Dési Péter: Kisdobos becsületszavamra

Dési Péter: Kisdobos becsületszavamra

(Részletek)

A Kazinczy utcában, a Nagyiék konyhájában sok különleges dolog gyűlt össze az évek során. Szerettem ezt a konyhát nagyon. A lakás a háznak a szegényebb oldalán állt, ahol a konyha töltötte be a nappali és az étkező szerepét. Egyébként óriási, ötvenkét négyzetméteres, kétszoba-konyhás, alkóvos lakást béreltek itt a Nagyiék. Az alkóv olyan szobaféle volt, csak ablak nélkül. A komfortérzetet némileg csökkentette, hogy két nagyobb és három kisebb lakásra összesen két vécé jutott, melyekbe a cselédlépcsőházból nyíló folyosón lehetett bejutni.

A Kazinczy konyhájában a vízcsapot is nagyon szerettem, öntöttvasból készült öblös medencéjével és hátlapjával együtt, amin félkörívben ez állt: „Készült Rosenbaum Izidor vas- és fémöntödéjében”, vízszintesen pedig: „Budapest”. A tálca hatalmas, fehér, zománcozott öblében simán meg lehetett volna füröszteni akár egy nagyobb gyereket is. A lefolyó néha eldugult, ilyenkor a Nagyi leküldött a házmester nénihez vécépumpáért, amivel remekül el lehetett hárítani a dugulást. Nekünk nem volt pumpánk, ezért azt mindig a házmester néniéktől kértük kölcsön. És mivel a házmester néniéknek macskájuk is volt, ezért a Nagyi cserébe újságpapírbacsomagolta a csirkebelet, ami nemrég még a húsleveshez vásárolt baromfiban lakozott. A becsomagolt belet jól meglendítettem, mire a földszintre ért, szétterült a levegőben, és jó nagyot csattant a sárga keramitkockákon. Abban a pillanatban előrohant valahonnan a macska, és fél perc alatt befalta az egészet.

Pálinkásné, amikor átadta a házmesterséget Etelkának, a két lányával: a tizennyolc éves tüdőbeteg Évával és a velem egyidős Rózsikával együtt felköltözött az első emeletre. A szülinapomon (fogalmam nincs, honnan tudta meg, hogy mikor van) az Éva behívott magukhoz. Kacsintott és azt mondta, hogy csak ketten vagyunk, játsszunk papás-mamást. A bal keze hüvelyk- és mutatóujjával kört formált, miközben megfogta a jobb kezem mutatóujját, és bedugta a kör közepébe.

‒ Érted, ugye? – suttogta, amitől egy kicsit megijedtem, és elrántottam az ujjam.

‒ Nem értem – feleltem, és tényleg nem volt világos, hogy mit akar.

‒ Hogy lehetsz ilyen buta? – kérdezte. – Azt hittem, hogy már nagyfiú vagy.

Ezen a kijelentésén megsértődtem, kijöttem a lakásból, és jól rácsaptam az ajtót.

###

Szerettem a folyosón játszani, a kedvencem egy nehéz ágyúmodell volt. Nem tudom, kitől kaptam, fogalmam nincs, hogy került hozzánk, de tisztára olyannak látszott, mint az igazi. Páncélból készítették az elejét, és papírból gyúrtam hozzá töltényeket, amiket a csövébe helyeztem. Kitettem a folyosóra, mögé hasaltam és lőttem. Pontosabban úgy tettem, mintha elsütném. Utánoztam a lövés hangját: bumm, bumm! A második bumm!-nál kicsit előre billentettem a csövét. Nem állítom, hogy kirepült belőle a papírtöltény, de majdnem…

Az első emeleten, a cselédlépcső melletti szoba-konyhás lakásban lakott Elza kisasszony. Délután jött haza valahonnan, szép, fekete harisnyát, hosszú kabátot és rózsákkal díszített sötétszürke kendőt viselt. Éppen ágyúztam a földszint felé, tudtam, hogy mindjárt a célpontom elé ér, és ez nagyon zavart. Úgyhogy elkezdtem ütni a lábát azzal a gumibottal, amit a kisszoba szekrényének a tetején találtam egy derékszíjra húzható tölténytáskával együtt. Megengedték, hogy ezekkel is játszhassak, ezért most is az ágyú mellett tartottam mindkettőt.

A tölténytáskát valami furcsa családi legenda lengte körül. Hallottam ezzel kapcsolatban valakiről, akinek a nevét mindig elhallgatták, amikor meglátták, hogy ott vagyok. Ez a rejtélyes valaki – úgy mondták – jugoszláv partizán volt, majd ő lett Budaörs rendőrkapitánya, akit később a községben bujkáló német származású magyar SS-katonák megöltek. Rálőttek a motorbiciklijére, amikor a kapitányságról hazaindult ebédelni. Hogy került a tölténytáskája és a gumibotja a Kazinczyba, azt nem tudtam, de nem is akartam megfejteni. Elég izgalmasnak tűnt maga az a tény, hogy ilyen játékaim vannak.

A Nagyi és a Tifi néni, amikor meghallották Elza kisasszony virnyákolását, kirohantak a folyosóra. Nem hittek a szemüknek, én csak csépeltem szegény Elza kisasszony lábát, akkor már magam sem tudtam, hogy miért. Mindenesetre kaptam a Nagyitól egy szappanos pofont (az elsőt és egyben az utolsót). Fájt, de nem sírtam. Utána játszottam tovább az ágyúmmal, ő visszament, hogy befejezze a nagymosást. A Tifi néni és a Nagyi csak szomszédasszonynak hívták egymást, mert közvetlen szomszédok voltak. Világ életükben magázódtak, ritkán ültek be a másik konyhájába (mindkét konyha a folyosóról nyílott), nem spekuláltak azon, hogy miért van az egyik lakás ajtaján mezüze, a másik lakásban, az ágy fölött pedig kereszt.

A Nagyi konyhája szép volt, halványzöld olajfestékkel mázolták körbe, az olajfesték fölé húztak egy vékony, bordó csíkot (azt nem tudom, hogy olajfestékkel vagy mással), fölötte pedig halványzöld mintát hengereltek a falra. Anyu utálta ezt is, mint minden zöld színű dolgot. Neki az összes zöld nyilaszöld volt, legyen az fű vagy falevél, vagy penész a kenyérhéjon. Nem nagyon értettem ezt a nyilasozást, igaz, nem is próbálták elmagyarázni. Apu valami olyasmit mondott, hogy a nyilasok gonosz emberek voltak, de nem nyilakkal járkáltak, hanem puskákkal, zöld inget viseltek és sok disznóságot csináltak. Ezzel részéről befejezte az előadást, pedig engem kifejezetten érdekelt a téma.

Azon az oldalon, ahol a Nagyiék laktak, a családok békésen osztoztak a lehetőségeken és a vécéken. Megbeszélés szerint mosták előtte a követ, bent pedig pucolták az ablakot. Bizonyos feladatoknak felelősei is voltak. A mi vécénkben például a Nagyfater gondoskodott papírfelelősként arról, hogy mindig legyen megfelelő mennyiségű törlőanyag a helyszínen. Egyforma darabokra vágott egy csomó Szabad Népet, a szélénél dugóhúzóval kifúrta, az egészet cukorspárgára fűzte, majd fellógatta az ablakzáró vaskampóra.

‒ Az a lényeg – magyarázta nekem, amikor néztem, mit csinál –, hogy fénykép ne legyen a fenéktörlőn, mert abból még baj lehet. Ha látsz ilyet véletlenül, akkor tépd ki a többi közül és hajtogass belőle repülőt.

A gangról át lehetett látni a másik házra, ami nem is ház volt, hanem bőrgyár. De bőrgyárként sem működött igazán, csak annak hívták. Nem gyártottak itt bőrt semennyit sem, viszont hatalmas tábla bőrökből vágták ki géppel a cipőtalpakat. Iszonyúan zajos géppel rengeteg cipőtalpat. A megmaradt bőrdarabokat flepninek nevezték, és eladták annak, aki vitte. Nagyfater mindig hozott egy zsákkal, szerinte nyomott vagy húsz kilót, az biztos, hogy én meg sem tudtam moccantani. Az egész tíz forintba került. A flepnivel jól lehetett fűteni. Égés közben rettentő bűzt árasztott, de ez Anyun kívül alig érdekelt valakit.

‒ Rettentő büdös van itt, muszáj ezzel fűteni? – kérdezte. – Ha ti éreztétek volna azt a szagot, eszetekbe nem jutna az ilyesmi.

A Nagyfater megnyugtatta, hogy ő is érzett ilyet az első háborúban, a fronton. Amikor közéjük esett egy repülőgép, nagyot robbant, felgyújtott egy csomó katonát, akik összevissza szaladgáltak, amíg meg nem haltak.

Nagyi néha halat hozott a piacról, hogy töltött pontyot vagy töltött csukát készítsen szombatra. A halat mindig a Nagyfater ütötte fejbe, a konyhakés nyelével, úgy, hogy becsavarta a pengét a konyharuhába. Néha kalapáccsal próbálkozott, egyszer sikerült kiütnie a hal szemét, akkor abbahagyta. Nagyi trancsírozta a halat, előfordult, hogy a hal fej nélkül leugrott a konyhaasztalról, és a földön fickándozott tovább. Amikor nem volt igazi hal, akkor false fist csinált, amit én sokkal jobban szerettem, mint az igazit, mert a szálkát utáltam.

Néha engem is elvittek a templomba, de ezt nem szabadott Anyunak megtudnia. Nagyon tetszett az az ünnep, amikor a templom udvarán sátrat állítottak, és mindenki kapott egy hurkapálcikára ragasztott kis papírzászlócskát. A zászlóra két, kék színű vonal közé hatszögletű csillagot rajzoltak, a sok vörös csillagos kifestőm után ez nagyon tetszett.

Az ünnepeket követő héten Falk Andrissal, aki erős fiú volt, jól belevertük egymás képét az olajos padlóba. Kaptunk egy osztályfőnöki intőt Bodor Sárától, nekem külön el kellett mondanom, hogy kisdobos becsületszavamra, többé nem verekszem. Hazudni nem nagyon szerettem, ezért kicsit megváltoztattam a szöveget. Összeszorítottam a fogam a mondat közepén, így ez lett belőle:

‒ Kisdobos kerületszarvamra, többé nem veszekszem.

És így már egyenesbe is jöttünk egymással. Bodor Sára elégedetten hátralebbentette göndör fürtjeit, hisz nagy szó volt a becsületszó. Ezt általában betartottuk. Bodor Sára ‒ csinos, kicsit dundi néni ‒ már biztos lehetett vagy harmincéves. Csak azt nem szerettem benne, hogy matekot és fizikát tanít, utáltam és nem is értettem egyiket sem. Később Bodor Sárával kapcsolatban is támadtak bizonyos gondolataim, de a Schwartz Pista azt mondta, tegyek le róla, mert a Sára és a diri szerelmesek.

###

A környéken két suszter is dolgozott: a nyilas Sipiczky és a nem nyilas Pető. Persze a nyilas Sipiczky akkor már nem volt nyilas, de rajta maradt a név. A gyerekek sokszor bekiabáltak a műhelyébe:

‒ Sipiczky, sipirc ki!

Ilyenkor a szemüvegét a homlokára tolta, néha kihajította azt a cipőt, amit éppen javított, de a kalapácsot soha.

Úgy tűnt, a nyilasság sem a Sipiczkit, sem a kuncsaftjait, sem az utcában lakókat nem zavarta túlságosan. Kivéve Anyut, aki nem értette, hogy ez a szemét nyilkó (így mondta) hogyan tarthatta meg a műhelyét, és ráadásul még le sem csukták.

A nem nyilas Pető magas, erős ember volt, a nyilas Sipiczky alacsony és vékony. Egyszer mégis hozzá mentünk a Nagyfaterrel sarkaltatni a cipőmet, mert a Pető suszter bizonytalan időre bezárta az üzletét. Én szerettem mind a két helyet, mert imádtam a jó csiriz- és bőrszagot.

‒ Hogy s mint szolgál, kedves Farkas úr? – kérdezte a nyilas Sipiczky.

‒ Megvagyunk, megvagyunk, kedves Sipiczky úr – felelte a Nagyfater –, csak az idő ne lenne ilyen pocsék.

Volt az utcában egy igazi bolond, a Jimele. Ment a járdán, motyogott az orra alatt, közben gombot varrt a szép, hosszú, fényes fekete kabátjára. Ha elkészült, kis körömollójával levágta és kezdte elölről.

– Jimele azért bolondult meg – mondta a Nagyi –, mert az ostrom alatt bevitték a zuglói nyilasházba, és ott nagyon csúnya dolgokat látott. Ráadásul többször jól meg is verték szegényt.

Engem nagyon érdekelt, hogy miket láthatott a Jimele, de Nagyi erre nem mondott semmit, csak felnézett az égre és megsimogatta a fejemet. Az különösebben nem érdekelt, hogy miért kapott ki Jimele, az ilyesmi velem is többször előfordult, mégsem csináltam belőle nagy ügyet, és főleg nem kezdtem el gombokat varrni a kabátomra.

Nagyi sokszor elvitt szalámiért a Révnburcl nevű henteshez, akinek a Kazinczy utcai boltjával szemben volt egy üres telek. Nagyi mesélte, hogy az ostrom alatt oda vitték a halottakat, felstócolták a testeket, mint a fahasábokat. Úgy összefagytak, hogy csak tavasszal lehetett őket eltemetni. Amíg Nagyi a Révnburclnál megvásárolta a marhakolbászt és a libaszalámit, addig kiálltam a bolt kapujába, néztem az üres telket és elgondoltam, milyen is lehetett ez a felstócolás. Utána hazamentünk, letörtem a friss, kétkilós kenyér csücskét, és megettem hozzá két szelet szalámit. A kolbász a paprikás krumpliba kellett. Jobban szerettem a Tifi néni paprikás krumpliját, amire Nagyi azt mondta, hogy szörnyen néz ki az egész, mert disznózsírral csinálja a siksze. Bevallom, nekem nagyon ízlett. Szerintem azért, mert rövid lével készült. Azt persze nem volt szabad megmondanom otthon, hogy ettem a Tifi paprikás krumplijából.

###

1956 október végén ültünk a konyhában a hátizsákokon, és vártunk. Valamilyen teherautót vártunk, amit Bécsbe visz. A termoszban tea, a vízcsapon detektor meg dióda, szólt a rádió, amit Apuval készítettem. Azt a kis, fekete rádiót, aminek piros selyem borította az elejét, és aminek az állomáskereső és hangosító gombjairól Apunak nem sikerült kikaparni a horogkeresztet, Anyu már becsomagolta, hátha vinni akarjuk azt is. Ez egy utazó rádió, negyvenötben Anyu hátizsákjában utazott a Balti-tenger mellett fekvő Barthton keresztül Budapestig. Előtte még volt Anyunak egy kis kitérője Auschwitz felé, de erről szinte soha nem mesélt.

Ám a teherautó nem jött és mi kicsomagoltunk.

Amikor november negyedikén, vasárnap Apu bekapcsolta a rádiót, és jól feltekerte a fekete bakelitgombot (közepén a félig kikapart birodalmi sassal), a piros selyemmel bevont hangszóróból nem a szokásos szignál csendült fel. A „Megjött már a Csinn-Bumm cirkusz, gyerekek, gyerekek” helyett ezt hallottam:

‒ Szabad Kossuth Rádió, Budapest. Jó reggelt kívánunk, kedves hallgatóink! Ma ezerkilencszázötvenhat november negyedike, Károly napja van. Budapest felett az égbolt borult. Szélcsend van. A hőmérséklet plusz egy fok.

Recsegett a hangszóró, néha olyan hangot adott, mint amikor egy régi-régi tábortűzhöz gallyat tört valaki.

– Most már nemsokára vége lesz – mondta Anyu. ‒ Remélem, most már minél előbb vége lesz ennek az egésznek.

– És mi lesz utána, Pofikám? – kérdezte Apu, inkább csak úgy, magától.

Lent, a Pozsonyin, letaposva a Margit híd pesti hídfőjénél sárgán pislogó villanyrendőrt, lánctalpasok robogtak a Parlament felé. Mindent beborított a kékesszürke füst. Hamarosan már a Margit hídnak az a kis szelete is eltűnt, amit a nagyszobából látni lehetett.

Csípős, nehéz szag jött felfelé a házak között, majd a szennyes köd lassan ráült a Dunára.