© Giszkalay János/1934, Lugoj
folytatásos regény III. fejezet
Vital megismerte az orosz zsidót. Mutatóba látott már egyet-kettőt odahaza is, de ezek csak messzi szóródott szikrái voltak a távoli kohónak, izzó, ércsziporkák, amelyek az idegen légkörben többnyire salakká hűltek. Most azonban közvetlen közelből látta és tanulmányozta őket. Hidegen, mint ahogyan a tudós szemléli, figyeli a hangyák nyüzsgését vagy a kaptár életét. Mert Vital alapjában véve részvételen lélek volt, de ha valami megfészkelt az agyában akkor olyan szívósan és dühödt erővel tudott belekapaszkodni, mint a bulldog kutya, amikor fogával kapja el a botot, amely végig vágott rajta. Annak a harctéri szörnyűségnek emléke még mindig úgy égette a lelkét, mintha tüzes korbáccsal csaptak volna belé és Vital végére akart járni a dolognak. Agyában szüntelenül benne zakatolt egy kérdés és ő errre a zakatoló kínzó kérdésre mindenáron feleletet akart. Nem azért, mert ő is zsidó volt. És nem is azért, mert az emberi érzések lázadtak fel benne. Vital részvétlen lélek volt és ismeretlen volt előtte minden, ami szentimentalizmus. De kellett, hogy ráleljen a nyitjára, hogy megkapja a feleletet arra a kérdésre, mert érezte, hogy csak így tud megszabadulni a meggyilkoltak kísérteteitől és az ég felé emelt sovány karok fojtogató emlékétől. Mi a titka annak a szörnyűségnek, amelyet eddig csak a cionisták szónoki frazeológiájából ismert, de soha teljességében átérezni nem tudott: egy egész nap törvényen kívüli állapotban el az emberek társadalmában. Hogy vannak emberek, tömegek, életek, amelyek fölött csak névleg, csak színre-szemre és csak addig őrködik az írott és íratlanul örök erkölcsi törvény, amíg akármilyen pillanatnyi érdek, nemes érdek vagy nemtelen érdek: mindegy csak felkerüljön – és egy egész népet büntetlenül, erkölcsi aggályok nélkül lehet és szabad géppuskák csőbe elé hajszolni.
Mert Vital úgy érezte, hogy a volhoniai szörnyűség nemcsak annak a három-négyszáz nyavalyás polyákzsidónak volt a tragédiája. Az a becstelen zsidómészárlás nem az orosz harctéren történt, hanem „a földön” és benső lényegében ugyanolyan közelről érintette a kanadai zsidókat, mint azokat akik ott őrjöngtek, rángatóztak, mint az eltaposott férgek, az egymásra lövöldöző két ellenség kereszttüzében. És a kisinevi pogrom, amelyre Vital meg a békeidőkből emlékezett és Dreyfuss és Tiszaeszlár is, nem Kisinev, nem Párizs és nem a Magyar Láp zsidóinak ügye volt, hanem mind, mind egy kollektív tragédia, amelynek minden megnyilvánulására tizenegymillió ember érzett föl az öt világrész legtávolabb vidékein.
Mert egy kollektív törvényenkívüli állapotnak megnyilvánulásai voltak ezek, a hely és idő véletlen adottságában, de az ok, amely kiokádta őket, generális átok volt: a törvényen kívül helyezettség átka. Vital ezt határozottan így érezte és valami egyre hajszolta, hogy nyitjàt keresse ennek a generális átoknak. Hogy a nagy miértre végre egy határozott azértet találjon.
Vital azt is tudta, hogy nem ő az első, aki erre a kereső útra indult. Az a vajúdó ideológia, amelyet békeidőben cionizmusnak neveztek, állandó harcban állott azokkal a zsidó és rejtetten zsidó társaságokkal, amelyek az „antisémitizmus leküzdésére” alakultak. Az aktív zsidóság két nagy tábora volt ez, elkeseredett ellenfelei egymásnak, de bármennyire is különböző utakon és különböző eszközökkel: ugyanazt az egy célt akarták: megtalálni megtalálni és megadni a feleletet arra a kérdésre, amelyet Vital csak most tudott igazán megérezni és amit közkeletű szólammal úgy hívtak, hogy „zsidókérdés” . Mindegyik tábornak megvolt a maga csalhatatlan teóriája, amelynek fegyvereivel – a zsidókérdést megoldani ugyan nem tudták – de egymással kölcsönösen tépték és marták. A cionisták azt mondották: gyűlölnek bennünket, mert idegenek vagyunk nekik, tehát alakítsuk meg az új zsidó államot. A zsidó állam magába gyűjti, kivonja az egyes országokból a fölös zsidó elemet és ha egyszer nem leszünk közöttük, ezzel megszűnik az antisémitizmus lehetősége, megszűnik a zsidókérdés. A másik tábor azt mondotta, gyűlölnek bennünket, mert idegenek vagyunk nekik – tehát ne legyünk idegenek nekik. Gyűlölnek bennünket, de minden gyűlölködés csak az emberi haladás és elmaradottság kérdése. Világosítsuk fel őket, hogy ezek csak chimérák. Vallási különbözőség nincs közöttünk, hiszen mindannyian egyisten – imádók vagyunk és faji különbözőség sincs közöttünk, hiszen fajok egyáltalán nincsenek. És mindenek bizonyságául magunk vetkőzzük le minden jellegzetességünket, tudatosan is hasonuljunk hozzájuk minden megnyilatkozásainkban, szokásainkban, erkölcseinkben, templomaink külsejében és papjaink züllöttségében, – a vérségünkben pedig olvadjunk beléjük.
Az asszimiláció, az eltűnés tana volt ez. Ha egyszer eltüntünk, teljesen beléjük olvadtunk, akkor valóban megszűnik minden látszólagos különbözőség is és ezzel megszűnik az antisémitizmus, a zsidókérdés.
Diagnózis és orvosság mind a kettő. És Vital hidegen tudott visszaemlékezni arra a vérig menő, egymást marcangoló harcra, amellyel ez a két meglátás küzdött egymás ellen. A cionisták a zsido nép árulóit, hazug, üzletes eladóit látták a másik táborban és frazeológiájukban a legnagyobb megvetést fejezte ki a szó, hogy asszimiláns. Viszont az asszimilánsok, veszedelmes világbolondítókat láttak a cionistákban, az emberi haladás őrült reakciósait, akik újabb nemzeti válaszfalakst akarnak emelni akkor, amikor az emberiség tökéletes boldogsága éppen azt kívánja, hogy a még meglévők is minél hamarabb leomoljanak. Lelkiismeretlen kalandorokat, akik a zsidóság külön népi voltának és nemzeti aspirációjának hangoztatásával csak újabb fegyvert adnak az antisémiták kezébe. Vagy a legjobb esetben rajongó fantasztákat, álmodozókat, akiket reálisan gondolkodó embernek nem kell és nem is szabad komolyan venni. És a két tábor, cionisták és asszimilánsok tábora, birkózás és egymásra hányva hirdette mindegyik a maga külön igazát. A fiatalság természetesen ott volt, ahol több romantika várta és több lázadás a fennálló rend ellen: a cionisták táborában. Zsido állam, zsidó földművesek, héber költők és héberül káromkodó kocsisok, talán zsidó király is, vagy köztársasági elnök: olyan fantasztikusan elérhetetlen dolgok, hogy csak a rajongás erejével lehet megközelíteni őket. És a rajongás, életeleme a fiatal vérnek. Ők nem látták elérhetetlennek. Hittek benne, hogy heti összejöveteleikkel a zsidó a zsidó állam alapjait rakják le, hogy perselyekben összegyűjtött krajcáraikkal országot tudnak vásárolni és a hitükben elő valósággá vált zsidóország szeretetében, féjtelenül tudták gyűlölni – nem az asszimilaciót, mert hiszen ők maguk is és minden teoretikus tagadásuk ellenére, benne éltek az asszimiláció folyamatában – hanem az asszimilánsokat.
