Gideon Peer/ujkelet.live
Hetedik rész (Magyarország 1.)
A szerelvény lassan, csattogva közeledett a Keleti Pályaudvar felé, majd bedöcögött a végállomásra. Másfél évig voltam távol hazámtól, de nehéz lett volna érzékelni bármilyen változást. Hordárok, büfék, újságárusok, utasok, és utasokra várakozók. És mindent ellepő szürkeség.
Barátaim mind kijöttek elém, köztük egy alacsony, vörös nő, az én imádott Dzsindzsim. Nem tudom leírni, milyen érzés volt karomba zárni a nőt, akit a világon legjobban szeretek, ehhez nincs megfelelő szókincsem. Egy pillanatra még azzal sem törődtem, mi vár rám a kétszeri disszidálás után. Boldog voltam, a barátok ölelésében éreztem a szeretetet, Dzsindzsi szeméből folytak az örömkönnyek.
Hazamentünk. Kiderült, Dzsindzsi egyedül lakott lakásában. Az történt, hogy nagynénje, aki addig vele élt (férje, és családjának többi tagjai nem tértek vissza, saját lakása nem volt) megsértődött Dzsindzsire. Azért, mert hazajövetelem tiszteletére ki akarta festetni a lakást. Pénze persze nem volt, ezért a szomszédoktól kért kétezer forintot kölcsönt. Nagynénje azt mondta, ha ilyen felesleges kiadásokba veri magát, ő bizony elköltözik. Dzsindzsi nem tágított, és ha két nő megmakacsolja magát, ott kő kövön nem marad. A nagynéni állta a szavát, Dzsindzsi is. Így történt, hogy egy 70 négyzetméteres, szépen kifestett, mázolt lakásban kezdhettük el új életünket, egyedül, mit a galambok.
Illetve. A szomszédok nem nézték jó szemmel, hogy a ház szemefénye, az ő üdvöskéjük, akit kis gyerek kora óta ismertek, csakúgy, hipp-hopp egy férfivel éljen együtt anélkül, hogy összeházasodtak volna. Ilyenek voltak akkoriban az erkölcsi normák, a szomszédok nem csak egymás fazekába kukucskáltak bele.
Jó ok volt ez arra, hogy nyakunkba vegyük a várost, és utána nézzünk, hogyan lehetne mihamarabb egybekelni. Pár nap után sikerrel jártunk. Addig könyörögtünk az egyik anyakönyvvezetőnek, amíg kijelölt egy közeli időpontot. 1958 május 5.-re esett a nagy nap. A nagy nap hétköznap volt, a barátaim mind dolgoztak, tanúk viszont kellettek. Anélkül nem ment.
Ötöt, hatot is riadoztattam, próbáljanak elkéredzkedni munkahelyükről abban a reményben, talán lesz köztük olyan, akinek sikerül. Végül hárman megjelentek, köztük Cimó barátom is, aki kijelentette, csak akkor hajlandó tanúskodni – ha már ilyen marhaságra adom a fejem – ha a ceremónia után valamennyien elkísérjük az orvoshoz, mert fáj a füle.
Végül 2+1 tanú közreműködésével összeesketett az anyakönyvvezető. Még egy cserép virágot is kaptunk, amit Cimó az ablakpárkányról emelt el. Félhangosan odasúgta, még meggondolhatom magam, mielőtt egy életre szóló badarságot követnék el. Dzsindzsi egy másodperccel korábban mondta ki az „igent” a kelleténél. A barátok gondoskodtak arról, hogy ez az egy másodperc egész eddigi életében egy másodpercre se felejtődjék el, ami szép teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy feleségem már betöltötte a nyolcvanadik életévét.
Miután a fülorvosnál sikeresen leviziteltünk, boldogan tértünk haza, és hozzákezdtünk a szendvicsek nagyüzemi gyártásához. Egyik barátom házilag készült likőrrel kedveskedett, így ünnepeltük meg egybekelésünket. Hogy mennyire nem a méregdrága esküvők a biztosítékai a hosszú boldogságnak, bizonyítja, hogy már jóval túl vagyunk a hatvanadik május 5-én is, és minden percért, amit együtt töltöttünk, hálát adunk a sorsnak.
Gépkocsivezetői állást sikerült találnom egy Angol utcai édesipari vállalatnál. Egész nap süteményeket hordtam ki a budapesti közérteknek. Újra kezdtem a bíráskodást is, nagy álmom az volt, hogy nemzetközi játékvezető legyek. Jó ismerősöm, Zsolt István volt a példaképem. Sajnos, mint annyi más az életemben, ez sem valósult meg, talán nem is annyira a tehetségem hiányában, azt hiszem, ezt nagyképűség nélkül állíthatom. Egy kicsit előre szaladva az időben, az történt, hogy 1964-ben, amikor a vezetőség az NB I-be javasolt, éppen a Hungária Szállodában dolgoztam, amely abban az évben nyílt meg, és a szombat-vasárnapi szabadnapot a vezetőség nem engedélyezte, kettő közül csak egyet lehetett választani. Ezt a feltételt viszont a játékvezetői testület nem fogadta el, így megint az történt, mint eddig mindig: karnyújtásnyira voltam a célomtól, de az utolsó pillanatban közbejött valami.
Visszatérve az időben, 1958-ban nagy dilemma előtt álltam, vajon mit is kezdjek az életemmel. Azzal tisztában voltam, nem vár rám fényes jövő, de gépkocsivezetőként sem kívántam megöregedni. Arra a konklúzióra jutottam, ha már reménytelen az egyetemre való felvételem, legalább sok pénzt keressek, és boldog jövőt biztosítsak családomnak. Úgy döntöttem, erre a célra az akkori körülmények között a vendéglátóipar a legalkalmasabb. Barátaim sokat segítettek abban, hogy elképzelésemet valóra válthassam, elsősorban Sőni és dr. Kiss Gyula, aki az egyetem elvégzése után az akkori New York kávéház üzletvezetője lett.
Sikerült bekerülnöm a kétéves esti vendéglátóipari-üzletvezetői tanfolyamra, amit el is végeztem, majd felvételt nyertem a Marxista-Leninista hároméves esti egyetemre (végre egyetemre kerültem…) amit szintén elvégeztem, de egész életem során semmi hasznát nem vettem. Összesen öt éven át ültem esténként az iskolapadokban, mindezt munkaidő után s közben azon töprengtem, hogyan gondoskodjak családom jólétéről. Gyorsan megjegyzem, feleségem fáradhatatlan segítsége nélkül még kilátásom sem lehetett volna arra, hogy a fenti nehézségekkel egyedül megbirkózhassam. Későbbi életemben is, ha sikerült elérnem valamit, azt nagyrészt neki köszönhettem. A Marxista Egyetemen volt egy fiatal, nagyszerű tanárom, szeretném őt megemlíteni. Sok évvel később a tévében láttam szerepelni, politológus lett, Ágh Attila professzor a neve.
Hogyan éltünk? Lakásunk átjáróház volt, pont, mielőtt elmentem volna. Mi jelentettük a társaság központját. Késő estig ment a kártyacsapkodás, a lányoknál a véget nem érő duma-partik. A VII. kerületben, az István út 41-43-ban laktunk, házunk mellett volt a Marx, két sarokkal lejjebb a Bethlen mozi. Nem hiszem, lett volna olyan film, amit ne láttunk volna, a jegy ára – emlékezetem szerint – 1,60 forint volt. Hetente kétszer jártunk színházba, péntek este valamilyen műsoros étterembe vacsoráztunk. Úgy éreztük, tartalmasan élünk.
Akkoriban még nem lehetett nyugatra menni, de szép lassan lehetőség nyílt a környező szocialista országokba való utazásra. Elkezdődött a csencselés, hiszen itthon az ételen kívül alig lehetett valamilyen normális holmihoz hozzájutni. Nekem nem kellett kitanulnom a szakmát, seftelésből kitüntetéssel végeztem Svédországban. A mai fülnek talán furcsa, hogy például Csehszlovákiában néhány tucat kiló alma árából kitűnő ruhaneműt vettünk a gyerekeknek, amit itthon alig lehetett látni. A Szovjetunióba órát, szappant, farmert meg egyebeket szállítottunk, amiért cserébe műszaki cikkeket hoztunk haza.
A házban nekünk volt először mikrónk, tévénk. A fél emelet a szobánkban bámulta a 20-30 centiméteres képernyőt, a tévé maga legalább száz kilót nyomott. Későn este, amikor a munkából hazatértem, alig tudtam a szobámba kacsázni a sámlikon ülő szomszédoktól, amit természetesen magukkal hoztak. Az volt a feltétel. Ha valaki sütött valami finomat a házban, a fél emeletet körbe kínálta. A kamionos szomszédom, egyhetes nyugati útjáról megtérve haza sem ment addig, amíg Peti fiamnak be nem adott néhány banánt, amit akkoriban csak hírből ismertek Magyarországon. Nem hallgathatom el, hogy fiam későbbi testi fejlődését jól megalapozta a banán-kúra.
Összehasonlításként: negyven éve a XI. kerületben, a Karinthy Frigyes utcában, egy hatemeletes épületben lakom, de két ember nevét sem ismerem a házunk lakói közül. Erről egy történet jut eszembe.
Feleségem kb. 40 évvel ezelőtt elutazott Svédországba, barátainkhoz. Egyik este a háziak rántottát akartak készíteni, de észrevették, elfogyott a tojás. Dzsindzsi ajánlotta, menjenek a szomszédhoz, kérjenek kölcsön. Úgy néztek rá, mint aki éppen akkor landolt a Holdról. A szomszédokkal évtizedek alatt köszönésen kívül egyetlen mondatot sem váltottak. Kitört volna a ribillió, ha az ismerkedést éppen tojással kezdik. Ma már én is el tudom képzelni, milyen megdöbbenést váltott ki, így változik a világ rövid félszázad alatt. Fiatalok voltunk, de boldogan éltünk, sokat szórakoztunk és nevettünk. Jobbnál jobb barátok vettek körül bennünket, és ha hiányzott valami is az életünkből, ők bőségesen pótolták szeretettükkel.
Újabb fejezet kezdődött az életemben. Vendéglátós lettem. Tudtam, nehéz fába vágom a fejszémet, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy az adott körülmények között ez az egyetlen lehetőség, hogy biztos anyagi bázist teremtsek családomnak. Így utólag dicsekvés nélkül megállapíthatom, jól kalkuláltam. 1964-ben sikerült baráti segítséggel londínerként a Szabadság Szállóban elhelyezkednem. Abban az időben a belügy beleegyezése nélkül szállodában – ahol nyugati vendégek is megfordultak – osztályidegen nem dolgozhatott. Én meg – mint tudjuk – az voltam. Éppen e miatt volt nagy szó, hogy Klamár igazgató elvtársnak sikerült elérnie, hogy alkalmazzon. (Csak érdekességként említem, mint a korra jellemzőt, hogy később ő is elhagyta az országot és az Egyesült Államokban vezetett egy nagy szállodát).
A legnagyobb előnyöm a szakmában az volt, hogy beszéltem egy keveset németül és angolul, és letettem a svéd felsőfokú nyelvvizsgát. Akkoriban héber nyelvtudásomnak még nem vehettem hasznát. A felsőfokú nyelvvizsga pénzzel járt, nyolc százalék fizetéskiegészítést kaptam, arról nem is beszélve, hogy társaimmal szemben nagy előnynek számított, hogy így-vagy úgy, de meg tudtam értetni magamat a külföldi vendégekkel. Ez az esti borravalóelosztáson is nagy súllyal esett latba.
Egy idő után elegem lett a borravaló osztozkodásból, kértem, helyezzenek át gépkocsirendezőnek, ott egyedül voltam és háromszorosát kerestem borravalóból, mint a többiek. A fizetés egyébként minimális volt. Egy példa: 1964-ben Magyarországon rendezték az Atlétikai Európai Bajnokságot. Az utolsó napi borravalóm 900 forint volt, rendes áron átszámítva a valutát is, amiből sokat nem váltottam be hivatalosan – ennyi év után már be merem vallani. Abban az időben a havi ezer forintos fizetés kifejezetten jónak számított.
Dr. Kiss Gyula barátom a New York kávéház üzletvezetője volt. Közölte velem, hogy az éjszakai bárban megüresedett a portási állás, menjek oda. Állítása szerint ott nagy pénzt lehet keresni. Gondolkodás nélkül elvállaltam, annál is inkább, mert már nagyon untam a szálloda előtti ácsorgást és a taxirendeléseket. Az átigazolásom simán ment, mind a két céget a Hunquest üzemeltette, mint minden más nagy szállodát is az országban.
Gyula barátom jóslata bevált, szinte hihetetlen összegeket kerestem, kb. 300 forintot éjszakánként. A bár szinte mindig tele volt. Minden asztalon ott díszelgett a „foglalt” tábla. Persze, ha borravalót adott a vendég, a pincérekkel karöltve szorítottunk számára helyet. A nyakkendő viselete nálunk kötelező volt, de aki nagy sietségében a nélkül érkezett, számíthatott a segítségemre. Kaphatott kölcsön nyakkendőt egy éjszakára, tízforintos bérleti díjért. Állításomat unokaöcsém (e sorok írója) is alá tudja támasztani, aki akkor még Magyarországon élt és egy hétig helyettesített, amíg elutaztam külföldre. Akkor azt mondta, újságíróként egy negyed év alatt kereste meg, amit nálunk egy hét után vitt haza.
A sok pénz természetesen nagyon jól jött. Amint lehetőségem lett rá, hogy végre nyugatra utazzam, felkerestem régen nem látott barátomat, Csórét, aki annak idején a kibutz traktorosa volt. Németországban élt, a svájci határ mellett. Ott volt ékszerboltja. Hazafelé már egy 850-es Fiattal jöttem, a barátom által kiállított hivatalos ajándékozó levéllel. Hogy ezt mennyire hitte el a hatóság, fogalmam sincs, de miután kifizettem a vámot, megkaptam az otthoni rendszámtáblát. Így lett életemben először autóm. Parkolási gondjaim nem voltak, egyedül kocsikáztam az utcában.
Nem messze tőlünk, az Abonyi utcában lakott Latabár Kálmán. Nagyon szép kocsija volt, mindig sóvárogva néztem utána, amikor Peti fiamat vitte autóján a Dózsa György úti óvodába. Utána még két Fiat 850-es kocsim is lett, és sok más márkájú is, mivel minden évben lecseréltem azokat. Miért? Abban az időben öt évet kellett várni egy befizetett új kocsira. Egy év használat után többért lehetett eladni, mint az új ára volt. Több kocsira is befizettem olyan barátaim nevén, akik nem szándékoztak autót vásárolni. Ilyen idők jártak, és nem ez volt az egyetlen furcsasága a bájos magyar népidemokráciának.
