Szapulni jöttem népemet, nem dícsérni

Szerző: S. Zoltán

Antonius mondott valami hasonlót Julius Cézár temetésén. Én csak Shakespeart plagizálom. Mondhatnám úgyis szép magyarosan, hogy a kákán csomót kereső hálátlan szerepét vállalom magamra ezzel a cikkel. Vagy netán odáig fajultam, hogy illemtanárnak álltam be éltes koromban? Mire jó ez nekem? Kit, vagy mit szolgálok azzal, hogy leírom mi zavar engem az izraeli társadalom mindennapi viselkedésének ábrázolásával?

Lehetséges, hogy csak magamat szolgálom ezzel. Szinte nem múlik el nap, hogy ne terhelném a környezetemet valamilyen panasszal egy bizonyos viselkedéssel szemben, melyeket felebarátaim tanúsítottak egy adott helyzetben. Talán így, ezzel a leltározással meglazítom a gyeplőt, hogy levezessem felgyülemlett panaszaimat, amelyekkel a nép, az istenadta nép, ellát engem, ha azzal büntet a kényszer, hogy kimenjek az utcára.

Kezdjük talán az átlag izraeli turista viselkedésének jellemzésével. De nem arról akarok beszámolni, hogy számos vendéglátó országban izraeli csoportok nem kívánt vendégeknek vannak elkönyvelve. Távozásukkal velük megy a hamutartó, néhány törölköző és néha még a fürdőszoba csapja is.

Nem ezen síránkozok. Engem mindig mellbe vág az a magabiztosság, amivel egy átlag izraeli turista megítél más népeket és megállapítja természetük mivoltát egynapi tartózkodás után országukban.

Így van ez főleg az amerikai „szakértőkkel”, akik állítják, hogy az USA-ban elterülhetsz a járdán eszméletlenül és senki nem jön oda hozzád megnézni, hogy élsz-e még. No meg azt is, hogy milyen udvarias az amerikai. Ez a megállapítás azon alapszik, hogy a szupermárketben becsomagolják a vásárolt holmikat egy zacskóba és elköszönnek tőled egy hangos „have a nice day”-el.

Minden ország lakosságával szemben megvan az ő jól megalapozott véleményük. Nekem is vannak véleményeim különböző népekről. Talán nem helytállóbbak az övéknél, de azzal a különbséggel, hogy több évi ott-tartózkodáson alapulnak.

Kezdjük talán a szapulást a leggyakoribb eseménnyel, amivel nap mint nap találkozunk. A köszöntéssel. Persze bolondnak tartanának, ha minden szembejövő járókelőnek köszönnék az utcán. De engem bolondnak tartanak akkor is, ha lakóházam felvonójában állva, amikor látom, hogy közeledik valaki és nyitva tartom számára az ajtót elvárom, hogy mondjon egy shalomot vagy talán meg is köszönje. Módfelett bosszant engem, hogy bejön, elnéz fölöttem, mintha levegő lennék. Nem ezt láttam Párizsban négy éven át, ahol mindenki, egy ilyen esetben megtisztelt legalább egy fejbólintással és egy Monsieur megszólítással.

Vagy vegyük például azt az erkölcsi szabályt, amire annyira büszkék vagyunk, hogy mi adtuk a világnak: „Ősz fő előtt állj fel és tiszteld az öregeket”, ahogy írva vagyon …

Soha nem felejtem el, vagy 40 éves lehettem. Zürichben felszálltam egy villamosra. Nem voltam ősz fő, csak erősen kopaszodó. Egy 16 évesnek látszó kislány fölugrott helyéről és átadta a helyét nekem. Azt sem felejtem el, hogy sokkal később, már 80 éves voltam és vonatra szálltam a tel-avivi vasútállomáson, útban Haifára. A kocsi tele volt katonákkal, az ülések mind foglaltak velük és szerelvényzsákukkal. Állva érkeztem Haifára. Senki nem ajánlotta fel helyét.

Sokkal későbben, már botra támaszkodva botorkáltam le a párizsi Champs Elysées egyik Metro állomásának lépcsőin. A közepére érve kifogytam a levegőből és ekkor egy jólöltözött úrinő odugrott hozzám és megkérdezte, hogy segíthet-e nekem. Gondoljanak a rosszmájúak, amit akarnak, ez, vagy ehhez hasonló eset megismétlődött többször is.

Említsük meg egy kicsit a szomszédokat. Anatole France írja a Pingvinek Szigete című könyvében, amikor megkérdeznek egy pingvint, hogy miért gyűlöl egy másik pingvint: „Hogy miért ? Mert a szomszédom”, jött a válasz. (az említett könyv egy szatíra, amely a francia népet kritizálja)

Ez a szomszéd gyűlölet nem mindig létjogosult. Előfordult már, hogy kitűnő viszonyban éltem szomszédaimmal. Néha nem így volt. Magamfajta, kispolgári családokkal osztottam meg egy bérház lakásait. 3 szomszédom volt az emeleten. Ahogy beállt a tél, minden ajtó előtt néhány pár sáros cipő lett kiállítva és nem tudtam meggyőzni őket arról, hogy ez gusztustalan és nincs rendjén. A sáros cipők ott díszelegtek a folyosón tavaszig  Tavasszal eltűntek a cipők és a szomszéd erkélyről nyárson sült pácolt hús illatával telt meg a lakásom. Ez valamivel jobb volt, de ezért sem lelkesedtem.

Más. Az átlag izraeli természeténél fogva idegenkedik a sorban állástól és minden ravaszkodásra képes, hogy ez a legkevésbbé érintse őt. Rengeteg változata van a sorban állás kijátszásának. Kezdve attól, hogy egészen szemtelenül a sor elejére áll, folytatva azzal, hogy csatlakozik egy barátjához aki már a sor elején áll (mondván, hogy ő már itt volt előbb), befejezve azzal, hogy ő nem akar elintézni semmit csak kérdezni valamit és a kérdés föltevésére neki joga van sorban állás nélkül elintézni az ügyet.

Sokan vannak, akik nem is csupa rosszindulatból, vagy önfegyelem hiányából keserítik meg mások életét  Egyszerűen nem érdekli őket, hogy hanyag viselkedésükkel lopják felebarátaik drága idejét.

Nézzük csak a nénikét, aki fölszáll egy buszra, megáll a sofőr előtt és kijelenti, hogy hova akar utazni. A sofőr megnevezi a jegy árát és átadja neki. Ekkor kezd a néni kotorászni a szatyrában aprópénz után mintha meglepetés lett volna számára, hogy a jegyért fizetni kell és elő lehet készíteni a pénzt érte. Néhány perces adásvétel, amit el lehetne kerülni egy kis figyelemmel.

Nem jobb az sem, ami ránk vár egy bankautomatánál, ahol pénzért állunk sorban. Itt nemcsak nénik, hanem bácsik is, sőt a fiatalabb nemzedék is gyakran próbára teszi türelmünket. A nevezett egyén odajárul ünnepélyesen a bankautomata elé, kiveszi tárcájából a hitelkártyát és beüti szép lassan a pin-kódot. Valami nem stimmel, mert a hitelkártya visszajött a masinából pénz nélkül. Egy újabb kísérlet, mert rossz gombot nyomott meg, vagy a kód tévesen lett beütve. Végre megjelennek a bankjegyek. Összesen 200 shekel jött ki, ezért kellett nekem annyit várni. Itt még nincs vége a jelenetnek. A 2 százsekeles bankjegyet gondosan össze kell hajtani, behelyezni a pénztárcába és a pénztárcát a zsebbe, a szatyorba, vagy a táskába rejteni. És mindezt ott kell végbevinni a bankautomata előtt, Isten ments elmozdulni előle és átadni a helyet a következő sorban állónak. Egy ilyen felebaráti gesztust elvárni tőle…túlzás lenne.

Nemcsak bosszúságok vannak az életben, vannak örömök is. Jobban mondva lehetnének, ha nem ütköznénk itt is olyan nem elfogadható szokásokba, amelyek többnyire csak nálunk, Izraelben vannak honosítva. Vegyünk csak egy születésnapi vacsorameghívást, egy jónevű étterembe, ahol a legízletesebb falatokat szolgálják fel drága árak fejében. Minden arra utal, hogy egy kellemes este előtt állunk, baráti beszélgetés, koccintások stb. És mit találunk ott? A szomszéd asztalnál egy társaság két babakocsival. Az egyik babakocsiban egy csecsemő alszik, a másik babakocsi üres, mert a babát a mamája csítitgatja nem sok sikerrel, mert a csecsemő nem hagy fel a a sivítással. Két asztallal odébb, a másik irányban egy másik társaság 3, négy vagy ötéves éves gyerekkel, akik éppen fogócskát játszanak az asztalok körül. Mindez egy előkelő étteremben este 8 órakor és hogy a zaj még erősebb legyen a hangszórókból háttér zene is hallatszik.

Sokfelé jártam a világban. Nem emlékszem, hogy bárhol is csecsemőket vagy fogócskát játszó gyerekeket láttam volna este 8 órakor egy színvonalas étteremben. Kell, hogy ez egy nemkívánt izraeli sajátosság legyen.

Ne feledjük el, hogy ünnepek is vannak Izraelben. Egy része a lakosságnak ünnepi ruhát ölt és megy a templomba imádkozni.

A túlnyomó része kocsiba ül és elárasztja a ligeteket, üdülő parkokat. Ha két vagy háromnapos ünnepről van szó a hétvégével együtt, akkor sátorváros lesz felütve a parkban és a család apraja nagyja élvezi az ünnepet a természet lágy ölén. A módosabbak lakókaravánokkal jönnek.

A park megtelik a mangálok, grillezők füstjével, a nyárson sütött húsok illatával. Az ünnep elmúltával a park a felismerhetetlenségig megváltoztatja külsejét. Az újságok beszámolója szerint tonnákra rúg a letaposott pázsitra szórt szemét súlya. Nem mintha nem lenne a park szemetesládákkal ellátva, de legkisebb gondjuk az ünneplőknek, hogy erre ügyeljenek.

Sokan az árnyas erdőket választják az ünneplésre. Mi sem természetesebb, hogy a legkisebb tisztáson, vagy éppen tisztás nélkül is tábortüzet gyújtsanak, körbe ülve dalolni kezdjenek. Nem minden esetben oltják ki a tűzet távozásukkor és másnap a hatóságok azt vizsgálják, hogy szándékos gyújtogatás okozta a hatalmas erdőtüzet, vagy csupán hanyagság.

Nemcsak a parkokban és erdőkben uralkodik a hanyagság az izraeli közéletben. Ez a sajnálatra méltó tulajdonság virágzik a lakótelepeken is. Az önkormányzatok meghozzák azokat a rendeleteket, amelyek arra irányulnak, hogy a lakosok együttélése a legrendezettebb legyen. Így például súlyt fektetnek arra, hogy a lakótelep ne váljon idővel egy szemétdombbá. Ezt a célt szolgálja az a rendelet, hogy a lomeltakarítás a lakótelepen kizárólag a hét egy megnevezett napján történjen, tilos más napokon lomot lerakni a kijelölt helyre. Hatalmas táblán írt rendelet emlékezteti a lakosokat erre. Falra hányt borsó. Rendeltetésüket régen kiszolgált matracok, törött székek és asztalok látványa fogadja a ház lakosait a hét minden napján. És úgy tűnik, hogy ez nem is zavarja őket.

Parkolás. Mondhatnám másként – szabadfogású birkózás a hatóságok és az autóvezetők között. Véleményem szerint a hatóságok húzzák a rövidebbet ebben az örökös párbajban.

A Szokolov utca Ramat Hasharon főutcája. Hossza kb. 2 kilométer. 2 forgalmi sáv van az utcában mindkét irányban. 50 kilométeres városi sebességkorlátozással kb. 2 perc alatt az utca egyik végéről odaérhetnénk az utca másik végére. Elméletben ez így is van. A gyakorlatban számolni kell 10 perccel és csúcsforgalmi órákban fél órával is.

A magyarázat erre egyszerű. A 2 forgalmi sáv és a járda között engedélyezett fizető parkolók vannak. A parkolók melleti sávon áruszállító teherautók szolgálják ki az üzleteket. A forgalmi sáv ettől megbénul. Megengedhető ? Mondják, hogy ez kényelmetlen, de egyúttal elkerülhetetlen is.

Mégis mi az, ami fölháborító? Az a szemtelen autóvezető, aki hirtelen szomjas lesz, leparkol a sávon és odasétál a kioszkhoz egy pohár üdítőért. Vagy történetesen egy divatboltba megy nyakkendőt vásárolni. Ha nagyon figyelmes, még villogtatja is a kocsi hátsó lámpáit, de nem minden esetben. Az, hogy a felére csökkenti a közforgalom tempóját az nem érdekli egyáltalán. Ha nincs szerencséje még parkolási bírságot is kaphat, de ez sem riasztja őt vissza. Ez Ő, aki a rokkantak parkoló helyére is beállítja kocsiját minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

A következő nemtetszés nyilvánítás nem fog hozzájárulni ennek a cikknek népszerűségéhez, ha egyáltalán népszerűséget lehet említeni a cikkel kapcsolatban. Nagyon óvatosan fogalmazva arról van szó, hogy az Európában ismert, de ott is hanyatlóban lévő mondás szerint „ruha teszi az embert”, nálunk teljesen ismeretlen. Az izraeli lakosság zöme hanyag, rendetlen megjelenésében. Semmi összefüggés nincs a személy anyagi helyzetével. Olcsó, amerikai utánzat pólót visel talán a lakosság 80 százaléka, apraja nagyja. Ez még nem lenne nagy baj. A baj azokkal van, akik nem szégyenlenek megjelenni egy ünnepségen, egy esküvőn, egy koncerten pólót, farmernadrágban és szandálban ezzel mutatva ki tapintatlanságukat. Ügyvédek, akik a törvényszék tiszteletére kötelesek öltönyt viselni „gondoskodnak” arról, hogy nyakkendőjük hanyagul legyen megkötve és kérdéses, hogy cipőik valaha is láttak cipőpasztát.

Mondanom sem kell, hogy a nők a legalázatosabban és leghűebben követik a divatdiktátorok szeszélyeit. Ha egy híres tervező kijelenti, hogy mostantól kezdve rongyos farmernadrág a divat, akkor a 60 éves, jómódú szomszédasszonyom másnap térdén és combján rongyos nadrágban jelenik meg a bevásárló központban.

Nem én mondom, csak Hamletet idézem:„Gyarlóság, asszony a neved”. Én csak hozzáfűzném, hogy ha egy férfi esztétikai élvezetet talál abban, hogy legelteti szemeit jólöltözött nőkön, ne keresse azt Izraelben, de még megtalálhatja most is Európában.

Mondtam már azt, hogy akinek nem inge, ne vegye magára? Most hangsúlyozva ismétlem ezt

Befejezésül nem tudom elkerülni annak a híres mondásnak az idézését, amit apámtól hallottam gyerekkoromban, amely valahogy így hangzott:„kellett nekünk Bosznia?” Kellett nekem kihívni magam ellen az ország lakosságát majdnem teljes egészében azzal, hogy rámutatok olyan elterjedt viselkedési, modorbeli magatartásra, amely legjobb esetben sajnálatraméltó fogyatékosságnak, legrosszabb esetben fölháborító, megengedhetetlen jellemnek tudható be.

Nem áltatom magam és nem próbálom csökkenteni a bírálat szigorúságát azzal, hogy mindezen bírálatok mögött csupa jószándékot fog látni a kedves olvasó. Még akkor sem, ha „akinek nem inge ne vegye magára” alapján nem tartja magát személyesen kritizálva, némileg ő maga mentesnek tekinti magát minden, fentebb felsorolt visekedési csorbától felebarátaival szemben. Mégcsak szándékomban sincs elsáncolni magam azzal a mondással, hogy csupa jószándék vezet engem ennek a cikknek a fejtegetéseiben, tudatában annak a bölcs mondásnak, hogy a pokolba vezető út csupa jószándékkal van kikövezve.

Beszéljünk másról, ahogy Márai könyvének címe szól, sokkal komolyabb dolgokról, sokkal fontosabb dolgokról.

Izraelben az autóbaleseteknek 2016-ban 378 halálos áldozata volt

2017-ben az első 2 hónapban 61

Majdnem mindennap hallunk erről az esti hírekben. Ami fölháborító ebben a tárgyban, hogy a felelős miniszterek azzal a kifejezéssel említik meg héberül, hogy az izraeli „tarbut hanöhiga” ilyen és ilyen (a” tarbut nöhiga” kifejezés az autóvezetők kultúráját jelenti). Mondanom sem kell, hogy a vezetés kultúrája, mint fogalom, amit a felelős miniszter használ, olyan messze van az izraeli autóvezetőktől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Az izraeli utakon látható forgalom egy igazi dzsungel, ahol mindenki, aki a kormánykerék mögött ül élethalál harcot folytat azért, hogy két méterrel megelőzze a mellette száguldó gépkocsit.

Kell, hogy részletesen ábrázoljam a leggyakoribb vezetési kihágást. Két sávon halad a forgalom előre. A baloldali sávon én vezetek, egy városi területen lassan, betartva 3 méter távolságot az előttem lévő kocsitól. Mellettem, a jobboldali sávon egy hasonló termetű gépkocsi ugyanúgy halad előre. Észreveszem, hogy a mellettem lévő jobboldali sávon haladó kocsi elé egy teherautó gördül ugyanabban az iramban, mint én és jobboldali szomszédom.

És itt történik az a lelki folyamat, amit egy öntudatos izraeli kocsivezető nem engedhet meg magának. Neki nem szabad kullogni egy teherautó után. Talán tiltja a vallása? Kötelessége sávot váltani, ha törik, ha szakad. Már látom előre, hogyan tolakodik négyméter hosszú kocsijával az én három méteres távolságtartó kocsim elé és ha szerencsém van még jelzi is szándékát. Sajnos nem mindig, többnyire nekem kell utat engedni neki, hogy épségben ússzam meg a találkozást.

Amint elém furakodott és megkerülte a teherkocsit, rögvest visszatér a jobboldali sávba, mert történetesen mindjárt jobbra akar fordulni. És mindezt azért, hogy két méterrel előbb fordulhasson jobbra. Ezzel bebizonyította, hogy ő nem balek, nem pipogya anyámasszony, hanem legény a gáton, aki nem hajlandó alázatosan cammogni egy teherautó után, bármi lesz is a következménye. S ha véletlenül rámutatok, hogy majdnen leütötte a kocsim sárhányóját gúnyosan fölmutatja nekem három ujját, megvetése jeléül. Ráadásul nejem, fiam vagy lányom, akik mellettem ülnek még meg is rónak engem azért, hogy miért dühöngök az ilyen „élmények” miatt. Biztosan igazuk van. A dühömet spórolni kéne az esti hírekre, amelyek azzal kezdődnek, hogy újabb halálos áldozatai lettek a gépkocsi forgalomnak, egész családok pusztultak el az ilyen vagy hasonló virtuskodás miatt.

Ezt nem lehet és nem is szabad megbocsátani. A forgalmi szabályok tudatos megszegése fölér az emberölés szándékának megkockáztatásával, amit súlyos büntetéssel kellene megakadályozni. Nem az utak minősége, mégcsak nem is a gépkocsik technikai állapota, hanem az emberek hanyagsága, nemtörődömsége és fegyelmezetlensége az oka annak, hogy nap mint nap családok esnek áldozatul az utakon történő halálos baleseteknek.

Hadd mutassam be ezekután a nyájas gyalogost is, aki a lakosság többségét képezi, annak ellenére, hogy a gépkocsik növekedő száma az országban ijesztő méreteket ölt. Nézzük mennyivel és hogyan járul hozzá ez a többség a halállal végződő balesetekhez. Ez a többség egyszerűen nem ismeri el a közlekedési jelzőlámpák rendeltetését abból a célból, hogy az útkereszteződéshez érkező autók ne ütközzenek egymásba és a gyalogosok biztonságban és épségben érjenek át az utca egyik oldaláról a másik oldalra. Ez az a magabiztos, fegyelmezetlen gyalogos, aki nekivág a zebra átkelésének, akkor is ha neki pirosat mutat a lámpa és zöldet mutat annak az autónak, aki 50 méter távolságból még élvezni akarja a kereszteződésen való áthaladást és megnyomja a gázpedált. Az esti hírekben halhatunk ezekről a szerencsétlen találkozásokról.

Szenteljünk néhány szót az okostelefonok „áldásos” hatásáról az autóbalesetek növekedő számával egyenesen arányosan. A zöld lámpa már villogni kezd, amikor a telefonáló lelép a járdáról az úttestre, de minden figyelmével, szemeivel füleivel és főleg újjaival belemerül az okostelefon simogatásába. Eközben a zebra közepére érve már megszűnt villogni a zöld lámpa és pirossá változott. Az okos telefonba merülő gyalogost ez az apróság nem érdekli, nem vet egy pillantást sem arra, hogy a zöldre várakozó autók tömege elindult közben feléje. Ha szerencséje van átér a másik oldalra abba nem hagyva az okostelefon simogatását. Ha nincs szerencséje, értesülünk sorsáról az esti hírekben.

A két utolsó fejezetet papírra vetve arra gondoltam, hogy mindaz amit e két fejezet előtt írtam eltörpül fontosságában. Mit nekem Hekuba, mit is törődök és bosszankodok a sorban állás fortélyaival, a hanyag öltözködéssel és minden mással, amikor csupán arra kéne felhívni felebarátaim figyelmét, hogy viselkedésükkel, magatartásukkal az autó kormánykereke mögött, vagy engedelmeskedve a jelzőlámpa utasításának a zebra átkelőknél, hozzá járulhatnának ahhoz, hogy a következő két hónapban „csak” 31 halálos balesetről számoljanak be az esti hírek és nem 61-ről.

Ha csak egy csipetnyivel is elértem ezt a célt, a többit mind el lehet felejteni. Mert rongyos nadrággal, félrecsúszott nyakkendővel és síró csecsemőkkel az étteremben lehet még élni, de megengedhetetlen hogy saját kezünkkel, saját tetteinkkel, merő arrogancia és nemtörődés folytán rövíditsük meg saját életünket és főleg embertársaink életét!

A szerző utószava

Mint említettem e cikk elején, a benne felsorolt panaszaim elkísérnek engem mindennapi életemben és nem kímélem meg baráti körömet panaszaim hangoztatásától. Udvariasan, de határozottan mindig visszautasítom arra irányuló kísérleteiket, hogy ne vegyem ezt annyira lelkemre, mert mindenhol a világon ez a helyzet. Először is nem hiszem, hogy mindenhol ez a helyzet. Másodszor, engem nem érdekel az egész világ, én nem az egész világot akarom megjavítani. Engem az bánt, amit látok magam körül a mindennapi életemben.

Nemcsak azért jött ide a zsidó nép fele az egész világ négy tájáról, hogy fizikai biztonságot szerezzen önmagának és utódainak, hanem azért is, hogy felépítsen itt, a saját országában egy szebb világot, ahol a „szeresd felebarátodat mint önmagadat” parancs nem egy üres frázis és ez a szeretet, úgyis mint az igazság ki is legyen mutatva a mindennapi társadalmi életben.

A jó modor, a figyelem, a pozitív hozzáállás embertársaink jogos elvárása képezik ennek a kívánt szebb világnak a megvalósulását.

.