Kende László élete

Peer Gideon/ujkelet.live

Regényrészlet

Debrecenbe kéne menni – hívogat csalogatóan az ének, engem meg elküldött magától a város.

Mindenkinek van képe arról a helyről, ahol született, első lépéseit tette, felcseperedett. Nekem az emlékeim jobbára nem szépek, nem melengetik meg a szívet. A kor, amelyben éltem, sok örömöt nem hozott a pöttömnyi gyereknek, aki voltam. Persze ez sem igaz, nem pont így igaz. Apró örömeim azért nekem is voltak, mint más gyerekeknek is.

Aki még nem hallott Debrecenről, vagy hallott, de nem ismeri a várost, annak hadd mutassam be. Ha jól tudom, jelenleg Magyarország harmadik legnagyobb városa, de az én koromban is az egyik legnagyobb volt, az ország keleti felében, Hajdú Bihar megyében.

A megye fővárosa – szokták mondani.

Milyen is egy ilyen vidéki főváros? Nagykiterjedésű, apró, földszintes házakból áll, leszámítva a Piac utcát, ami már mindenféle utca volt, más-más néven, de mindig ugyanazon a helyen. A Piac utca neve arra enged következtetni, hogy valamikor ott volt a város piaca. Több nagyobb utcája nem igen volt a városnak, az volt főutca. El kell ismerni, a Piac utca szép, széles és hosszú, a Nagyállomástól a Nagytemplomig tart.

Nagy, nagy… Azt hihetné az ember, hogy Debrecenben minden nagy, pedig nem így van, van ott Kistemplom is például, de azért minden út a Nagyerdőbe vezet. Ott áll az egyetem hatalmas épülete, cseppet csodálkoznék, ha kiderülne róla is, hogy az az ország legnagyobb egyeteme.

Ebben a városban születtem 1931. november 8-án, és ott éltem egészen tíz éves koromig.

A Miklós utcában laktunk, amely a Szent Miklós egykori kápolnáról kapta a nevét. Híres utca volt, fél évig Jókai Mór és Móricz Zsigmond is ott lakott, utóbbi a helyi újságnál koptatta a plajbászát. A Miklós utca végen volt egykor a város egyik bejárata, annak kapuján lépett be Debrecenbe 1849-ben a Forradalmi Kormány élén Kossuth Lajos.

Reménytelen tíz esztendő volt az enyém Debrecenben. Szüleimmel csak nagyon ritkán találkozhattam, folytatnám a mondókámat, de tudom, a fenti kijelentés magyarázatra szorul. Hogyan lehetséges, hogy egy tizenéves gyerek, alig-emberke, mindössze nagyritkán, hébe-hóba láthatja a szüleit? Ők Budapesten laktak, ott tengették életüket egy albérleti szobában. Engem a nagyszüleim neveltek. Így visszagondolva, nyilván nem azért éltem a szüleimtől távol, mert nem szerettek, vagy nem szerettek eléggé, hanem a megélhetés velem már lehetetlenné vált volna, nélkülem meg csak-csak elboldogultak valahogy. Édesanyám, akit imádtam, csodálatos asszony volt. Mindenki szerette, csak jókat mondtak róla. Életem legszomorúbb napja volt, amikor 13 éves koromban elszakították tőlem a nyilasok.

Édesapám lengyel származású volt, az ő szüleit nem is ismertem. Anyai nagyanyám nem élt, amikor születtem. Nagyszüleim közül mindössze édesanyám apját ismertem.

Nagyapám megbecsült ember volt, szerették és tisztelték. Hogyne tisztelték volna, ő volt a pék, a környék pékje, aki kenyeret sütött, ami a szegényemberek számára felbecsülhetetlen kincsnek számított. Dicséretére legyen mondva a drága embernek, a veknik árából nyolc gyermeket nevelt fel és iskolázott ki. A legkisebb fia, Zoltán, még az egyetemre is eljutott, igaz nem tudta befejezni. Nem a szorgalma hiányzott, a háború jött közbe.

A többi gyerek, unokatestvéreim szétszóródtak az országban, két nagybátyám, Sándor és Imre Budapesten éltek, a lányok férjhez mentek, ki ide, ki oda.

Ott, ahol annyian ropogtatták reggelenként a friss kenyeret, én is teljes jogú családtagnak számítottam, meg volt a magam helye a családi asztalnál. Nekem, és Ottó bátyámnak is.

Nem csak nekem. A helyet foglalók száma a szerint nőtt, vagy csökkent, hogy éppen melyik rokon jutott el arra a pontra, amikor már képtelen volt élelemmel ellátni gyerekeit. Magda nagynéném volt a felelős értünk, a kicsikért, talán azért is kapta ezt a feladatot, mert ő volt a legfiatalabb a lányok között. Én az állandó kosztosok közé tartoztam a bátyámmal, rajtunk kívül volt még egy ikerpár is. Mi voltunk az örökös lakói a pékség mögött meghúzódó tákolmánynak.

Nagyapám kenyértésztából olyan lángost tudott sütni, hogy még most is összefut a nyál a számban. Éhesek – emlékezetem szerint – nem voltunk, köszönhetően a lángosnak. Azért persze néha más is jutott az asztalunkra. Szerencséseknek mondhattuk magunkat.

A ház, amelyben laktunk, az udvar végében állt. Előtte volt a pékség két kemencével, amelyet fával etettünk. Az alsó kemencéhez pár lépcső vezetett. Egy hatalmas konyhára is emlékszem, nagy lócával. Volt benne egy tálalószekrény is az edények számára, meg egy hosszú asztal, ott is volt egy fával fűthető tűzhely, amelyet sparherdnek neveztünk. A padló, mint annyi más szegény helyen Debrecenben, döngölt föld volt. Mindez rendkívül leromlott állapotban. Volt egy nagy udvar is, eperfával. Ott fociztunk egész nap, rongylabdával, nagy-nagy ritkán előkerült egy gumilabda is.

A rongylabdát régi, használt selyemharisnyából készítettük. Megtömködtük valamilyen ruhafoszlánnyal, közben folyamatosan tekertük a harisnyát, amíg jó kemény nem lett, majd összevarrtuk a végét.

Volt még egy játékunk, amit bigének neveztünk. Egy vastag faág mindkét végét kihegyeztük, egy vastagabb faággal ráütöttünk a lefektetett bige végére, amely felrepült a levegőbe. Aki legmesszebbre ütötte a repülő ágat, az nyert. Golyóztunk is, a nagyobb fiúk, akiknek volt aprópénzük, snúroztak. Az nyert, aki a falhoz legközelebb tudta dobni az érmét.

Arra nem emlékszem, hogy valaha is lett volna boltban vásárolt játékom. Egész gyermekkorom így telt el, és még ma is csodálkozom azon, mennyi játéka van unokáimnak. Egész óvodára elég lenne, sosem érnek a végére. Szerintem el sem kezdik…

A tanulást komolyan kellett vennünk, az egyetemista Zoli feladata volt, hogy a leckéinket elkészíttesse velünk. Mondjuk úgy, nem volt könnyű dolga. Minden más Magda nénénkre hárult velünk kapcsolatban, az igazság, hogy neki sem könnyítettük meg az életét.

Debrecenben sok vallásos zsidó család élt, a hétvégi, sólettel telt lábosok száma is erre utalt. A nagyszüleim nem voltak hívő emberek. Azért egyszer-egyszer, a nagy ünnepeken mi is elmentünk a templomba. Amíg nagyszüleim bent ájtatoskodtak, mi, gyerekek, az udvaron fociztunk. Fociztunk? Ahhoz kellett volna futball labda, de arról mi még csak nem is álmodhattunk. Mit kergettünk helyette? A fentebb említett rongylabdát.

Mit mondjak a focimeccsekről? Dicsekedjek? Talán csak annyit, hogy aki velem volt egy csapatban, nem járt rosszul… A sportban – hadd ne szerénykedjem – mindig jó voltam. Van róla bizonyítékom is.

Az utolsó évben, amit Debrecenben töltöttem, negyedikesként a Simonffy utcai elemi iskolába jártam. A tornaórát sokszor én tartottam az osztálytársaimnak. Igaz, mezítláb, mert tornacipőre nem tellett, még csak pólóra sem, mindössze egy klottgatyám volt, de nem is ez a lényeg. A zsidó iskolának egyetlen tornatanárja volt. Mindenütt nem lehetett egyszerre, az alsóosztályosoknak nem ő, hanem egy-egy kiválasztott nagyobb gyerek tartotta az órákat. A feltétel az volt, hogy a tanárrá előléptetett diák ügyes tornász, jó sportoló legyen, különben szégyent hozott volna oktatónkra, Kárpáti Károlyra, aki az 1936-os olimpián birkózó középsúlyú olimpiai bajnok lett. Őt helyettesítettem!

A tanárom bajnoki címén, és tornatanár segédi mivoltomon kívül nem sok emlékem maradt általános iskolai tanulmányaimból. Talán jobb is így.

Még Stern tanár úr képe tűnik fel a messzeségből, aki óriási tudása mellett rendkívül szeretettre méltó ember volt.

Eszembe jut az is, hogy a zsidó iskolába tanuló gyerekeket nem a szüleik várták a tannap végén, mint az manapság történik, hanem keresztény gyerekek falkája, akiknek az volt – nem az egyetlen ilyen jellegű – szórakozása, hogy amikor kiléptünk az iskola kapuján, kőzáport zúdítottak ránk. Így „üdvözöltek” bennünket. A bátrabbja próbált védekezni, visszadobni a köveket, de legtöbbször meg kellett hajolnunk a túlerővel szemben. Nem maradt más hátra, futva menekültünk, ki merre látott. Én a bátrabbak közé tartoztam, néhány hasonszőrű osztálytársammal szembe szálltunk az ellenséges túlerővel, felvettük velük a harcot. Tornatanárunk látta, mi történik, egyszer még ki is ugrott az iskola ablakán, ami a magas földszint folyosójáról nyílt az utcára, és beállt közénk védeni a várat. Nagy győzelmet arattunk, olyannyira, hogy két ellenséges „katonát” is foglyul ejtettünk. Legjobb tudomásom szerint ők akkor vettek utoljára részt a kődobálásban. Elment tőle a kedvük. De jutott és maradt belőlük éppen elég, hogy továbbra is beárnyékolják napjainkat.

Még egy valami, amire mind a mai napig világosan emlékszem. Nem volt szoros összefüggésben a tanulással, talán ellenkezőleg. Negyedikes koromban fülig szerelmes lettem osztálytársamba, Fülöp Évába. Nem voltam egyedül, a fél osztálynak tetszett a szép kislány. Arra, hogy a hölgy viszonozta volna-e az érzelmeimet, ennyi év után képtelen vagyok visszaemlékezni. Nagy a gyanúm, hogy – sajnos – nem is lenne mire.

De azért maradt valami a viszonzatlan kapcsolat után: azóta sem tudtam, de nem is próbáltam leküzdeni a szépnem iránti vonzalmamat, pedig mára már 86 éves is elmúltam.

A női szívek birtokba vételében tett, mondjuk úgy, sikertelen kísérleteimen túl a legnagyobb élményt akkoriban az jelentette, ha otthonunktól nem messze lévő Apolló moziba bejuthattam. Ha évente egyszer került rá sor, az már jó eredménynek számított.

Gyerekkoromnak a háború vetett véget. Debreceni szeretett családom elpusztult, egyedül Magda nagynéném és Cica unokahúgom jött vissza az auschwitzi pokolból. Még ha visszagondolok is rá, a borzalom tölt el.

A háború előtt, 1941-ben kerültem fel Budapestre. Debrecenből a szüleimhez mentem, velük éltem. Rendszeresen felkerestem az ott lakó két nagybácsimat, Sándort és Imrét, akik kenyérsütéshez használatos anyagokat árultak. Nem csak a rokoni szeretet vitt hozzájuk: náluk mindig jókat lehetett enni, ellentétben szüleimmel, akiknek a pénzük csak a fizetés utáni napokig tartott, úgy, ahogy.

fotó: Gideon Peer/Facebook