szerző: Gideon Peer
Aki nem tudná, a Waze ugyanaz, mint a GPS, csak másképp hívják. Hazai találmány, ”Made in Israel”, ezért aztán oda kell figyelni minden mozdulatára, ha elmélázol, oda visz, arra gurigázol „segítségével”, amerre eszedbe se jutott volna menni, ha megkérdeznek.
De menni kell, hív a kötelesség.
A Waze beavat: kb. tíz kilométer, kb. fél óra Netanja, még sok kábé van, hadd ne részletezzem. A Waze-re bízom magam. Mi mást tehetnék? Tájékozódó képességem a nullával egyenlő, sokszor átcsap a mínuszba, néha nem találok haza sem, nem alkohol érintettség miatt, mint azt minden jobbsorsra érdemes hitsorsos gondolhatná, hanem alanyi alapon.
A kiinduló pont Raanana, nem csak azért, mert szép neve van, hanem, mert ott lakom.
Indulás előtt beírom az adatokat a Waze-be: Itamár Ben-Avi sétány, csak úgy sugárzom a büszkeségtől, hogy már ezt is le tudom írni, hajlott korom dacára. Kezdhetjük, mondja a hölgy, aki most, mostantól fél órán át kizárólag csak velem fog törődni, jóban-rosszban. Nincs mellettem, csak a hangja, de mégis velem van. A kezemet fogja.
Az első saroknál déli irányba invitál, azt mondja, arra forduljak. Én álmomban is tudom, hogy Netanja Raananatól északra fekszik, nem dőlök be, megbocsátok neki, ő is csak egy ember, ha nő is. A következő saroknál már erélyesebb hangon irányít délnek, de én a zsigereimben érzem, hogy Netanja felfelé van, nem lefelé, így tanultuk az iskolában, fent észak, lent dél. Tudom, ennél létezik tudományosabb magyarázat is, de most nem akadémiai tanulmányt írok.
A harmadik félreinformálásnál gyanút fogok, valami nincs rendben, ennyire nem tévedhet a műizé, amely felettünk köröz, és amelyből a hölgy engem próbál pórázon vezetni.
Csak nem velem van probléma? – nézek a tükörbe, amelyből egy bizonytalan arc elkerüli a tekintetemet. Megállok. A hiba azért van, hogy kiküszöböljük – visszhangzik bennem egy régi szlogen, talán még Rákosi Mátyás volt az ötletgazdája.
Azt fel sem tételeztem – úgy látszik –, hogy a keresett sétány nem csak Netanján található, hanem több helyen is az országban, nem tudom, ki volt a névadó úr, de – így utólag – egy szava sem lehet, a táj az ő nevétől hangos.
Kiderül, nálam Tel Aviv volt beütve, ki tudja, miért és hogyan.
Az irányító női hang hajlandónak mutatkozik, hogy irányt változtassunk, dél helyett észak felé fordulunk. Persze, aki a Waze-re bízza jövőjét, egy pillanatra sem engedheti el magát, mert a hölgy – melyik nem? – a maga feje után megy, még akkor is, ha a vas férfilogika másképp képzelné az útirányt. Mellékutakon kanyargunk, én jobban szeretem az egyenes, komplikációmentes sztrádákat, nem vagyok turista, hogy Netanja minden szegletét meg akarjam ismerni, hanem egy címet kereső, egyébként meg adófizető állampolgár, aki ráadásul időre megy, és utál késni, bár ezzel szinte egyedül áll széles e hazában, mégis.
Nálunk, a csodák országában az a legnagyobb csoda, hogy végül is megoldódnak a problémák, helyére kerülnek a dolgok, csak addig rendesen megizzadunk, mint most is.
Keresem a nevet a bejáratnál, nem találom. A Waze ilyen esetben már nem segít, csak magamra számíthatok. Még egyszer megnézem a papírdarabot, amelyre a címet írtam. Rison Lezion – ez áll rajta.
Megöl a kíváncsiság, most vajon melyik égtájjal kezdünk?
