szerző: Unti Ildikó
A február 12-i számban olvashattuk, hogy a hadügyminiszter és a helyettes vezérkari főnök Washingtonban tartózkodott. A rakéták elleni támadások meggyorsítását követelték. Ugyanakkor hivatalosan közölték, hogy amerikai F15-ös bombázók még öt SCUD-rakétakilövő padot semmisítettek meg, amely közül három Izrael felé volt irányítva. A rakétakilövők Irak nyugati részén voltak elhelyezve, közülük négyet teljesen megsemmisítettek, az ötödiket használhatatlanná tették. A támadásra fényes nappal került sor.
A vezérkari főnök nyilatkozata:
„Talán éppen azzal segítjük Szadamot, ha belépünk a háborúba. Igaz, hogy egyre kevesebb rakétát kap Izrael, de azt sem tudja senki, hogy mennyi SCUD-ja és hány kilövőpadja van még Iraknak. Feltehető az is, hogy Irak tartalékol rakétákat veresége esetére is, utolsó bosszúként!”
Ebben az időben hangzott el egy Szaddam beszéd az iraki rádióban, miszerint az iraki diktátor fogadkozott, hogy Irak kiveri hazája földjéről az utolsó hitetlen katonát is, akiknek jelenléte megszentségteleníti az arab földett. És természetesen – győzelmet igért.
A következő nap Sabat volt, de nem volt támadás. Sőt a rákövetkező napon sem. Az ilyen támadás nélküli esték is megviseltek bennünket a várakozás feszültsége miatt. Még nem volt a Kicsinek légmentes műanyag ágya. Végül kaptam egy címet.
Jeruzsálemből, arab lakta területről kellett elhozni. Taxival mentem. Nem volt könnyű eset! Az elzárt és elbarikádozott utcák és a forrongó arabok között megtalálni a címet. A megszerzett kinccsel Tel-Avivon át Herceliára siettem. Este kilenc óra volt mire visszaértem Jeruzsálembe.
AZAKA?- Az nem volt. Most már takarékoskodtak a SCUD-jaikkal, de mi még mindig gázálarcos dobozainkkal járkáltunk az utcákon. Eljött hétfő este és újabb SCUD-támadás érte Izraelt.
11.
Már a vacsorát készítettük, lassan mindenki elfoglalta a helyét. Czipora széke üresen állt. Bementem a szobájába. Ott zokogott a fotelban, a mamáját siratta. Ölében a kézimunkája lecsúszva. Ezt hímezte, mikor rátörtek az emlékek. Türelemmel meg kellett várni, míg kisírja magát aztán megmosta az arcát. Ő Lengyelországból került ide, s volt egy fia. A feje nem volt rendben, csak az emlékeiben élt. És ki tudja miért, állandóan zaklatta Jichákot a gyógyszeréért. Miután minden este megkapta a neki járó gyógyszert, mindig újra és újra követelte azt. Este a televíziót nézte a szalonban és csak akkor volt hajlandó lefeküdni, amikor már – éjfél felé – lefordult a székről a fáradtságtól.
Most bárgyún nézett rám, és nem értette miért kell enni jönnie. A következő pillanatban egészen messziről, de jól hallhatóan.
EZ AZ!
A 15.AZAKA, hét óra volt. Persze Ő nem hallotta, így most nem értette, hogy miért kell a gázmaszk. Nehézkesen és lassan átvonultam vele a 4.sz. CHEDER ÁTUM-ba és gázmaszkostúl beültettem egy fotelba. Ekkor már nyílt az ajtó és megjelent Tánya Eszterrel. Csak ketten voltunk munkában Alonnal, és nem is volt időm felmenni a gázmaszkomért. A következő percben már lefújták a légiriadót. Ez rövid támadásnak minősült, hiszen még csak negyed nyolc volt. A hírekből megtudtuk, hogy lakatlan területre csapódott a rakéta.
Aznap este fél tíz volt, mikor Roon professzornál az Ezekiel 38. próféciát olvastam a „Jövendőlés Gógnak Izrael földjére leendő betöréséről és vereségéről.” Lajos bácsi felemelt kezével egyidőben a rádió bömbölte a 16.AZAKA-t , majd a sziréna is megszólalt.
Felrohantam. Kint zuhogott az eső. A fények gyöngyőzve hunyorogtak. A sziréna kérlelhetetlen hangja áttört a sötétségen. Hogy mennyire ELÉG ebből, azt csak mi éreztük ezekben a percekben – Izrael népe, akiknek tűrniük kellett, az okok elvesztették jelentőségüket! A SCUD-ot Riadnak szánták, de az a tengerbe esett, mint később megtudtuk. Háromnegyed tízkor már le is fújták a riadót. A lakók fel voltak bolygatva. Szinte mindenkinek volt valami extra kérése. Nirrel, aki éjszakás volt, nem győztük kielégíteni kívánságaikat. Frida sopánkodott, hogy nem is látott a riadó folyamán. Gvardija kért, hogy hozzá jöjjek először, ha újra lesz AZAKA. Judit nem akarta elengedni a kezemet, és még Fannika is szipogva ölelt. Lea kiabált, hogy nem akar egyedül maradni, Lina pedig bőbeszédűségébe menekült. A folyósokon fel-alá járkált Georgina egy joghurtot kanalazva, a lépcsőkön pedig Braha igyekezett felfelé, hogy félúton visszaforduljon és megkérdezze, hogy hol a szobája? A vécén Haja terpeszkedett, míg a konyhában Eszter ügyeskedett megszerezni valami dugi ennivalót. A szalonban II. Czipora és Liberman nézték a televíziót és olykor letelepedett a „szepára” Rifka is. A „szepának” volt még két törzsvendége, Frida és Batja, aki semmit sem látott, de mindent hallott, kérdésekkel halmozta el Fridát, aki kényszeredetten válaszolt. Éjfélre lett nyugalom. Akkor ültünk le először Nirrel.
Gázmaszkjaink mellettünk. Egymás felé való kisugárzásunk, delejes erővel fogott bennünket. Fel kellett állnom. És ekkor újra felharsant a riadó! Éjjel fél kettő, s ez a 17.AZAKA. Elcsigázottan vettem fejemre a gázmaszkot, már nem volt erőm sem a félelemre, sem a dühre! Nir maradt az első emeleten, én mentem a másodikra.
– Frida! Frida!
– Mi az? Mi az? Újra?! Jaj, nem! Neem! Jaj!”- és sírva fakadt. Aztán rutinosan sorra vettem mindenkit. Negyed háromkor volt a lefújás. Mire mindenkit lefektettünk már hajnal felé járt.
A február 13-i újságban jött a hír, hogy Szaddam Huszein úgy számította ki a támadást, hogy az a Bush- Arens megbeszélések idejére essen. A SCUD -rakéta lakott területre csapódott és hét sebesült áldozata volt. Közvetve két halált is okozott. Cholonban egy 39 éves férfi az óvóhely bejáratánál esett össze, szívrohamot kapott. Csak rövid idővel ezelőtt telepedett le az országban. A másik 49 eves férfit szintén szívroham ért, mikor megszólalt a szíréna.
Újabb négy SCUD-kilövőpad megsemmisítését jelentették az amerikaiak. Az iraki Vörös Félhold jelentései szerint 7ooo civil lakos vesztette életét a szövetségesek bombázásai következtében. II.János Pál pápa gyertyát gyújtott Jeruzsálem békéjéért és kifejezte együttérzését a Szentföldön élő keresztények, muzulmánok és zsidók iránt, akik szenvednek a háború következményeitől.
