Politzer Tamás/ujkelet.live
– Jó napot!
Leselkedett a deszkakerítés keskeny résén, mert beszédet hallott a kapun túlról. A postást látta – aki a nyári hőségben is fekete ruházatot viselt – és a kötényes, fekete harisnyás, száras cipős, fejkendős parasztasszonyt. Ők beszélgettek.
– Holnapután hozom a nyugdíjakat Mariska néni, úgy dél körül. Tuggya, azzal sok a munka. Kiszámolni forintra, aláíratni… Nem, nincs maguknak ma levél. Ide a kilencbe hozok valami levelezőlapot ennek a jakhec kölöknek… Hogyne ismerné maga, ennek ment el az apja Palesztinába. Mit tudom én. Biztosan nem az írta a lapot, mert az Miklós volt, ismertem én… Ide meg az van írva, hogy Mordeháj… Meg az is itt van, hogy aszongya…d- a- g- o- ny- a… Ez meg mi lehet? Utca? Falu? De nem is Palesztinából küldték, hanem Israelből…
– Te Pista – így a néni -, azt mondta a minap a pártgyűlésen Jankó, tudod, a párttitkár, hogy Palesztinából csinálták azt az Izráelt, és hogy a szovjeteknek is, meg nekünk is nagyon barátságos ország az Izráel. Tényleg, te mér nem jársz a gyűlésekre?
– Mentem vóna én, – szabadkozott a postás-, de úgy elfáradtam a tengeri kapálásba’, hogy már vacsora előtt ledűltem az ágyra, oszt reggelig húztam a lúbőrt. Elaludtam, na. Majd megyek legközelebb, lesz itt még sokáig ilyen gyűlés, tuggya?
– Akkor gyere majd hónap a nyugdíjjal. – búcsúzott az asszony.
– Csókolom Mariska néni. Na, zörgetek, hogy jöjjék valaki a levélér’, én ugyan be nem megyek, mer’ a kutyájuk igen-igen hamis, nem bírja az egyenruhásokat. Egyszer má’ meg akarta szaggatni a nadrágomat, alig tudtam elbiciklizni előle…
Ököllel zörgetett a kapun, a kilépő fiút kedélyesen üdvözölte. – Mi van öcskös gyerek, mér nem vagy iskolába’?
– Szünet van.
– Ja, tényleg. Ide figyelj csak! Ki az a Mordeháj, aki írt néktek?
– Az apám.
– Öööö, én azt ismertem, de az Miklós bácsi vót. Lovakkal kupeckedett meg libatöméssel foglalkozott…Hogy lett Mordeháj?
– Ott úgy hívják, hogy Mordeháj ben Jákov…
– Tényleg? Nem is tudtam…Nahát, ezzel is okosabb lettem. Hát, ti tuggyátok…Nesze itt a lap…Oszt tucc-e olvasni már?
– Tudok, tudok. Másodikba járok.
– Na, akkor biztos tudod, mi jelent, ami ide van írva, hogy dagonya…
– Ez nem dagonya. D-a-g-a-n-j-a…
– Aha, az más, de mit jelent az?
– Ott lakik…
– Aha…Ilyet se tudtam még… Na, megyek, szerbusz.
– Anyu, jött egy lap aputól.
– Mit ír?
– Jól van, sokszor csókol mindenkit…
– Hát az nem sok…
-…mit jelent az, hogy jakhec?
– Ezt is írta?
– Neem, a postástól hallottam, az mondta egy öregasszonynak a kapu előtt, a jakhec kölöknek hoz levelet…
– Melyik postás volt az?
– Az a piros arcú szemüveges.
– Tudom ki az. Ha legközelebb látod, szóljál, majd adok én neki hideget-meleget…
– Miért, a jakhec az csúfolás?
– Ha ő mondja, olyasmi… Az apja fia.
– Az apja is csúfolódott?
– Nem, az apja ronda tolvaj volt. Negyvennégyben fosztogatta a lakatlan zsidó házakat…
– Ráuszíthatom a kutyát, ha megint jön?
– Meg ne próbáld!
A kutya az orgonabokor lombjának hűvösében aludt. Amint a zsíros kenyér illatát megérezte, feltápászkodott, nyújtózkodott az eledel után. A finom falat azonban egyre távolodott, így feltápászkodott és megindult a fiú után. A kapuig tartott a csalogatás. A kapu kinyílt, a kutya kisétált a járdára kidobott kenyérdarab után… Visszamenni nem tudott, mert a kapu bezáródott…
A gyerek felmászott az eperfára, leült egy vastag ágra és majszolta szorgalmasan a sötétbordó, sötétvörös színű, érett szemeket. A fáról kilátott az utcára. Hallotta, hogy a Sajó névre hallgató kutya időnként kaparássza a kaput.
Egyszer csak dühödt morgás, csaholás hallatszott és kiabálás, káromkodás… A vörös arcú postás hátrálva araszolt, menekült az úttest közepe felé, maga elé emelte és védekezve a rá támadó kutya elé forgatta a szolgálati kerékpárt…
Elégedetten majszolta tovább az epret…
– Hékás, ideje felkelni, a hasadra süt a nap-, ébredt anyja hangjára. Reggelizzél, aztán megyünk a strandra…
Kiugrott az ágyból, megkérdezte, hol a kutya. – A kutya? – kérdezett vissza az anyja-, ott fekszik a gangon… Miért kérdezed?
– Semmi, csak…
Tízkor nyitott a strand. Schwartz Lacival, iskolatársával szorgalmasan ugráltak a medence széléről a hideg vízbe. Úszni még egyikőjük sem tudott. A lejtős medence közepe táján volt olyan mélységű a víz, ahol nagyjából állukig ért, rendszerint ott ugrották a „talpasokat”. Néha a lépcsőről gyalogoltak be az egyre mélyülő vízbe, s ahol derékig ért, megálltak, labdát dobáltak egymásnak. Nem volt elég egyik gyereknek sem az otthonról hozott elemózsia. Sós kiflit, mackó sajtot vetettek a szülőkkel és nagy kortyokkal nyakalták be a csatos üvegből a jégbe hűtött Bambikat.
Késő délutánig tartott a fürdőzés. Hazaérve a nagyapja gondterhelten közölte, hogy nagy baj van, az történt, hogy a kutya kiszökött az utcára, és megszaggatta a postás nadrágját, minden bizonnyal nem csukták be a kaput rendesen, amikor elmentek a strandra… Már volt itt a postafiók vezetője, fenyegetőzött, hogy kártérítést kell majd fizetni a postás megszaggatott nadrágjáért…
