szerző: Sáfrán István
Kedves Barátom!
Remélem megbocsájtod a megszólítás kegyes hazugságát, de hiszen jószerivel csak ketten tudjuk, Te meg én: nemhogy barátok nem vagyunk, de emlékezetem szerint még nem is találkoztunk soha. Van azonban az úgy, hogy két ember között egyszer csak működni kezd valamiféle kémia, találkoznak a megfelelő pólusaik vagy valami ilyesmi és onnantól, mintha ezer évek óta ismernék egymást. Kötődéseik a családi kötelékek szorosával vetekednek. Mint amikor egy film vagy regény hőse váratlanul azt és úgy kezdi mondani, ahogyan magam is gondolom. Akaratlanul is azonosulni tudunk vele, rezonálni kezd a lelkünkben valami megmagyarázhatatlanul jó érzés. És onnantól már én vagyok a nagy hallal küzdő Öreg Halász, a muszáj-herkules Köves Gyuri, Dobó István a nemes lelkű várkapitány vagy kisbetűs nemecsek, a Pál utcai fiúk legkiválóbbja. Egy vagyok velük.
Valahogyan így jártam a fészbukon közzé tett pár soroddal a minap. Utólagos engedelmeddel közreadom, hogy mindenki előtt világos legyen, mi is érintett meg ebben a pár mondatból.
Ez is eljött… Pedig, hogy reméltem, mire az unokám felnő, már csend, béke, nyugalom és önkéntes katonaság lesz… Sok sikert Tal, vigyázz magadra és ránk
Elolvastam és azóta már én vagyok Te is. És le merem tenni a nagy-esküt, hogy még sokan mások is azonosulnak Veled függetlenül attól, hogy bent van-e már a seregben a fia-lánya-unokája vagy éppen csak, mint a tied, készülődik a bevonulásra.
Kedves Nagyapa-társ! Az a féltő szeretet és gondoskodás, ami átsüt soraidból megindítanak, s noha nem vagyok templomjáró ígérem, megkeresem a módját, hogy mindazokat a fiatalok, akik most is vigyáznak ránk érezzék, velük vagyunk, mellettük. Fogjuk a kezüket, mint gyermekkorukban hajdanán, hogy ne féljenek és hogy nekünk se kelljen félnünk.
Barátom! Bár nincs rá felhatalmazásom, mégis sokunk nevében köszönöm meg soraidat.
kiemelt kép: illusztráció
Akkor még 1950-et írtunk és Csehszlovákiában Brünnben a német Wermachtnak készült horogkereszttel ellátott és valamilyen módon Haifára érkezett Mauser puska volt a vállunkon mint szolgálati fegyver. Mi voltunk a CAHAL első regulárisai között a volt Palmahból, Écelből, Haganából sorkatonává vedlett Izraeli véderő. . Akkor mi is azt hittük, hogy 20-30 év mulva már nem lesz szüksége Izraelnek harcoló egységek fenntartására. Tévedtünk, mégpedig nem keveset. Most pedig olvasva a fenti sorokat, átérzem a nagyapa érzelmét amint büszke aggodalommal bocsájtja útjára unokáját, hogy nyomdokainkba lépjen.
Megható pillanat… A remény, mély szeretettel szavakban összefoglalva, követi új, fiatal lépéseit. Robi Koren szavai visszhangot találtak, keltetek, szültek…
Ritkán reagál valaki ilyen szépen FB sorokra…
Megható .Reméltük hogy unokáinknak már nem lesz kötelező a katonaság ,de ez nem történt .
Mégis annak kell örülni hogy van országunk és tudjuk megvédeni .Csak 68 éves ország, a homokon semmiből semmire épült egy csoda ország . Bár lett volna ez a helyzet Hitler uralma előtt ,képzeljük el azt a sok millió zsidót és azoknak gyerekeit, unokáit akik ma élnének …