fel. Persze megértem azokat a vallásos társaimat is, akik úgy gondolják, hogy jobb nem tudomást venni a kellemetlen történelmi tényekről, azok majd talán valahogy kikopnak a közös tudásból. Az én hibám az esetben pedig csak annyi, hogy visszaemeltem ezt az elfeledett történetet a közemlékezetbe. Viszont ha most azt kérdeznéd, hogy a mai tudásommal újra megírnám-e a könyvet, azt válaszolnám, hogy nem vagyok benne egészen biztos. Ami nem azt jelenti, hogy megbántam, csak azt is látom: mindamellett, hogy rengeteg olvasónak irodalmi örömet szereztem, néhány számomra fontos embernek fájdalmat is okoztam. 

– Ha nem lenne igazságtartalma, nem fájna. Az alkotóművésznek dolga, hogy a befogadó elevenére tapintson.

– Igen, csak nem mindegy, hogy milyen áron. Veszteség, hogy meglazulnak a szálak köztem és a régi ismerőseim között, felégetjük a hidakat, ugyanakkor persze nagyon sok új kapcsolat is kialakult a könyv kapcsán. Persze az kérdés, hogy a meglazult emberi kapcsolatokért vajon kárpótolnak-e az újak? Most úgy érzem, az új kapcsolatokat tekintve „erős pluszban” vagyok, ami az elveszített barátaim szemében csak újabb igazolás. Ők most azt mondják, hogy egy igazi fausti történet az enyém: a siker oltárán hajlandó vagyok feláldozni őket is és a történetet is. Remélem, a következő könyvemmel kevesebb fájdalmat okozok majd.

– Az árulás örök emberi gyarlóság? Hajlamosak vagyunk mások kárára dönteni, ha úgy hozza a sors, az önérdek?

– Az árulás örök emberi tulajdonság, sokszor elengedhetetlen az életben maradáshoz, de az ilyesmit mindenkinek magának kell beáraznia a saját életében. El tudok képzelni olyan árulásokat, amik oka nem „sima” emberi gyengeség, hanem valamilyen magasabb rendű, fontosabb ügy. A belzi rabbi esetében azonban – legalábbis az én olvasatomban – sokkal inkább a személyes túlélés volt az árulás motivációja, mint valamiféle „greater good”. A történelem azonban furcsa rendező: a közvetlen környezetében sok olyan ember is elpusztult, aki akár meg is menekülhetett volna, viszont – retrospektív módon – a palesztinai munkássága eredményeként új lendületet vett az általa vezetett irányzat és közösség: ma hatalmas követőtábora van, a belzi közösség virágzó. A rabbi megmentette önmagát, nem segített néhány száz vagy ezer magyar hívén, de létrehozott egy százezres mozgalmat. Jól döntött 1944 januárjában vagy nem? Én, három generációval később, nem ítélhetem el, de fel sem oldozhatom. 

• Budapesten Áron Rokéách hívei a Messiáshoz hasonló megmentőt láttak benne, és úgy vélték, amíg velük marad, semmiféle baj nem érheti őket. Követői sziklaszilárdan hittek a belzi rabbiban, annak ellenére, hogy sokan hallottak megdöbbentő híreket a híveiket cserbenhagyó csodarabbikról, „rabbifejedelmekről”. A tény az, hogy a belzi rabbi és testvére 1944. január 17-én elhagyták Budapestet, és az általuk lenézett és oly sokszor kritizált befolyásos cionista vezetők segítségével Erec Jiszráélba, a Szentföldre menekültek. Az utazásukat megelőző napon a belzi rabbi megbízásából a testvére, Mordecháj közölte a hívekkel: Palesztinába távoznak és ezt egy hosszabb tanításban próbálta megmagyarázni követőiknek. A felelősség elhárítása, a magyarázkodás mellett a beszéd egy felelőtlen ígéretet is tartalmaz, amit testvére, a belzi rabbi nevében tett Mordecháj: „(A Tóra tanítja) És látta a nyugalmat. A cádik látja, hogy nyugalom és békesség (menuchá vesálvá) lesz itt az ország lakói számára. (Az Írás mondja), hogy az jó; bizony a cádik látja, hogy jó, minden jó, és csak jó és jóindulat fogja követni és elérni zsidó testvéreinket, akik ezen országnak lakosai…” Sajnálatos módon a belzi rabbi ígérete nem védte meg híveit; talán megnyugtatta, de félrevezette őket. 1967-ben Mordecháj Rokéách tanítását újra kiadták héberül „A belzi szent rabbi” című könyvben, de a huszonkét soros paragrafus, a be nem teljesült ígéret egésze rejtélyes módon hiányzik a szövegből. 1944-ben a belzi rabbi és testvére elmulasztották a lehetőséget, hogy figyelmeztessék híveket a közelgő veszedelemre. Talán a sok ezer magyarországi zsidó közül, akik vakon hitték a „belzi szent rabbi” szavait, néhányan megmenekülhettek volna. (Raj Ferenc, szombat.org)

– A mai magyarországi zsidó szervezetek nem követnek el árulást?

– Ez kutya nehéz, összetett kérdés. Azt gondolom, ügyek vannak, amikkel kapcsolatban a zsidó szervezetek hol így, hol úgy lépnek fel. Van, amikor egyet tudok velük érteni, akkor azt gondolom, hogy engem is képviselnek, van, amikor nem értek velük egyet, akkor meg azt gondolom, hogy elárultak engem. Az EMIH ma egyértelműen a jobboldal felé húz. Ők ugyan ezt igyekeznek tagadni, de nagyon nehéz nem észrevenni a vonzalmukat. Azt is nehéz lenne nem észrevenni, hogy mindezért a politika is nagyon hálás nekik. Ez a magyar zsidóság túlnyomó részének nem esik egybe az ízlésével. Nekem nem kérdés, hogy hol kell meghúzni a határt: vallási közösségként nem lehet együtt mozogni egy olyan politikai tömbbel, amelyik nem határolódik el Szakály Sándortól; amelyik milliárdokat költ a Soros-kampányra. Más téren viszont el kell ismernem az EMIH teljesítményét: sokat tesznek a vallásos zsidókért, istenfélő emberekért. Az pedig, hogy igazam van-e abban, hogy – szerintem – már rövid távon is rossz lóra tesznek a Fidesszel, legkésőbb a következő kormányváltó választás után kiderül. A MAZSIHISZ-nek – az én értelmezésemben – azt lehet a szemére hányni, hogy sok kérdésben túlságosan is puha. Valahogy sokszor úgy érzem, hogy valakinek egy hatalmas radír van a kezében, ami leradírozza a megszólalásaik kemény, karcos éleit. Ha a MAZSIHISZ keménykedik, akkor azt legtöbbször az EMIH-hel szemben teszi, a politikai szereplőkkel szemben kevésbé harcos. De mindez nem érdekes ahhoz képest, hogy előbb-utóbb az olyan belső kérdésekre is válaszokat kell adnia, hogy mi legyen a nőkkel, a reformokkal, milyen úton menjenek tovább a rabbik. Ha ezekre választ ad a MAZSIHISZ, kiderül, hová is tartozik. Modern ortodox vagy konzervatív irányba indul el?

A Bálint Házban

– El tudod képzelni az életedet Izraelben?

– Öregkoromban egészen biztosan – és tudom is, hogy hol: Haifán. Egyrészt nagy olvasztótégely, arabok, keresztények, mindenféle vallású és világnézetű polgár él ott, másrészt megfizethetőbbnek is tűnik, mint Tel-Aviv, harmadrészt vonattal egy órára van onnan, tehát gyors az átjárás a két város között. Nem tartom kizártnak, hogy öregkoromban majd Haifán éljek  – feltéve  persze ha lesz még Izrael. 

– Miért ne lenne?

– Nem lehet állandó háborúskodásban élni, nem lehet generációkon keresztül fegyverrel életben tartani a cionista elképzelést. Ha jól látom, az a cionizmus ami felépítette az országot, válságban van. A fiatalok egyre kevésbé akarnak bevonulni a katonaságba, egyre gyengül az a kohéziós erő, ami idáig előre lökte és összetartotta az országot. Mindez a geopolitikai helyzettel, a vallásos–nem vallásos konfliktussal együtt egy időzített bomba. Persze megértem, hogy annak a generációnak, amelyiknek testközeli élménye volt, hogy mocsarakat kellett lecsapolnia, házakat és utakat kellett építenie, öntözőrendszereket kellett a feltört és megszelídített sivatagba telepítenie, létre kellett hoznia egy működő államot, egészen mást jelent a cionizmus, mint azoknak a fiataloknak, akiknek a szeme előtt már a start up milliók lebegnek, ráadásul a kőkemény hétköznapokban semmi esélyük sincs arra, hogy lakást vegyenek. Ezek a fiatalok már több generációra vannak a holokauszttól, és elkerülhetetlen, hogy még akkor is teljesen más legyen a viszonyuk hozzá, ha egyébként intenzíven foglalkoznak vele az oktatásban. Izraelnek folyamatosan ki kell találnia önmagát, folyamatosan meg kell tudnia magyarázni az állampolgárainak és a világnak is, hogy miért kell fenntartani. Persze én sajnálnám a legjobban, ha megszűnne, de azzal is tisztában vagyok, hogy három és fél órányi repülőútra élve az ország mindennapjaitól, semmi beleszólási jogom sincs abba, hogy mi történjen ott. 

– Az izraeli állampolgárok jelentős része nem zsidó, mert a családegyesítés okán az alijázók nem zsidó hozzátartózói is letelepedhetnek. Ezt problémának tartod, vagy ebből a szempontból ugyanúgy tekintesz Izraelre, mint bármelyik országra, ahová ki-be vándorolnak?

– Európai Unió-s polgárként egy ideje teljesen természetes élményem, hogy az emberek kényükre-kedvükre szabadon jönnek-mennek az államok között. Ezt nagyon jó dolognak tartom. Értve az ország népesedési probléma okozta feszültséget, mégis úgy gondolom, hogy Izraelnek ebből a szempontból meg kell felelnie a demokratikus államokkal szemben támasztott alapvető elvárásoknak. 

– De Izrael esetében nem fából vaskarika ez?

– Ha jól látom, megoldja az ilyesmit ott az élet. A társadalom előbb-utóbb „bedarálja” a frissen bevándorlókat, és ha finoman is, de betereli őket a zsidóságba. Nem lehet a zsidó valláson kívül házasodni, temetkezni, és persze más jogoktól, és lehetőségtől is elesnek kívülállóként. Így aztán ha nem is egyhamar, de azért a többség előbb-utóbb mégis betagozódik. Erre természetesen kialakult útvonalak is vannak, amiket az állam biztosít: ha valakinek komolyak a szándékai, egy-két év alatt az állam által is elfogadott zsidóként élhet tovább. 

– Számodra mik a megőrzendő alapértékek?

Most lehet, hogy sokakat magamra fogok haragítani, de az előbb említett témák kapcsán az én álláspontom egyszerű és tiszta. A legfontosabbnak a „daat ve-avoda” azaz a vallást és a munkát tartom. Ennek van a legnagyobb értéke a szememben. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az országot a hagyományokhoz való ragaszkodás és a kemény, áldozatos munka viszi előre – nem pedig a ma olyan divatos vegán konyha népszerűsítése. De ugyanilyen fontos a galutban élő zsidóság és Izrael államának harmonikus együttműködése is – ami kapcsán, legalábbis aggályosnak tartom Orbán és Netanjahu viszonyát. Azt gondolom, hogy Izraelnek a diaszpórában élő zsidó közöségekkel kell feltétlen lojalitást vállalnia, nem pedig az éppen aktuális és inkumbens hatalommal. És persze teljes mértékben elítélek minden olyan véleményt, amelyik megkérdőjelezi az ország létjogosultságát. Egy olyan népnek, amelyet a történelem folyamán folyamatosan ki akartak irtani, tartozik a világ azzal, hogy engedi békében élni abban az országban, amit a Jóteremtő is neki adott. Persze elfogadom, hogy ez az érvelés nem állna meg semmilyen nemzetközi bíróságon – de azért még fontos nekem. 

Egy ritka fotó másolata, ahol a kép bal oldalán ül a belzi rabbi. Talán ez az egyetlen fénykép róla szakáll nélkül… Szakállát a megmenekülés érdekében vágatta le. (Forrás: szombat.org)

4 Kommentek

  1. Teljes mértékben elítéli az olyan véleményt, amely megkérdőjelezi az ország létjogosultságát, ugyanakkor M.M. maga is ezt teszi: öregkorára ide jön, ha még lesz Izrael. Ezzel – kivonok, összeadok – 30-40 évet szán nekünk. A cionizmus válságban van, az izraeli fiatalok egyre kevésbé akarnak katonák lenni – magyarázza. Lehet, hogy a Dob és a Dohány utcából nézve ez a benyomás, szerencsére mi és a gyerekeink, unokáink egészen másképp látjuk a cionizmust és az ország jövőjét.

    • Nem ezt jelenti, amit mond. Az ország létét szükségesnek és mindenekfelettinek tartja, de hogy Izrael meddig tud fennmaradni, az sok belső és külső történéstől, változástól függ. Aminek egyik, nem feltétlenül bekövetkező, de nem is kizárható kimenetele lehet Izrael pusztulása is.

Hozzászólás a(z) Dibi bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..