A figyelmeztetések ostobaságáról

S. Zoltán/ujkelet.live

Olvasgattam a napokban, élvezettel, az ujkelet.live-ban megjelent cikkeket. Eszembe jutott, hogy már emberemlékezet óta nem írtam semmit ebbe a lapba. Aztán hosszú perceket morfondíroztam azon, hogy mit is jelent az én esetemben a szó, hogy „emberemlékezet”?

Például, nem emlékszem arra, hogy valaha is tüntettek volna a házam előtt, miért nem írok a lapban. Senki nem kérte számon tőlem. Pedig biztosan volt rá eset. Arra sem emlékszem, hogy a Kisfaludy Társaság, vagy a Magyar Tudományos Akadémia miért nem vett föl engem tagjának és arra sem, hogy az esélyem a Nobel-díjra miért oly kevés.

Ha jól meggondolom, volt ezekben az írásokban egy bizonyos adag becsvágy, látni gondolataimat nyomtatásban, kitéve az olvasóközönség kényének -kedvének, bírálatának. Azt hiszem, ma már, életem alkonyán megszabadultam ettől a becsvágytóI.

Ha leülnék manapság „írógépem” elé, hogy lecsapoljam felgyülemlett nézeteimet arról, ami a szemem előtt játszódik le országunk közéletében, akkor hajlamos lennék arra, hogy kegyetlenül ostorozzam az ország vezetőségét. Ami visszatart ettől, az a tudat, hogy semmi gyakorlati értelme nem lenne közzé tenni egy olyan tartalmú cikket, amiben hozzájárulnék ahhoz a számtalan cikkhez, amely naponta megjelenik a sajtóban, hirdetve azt, hogy egy szakadek előtt állunk, de nemsokára egy erős lépést fogunk tenni előre.

Jobb híján erről fejtegetném véleményemet, de érezve azt, hogy mindez nem lenne más, mint falra hányt borsó, egy – az apokaliptikus jóslatok közül, amelyekről a napokban a hat volt Moszad főnök jobb hozzáértéssel és megalapozottabb illetékességgel, mint az enyém, már nyilatkozott.

Véletlenül, nagy szerencsémre, utamba került egy esemény, ami felhívta a figyelmemet arra a sok ostobaságra, aminek ki vagyunk téve mindennapi életünkben.

Kezdjük talán az autóbuszokban vagy taxikban lelhető figyelmeztetéssel, ami szabadon fordítva így hangzik:

„Ebből a járműből tilos a szemetet az útra dobni”. Értsd nagyérdemű utas, hogy minden más járműből szabad a szemetet az útra dobni”.

Ebből nem!

Egy dunántúli kisváros zebra átjárója előtt láttam a következő táblát:

„Figyelj a villanyrendőrre. A közeledő járművekre is”.

És zárójelben hozzátéve:

„A villanyrendőr még soha nem gátzolt el egy járókelőt”.

Nagyon okos és egyúttal humoros is.

Egy magas úton a hegyekben a következő figyelmeztetést láttam:

„Vigyázat – sziklák hullanak”.

Mai napig is azon gondolkodom, hogyan tudnék vigyázni, hogyan tudnám megakadályozni, hogy a sziklák ne hulljanak a hegyoldalról? Vagy kitérni előlük.

A napokban új hitelktártyát kaptam, mert a régi blokkolva lett. A kísérő levélben a következő intelem volt írva nagy nyomtatott betűkkel:

„Semmi esetre ne tartsd a titkos kódot együtt a kártyával”.

Azóta töröm a fejem, hogyan engedelmeskedhetnék ennek a fontos javaslatnak. Elárulom, hogy eddig mind a kettőt a pénztárcámban hordtam. Tehát együtt. Mit tehetnék? Arra gondoltam, hogy a filippin ápolónőm jönne utánam 50 méter távolságban és ő hordaná a titkos kódot egy borítékban. Csak akkor, amikor a hitelkártya használatára kerül sor, csak akkor közeledne hozzám. Így lenne eltávolítva a két okmány egymástól, az utasításnak megfelelően.

És most jön az ostobaság non plus ultrája, vagy magyarul netovábbja.

A kupát holimban jártam a napokban, ami egyik leggyakoribb tevékenységemnek számítható az utolsó évtizedben. Elpanaszoltam az orvosnak, hogy mi bánt és fölírt nekem egy bizonyos orvosságot. Azt mondta, hogy kezdjem beszedni másnap reggel. Kezembe akadt az orvosság még az est folyamán és nem szokásomhoz híven elolvastam a beteg tájékoztatót, amit minden orvossággyártó cég gondosan megfogalmaz és csatol a gyógyszer mellé azért, hogyha netán valaki belehal az orvosság használatának következtében nehogy hozzátartozói kátérítési pert tudjanak indítani a gyártó ellen.

És mit láttak szemeim?

„Nem szabad használni ezt az orvosságot, ha…

érzékeny vagy (allergiás) az orvosság aktív részére, és bármely további alkotó részére, amit az orvosság tartalmaz. Vagy a fékező prutonok ( PP/ ) jelenléte esetén, mint apentoperzol, lensopersol, asaupersol”.

Még többször is átolvastam a szöveget és eszembe jutott az a régi jó magyar mondás, hogy nesze semmi, fogd meg jól.

Először is, soha életemben nem találkoztam a fenti nevekkel, fogalmam sincs róla, hogy késsel, vagy villával eszik-e őket.

Másodszor, ha még véletlenül hallottam is volna róluk hosszú életemben, honnan tudnám, hogy allergiás vagyok-e velük szemben vagy sem.

De hát mire kellenek a jó barátok, ha nem ilyen tanácstalansági esetekre. Percek alatt találtam egyet, aki megnyugtatott, mondván, hogy az orvos, aki felírta a receptet, biztosan tudja, hogy mire vagyok allergiás. Megköszöntem és ott maradtam kételyeimmel.

Először is, az orvos alig ismer engem, mert csak fölváltónak érkezett, másodszor meg, lehet bár a kor zsenije, nem létezik, hogy megfejti azt a talányt, hogy mit jelent a „bármely további alkotórész „, ahogy ezt az orvosság gyártója fogalmazta.

Ilyenkor érkezik el a magamfajta halandó ahhoz a ponthoz, hogy fordul egy second opinionhoz, (második véleményhez ) aki megnyugtatott, hogy én vagyok az első és remélhetőleg az utolsó balek is, aki elolvasta a csatolt használati utasítást az orvossághoz.

Ebben maradtunk. Bevettem az orvosságot és most már 36 órája annak, hogy türelmetlenül várom a hatását. Úgy tűnik, hogy túléltem bármely alkotó részének a káros hatását. Talán még áldásos is. Ki tudja?

De az igazság kedvéért be kell vallanom, hogy megfordultak a fejemben József Attila gyönyörű, igaz szavai, mondván, hogy

„éltem és ebbe más is belehalt már”

Nem illik egy tréfás hangnemben írt cikket ilyen szomorkás mondattal befejezni. Inkabb említsük meg azt a jókívánságot, amit naponta hallok és valami utópiáról beszél, amiben a 120-as szám szerepel csökönyösen és eltekintve minden statisztikai valóságtóI.