Szerző: Gideon Peer
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…”
Valószínűleg Dante egy hétvégén írta a sorokat, amikor a herzliai tengerparton kocsijával parkolóhelyet keresett. Az ember köröz, egyre csak köröz, de sehol egy résnyi hely, és ahol véletlenül felszabadul véletlenül, autók sokasága feszül a prédára, ugrásra készen. Pedig már koradélután van, a gyerekes családoknak illő volna hazamenni, megetetni, megitatni a gézengúzokat, aztán ágyba dugni őket.
De nem, semmi, csak a szél mozdul.
Talán éppen ezért, mert olyan az éghajlat, hogy annál szebbet, jobbat a meteorológia intézet legmerészebb álmodozója sem lenne képes kitalálni. Kellemes a meleg, és még kellemesebb szél fúj a tengerparton, elfújva minden reményünket, hogy a Marinát nemcsak messziről láthassuk, de közelebbről is gyönyörködhessünk benne.
Aztán Madách veszi át az égi szent fát:
„Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!”
És valóban, előttünk a legmegfelelőbb időben az egyik autónak kigyullad a tolatólámpája: és lőn csoda!
A nagy izgalmakat ki kell pihenni, meg a szemet is szoktatni kell a tenger bűvöletéhez, a legkékebb színhez a világon, amit ember – legyen a legnagyobb festő is – soha sem fog tudni kikeverni.
Kiülünk az egyik kávéház teraszára, a pincér legnagyobb bánatára beérjük capuccinóval, bár, az árát tekintve máshol ennyiből meg is ebédelhetnénk. Meg kell fizetni a díszletet, az árban az is benne van.
„Száz forintnak ötven a fele, egye meg a fészkes fekete fene”, idézhetnék kevésbé neves alkotókat, de abbahagyjuk irodalmi ismereteink fitogtatását, mert a bennünket körbeölelő zajra kell figyelnünk. Nem a tenger mordult neki, hanem a körülöttünk ülők engedik ki a hangjukat, mintha öt kilométer távolságból végre meglátnák a szárazföldet.
Összeszedjük cókmókunkat, elindulunk a hajók, jachtok, vitorlások irányába. Legalább fényképen legyünk tulajdonosok, vagy majdnem tulajdonosok. A tengerből is kicsípünk egy darabkát, mert színes a fénykép, és egy kis szerencsével az élet is.
Aztán lemegyünk a tengerpartra, a fürdőzők közé, akiknek eddig csak a parkoló autóikkal volt szerencsénk megismerkedni. Az idő továbbra is kegyes hozzánk, nem kevésbé a parton, a homokban fekvő fürdőzőkhöz. Többen bemennek a vízbe, ami azért még kissé hűvös. Ezt onnan tudjuk, autentikus forrásból, mert lábunkat egészen a bokáig megáztatjuk benne.
Szemünkkel a messzeséget keressük, és arra a következtetésre jutunk, hogy aki annak idején azt állította, hogy a Föld gömb alakú, nem tévedhetett nagyot. Szabad szemmel látni… És látunk még vitorlásokat is, szállodasorokat, és a messziből kirajzolódó nagy, tengerjáróhajó kontúrokat, amelyek árut és utasokat hoznak hátukon, gyomrukban.
Aztán figyelmeztetést kapunk az idő múlására, megkondul a harang a gyomrunkban, ideje hazamenni. Azzal az érzéssel tesszük, hogy friss levegőn töltöttünk néhány órát, a szemünk is megtelt számtalan csodával, és még embertársainknak is sikerül örömet szerezni. Mármint avval, hogy autóikkal beállhatnak a helyünkre…
Képek: Gideon Peer
