Gideon Peer/ujkelet.live
A Pészách karnyújtásnyira van, még egy kicsit kell várni a Széder-estére.
A minden jóval terített asztal elkerülhetetlen tartozéka a bor. Hol ilyen, hol olyan fajta, de valamivel koccantani kell, meg a többi, borral kapcsolatos, előírásos dolgot is meg kell tennünk, tehát, a borosflaskónak helye van, sőt, előkelő helye.
Jó borral kell előrukkolni – gondolhatnánk, ahhoz viszont meg kell nyitni a bugyellárist.
Nem feltétlenül. Az emberek nagy többsége ugyanis nem igazából ért a borokhoz, csak úgy csinál, mintha fogalma lenne, mi gördül le a torkán. Különösen igaz ez Izrael népére, nagyon kevesen vannak – akárhogy is csettintenek, dicsérgetnek, bólogatnak –, akik értenek ahhoz, amit éppen az ajkukhoz emelnek.
Miért írom le mindezt?
Mert meg akarom óvni népemet, hogy nagy összegeket fektessen a borospalackokba, kár a pénzért, igazából szinte senki sem tudja, mit iszik.
Most nyilván felhúzza a szemöldökét a kedves olvasó, és hajlandó bíróság előtt állítani, hogy egész életében, születése pillanatától (illetve nyolc nappal utána) mind a mai napig elismert borszakértő.
Tessék megengedni, hogy kétkedjek. Számtalanszor tanúja voltam az ellenkezőjének, és ha tovább hitetlenkedik a fentebb említett olvasó, igazamat külföldi példával is bizonyítom.
Amerikában, igen, az Egyesült Államokban, ahol arról híresek az állampolgárok, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, mit engednek le a torkukon, felmérést végeztek. A (szerencsés) kísérleti alanyok elé flaskókat állítottak. Volt olyan, amely 1,35 dollárba került, és olyan, ami 150 dollárba.
Elvileg jelentős különbségnek kellett volna lenni a kettő között, ízre, zamatra nézve. Volt is, de ezt a kísérletben részt vevők nem érzékelték. Vedelték ezt is, és azt is. Amikor megkérdezték tőlük, melyik ízlett leginkább, mindegyik állította, nagyon finom volt mind, igazi minőségi bor…
Én szóltam!
