Kohn bácsi és a ki nem mondható szó

Sáfrán István/ujkelet.live

Az öreg el sem fordítja a fejét a képernyőről, int hogy szolgáljam ki magam aztán helyezkedjek kényelembe. Így történik, de Kohn bácsi még mindig nem tud elszakadni a laptopjától. Már az első csészén túl vagyok, s nem akaródzik nekilátni a másodiknak, amikor ő még bele sem kóstolt a sajátjába. Már hosszú percek óta fészkelődöm a fotelben, mire végre hallom az egér diszkrét kattanását, s látom, hogy elsötétedik a képernyő is.

– Na – tudakolom – mi volt ez a nagyon fontos? Amerikából jött levél, hogy örökölni tetszettél, netán egy ifjú hölgy üldöz vérpezsdítő soraival?

– Rosszabb – legyint, de egyenlőre nem okolja meg a miértet, inkább korholni kezd. Ennyi idő után már igazán megtanulhattam volna, hogy ne töltsem ki a teáját, ha éppen nem ér rá promt elfogyasztani, mert kihűl és a hideg tea még a langyos lábvíznél is rettenetesebb. Tudhatnám a tenger eszemmel, hogy a hideg Earl Grey az inkvizíció kedvelt kínzóeszköze volt, miért kell őt a XXI. században ilyen próbának elébe állítani.

Dohog, morog, viszont azért belekortyol. Csóválja a fejét és mintha végre elszakadni látszana olvasmányélményétől. Ám, mint már annyiszor, most is tévedek, ha meg akarom saccolni öreg barátom színe változását.

– Eszem megáll! – böki ki végre – fel nem foghatom! Hogy miféle furcsa népek vagyunk.

Tudakolnám, mire keresi a magyarázatot, min húzta fel magát olyannyira, hogy még a monitorról is alig lehetett levakarni. Mi a csudát olvashatott, ami ennyire magával ragadta,hogy még a teájáról is megfeledkezett.

A döntés – szűri fogai közt végre a szót -, a verdikt, amivel ezt a katonagyereket elítélték, aki a már a földön fekvő terroristába még belelőtt. És rá alig pár nappal a teherautós gyilkos, aki járművével mészárolta le azokat gyönyörű szép fiatal huszonéves katonagyerekeket.

– Olvastam – mondom -, nem mai híradás egyik sem.

– A történteken már én is túl vagyok – inti visszább az agaraimat az öreg -, már amennyire túl tudja magát tenni egy normálisan gondolkodó ember az értelmetlen halál kiszámíthatatlan ismétlődésein. Már amennyire fel lehet dolgozni a köznapi terror napra napot követő meglepetéseit. Engem azonban most nem csak a megmagyarázhatatlan pusztítás képei zaklattak fel. Én elolvastam a tudósításokat követő reakciókat is. Az olvasók véleményét.

Lezöttyen a füles foteljába, ölébe egyensúlyozza a tálcát, rajta a már régen kihűlt teával és valami, eddig általam soha nem tapasztalt szomorúsággal a tekintetében noszogtat: ismerkedjek meg izraeli honfitársaink közlendőivel. Visszakapcsolom a laptopot, és a tudósításokat követő reagálásokban tallózom. Aztán átnyergelek a facebookra, onnan az izraeli magyar oldalakra. Nem mondom, hogy olyannyira meg vagyok döbbenve, mint öreg barátom, de most már legalább pontosan értem, mi hozta ki a sodrából Kohn bácsit.

Nem fogom idézni egyik bejegyzést sem, ha csak akaratomon kívül el nem ragad a hév mégis, mert nem a tételes szamárságok miatt emelkedett meg a vérnyomásom. De, mielőtt esetleg valóban elragadnának az indulatok, sietve szeretném leszögezni, hogy kimondhatatlanul boldog és büszke vagyok magunkra, hogy ennek a valójában alig több, mint maroknyi magyar kolóniának milyen szép számú lehetősége van álláspontjai kifejtésére anyanyelvén, Izraelben. Úgymond a hivatásosok által szerkesztett újságokból mindjárt három is és akkor még nem ejtettünk szót a javarészt baráti társaságok által gründolt fórumokról, a személyesebb indíttatású blogokról, és nem utolsó sorban a kaleidoszkóp sokszínűségével vetekedő fészbuk oldalakról. Aki kevesli ezeknek a fórumoknak a számát az álomvilágot kerget.

Csakhogy!

Van ennek a nagy szabadságnak egy aprócska szépséghibája.

Manapság már, még illendőségből sem szokás valós névvel bejelentkeznie a nyilvánosság fórumaira annak, aki jogot formál arra, hogy véleményt mondjon a csip-csup ügyektől kezdve a világpolitikával bezárólag mindenről. Demokrácia van Izraelben és ennek megfelelően meglehetősen széles palettája az álláspontok közreadásának. Hogy egyszerű és közérthető legyek: mindenki azt mond (ír), amit akar – a felelősségvállalás legcsekélyebb veszélye nélkül. Lehülyézhetünk bárkit, korruptnak mondjuk a hivatalnokot, csélcsapnak a tisztes családapát, kurvának akár magát a Szemérmetes Erzsókot – az esetleg megérdemelt felelősségre vonás legkisebb veszélye nélkül. Mindent lehet és mindent szabad, ami a csövön kifér.

Valószínűleg a névtelenség homályából táplálkozó bátorság az egyik lehetőség, amely miatt egyesek el- elvetik a sulykot. Nem kevesen gondolják úgy, hogy mondhatnak akármit, rájuk visszaszálló következménye úgysem lesz a leírt szónak, hiszen ugyan ki tudná felfedni a névtelenségbe burkolódzó – nem ritkán hamis név és hazug forrás mögött megbúvó – szerző kilétét. (Csak zárójelben jegyzem meg, óriásit téved, aki ebben a hitben ringatja magát, tudniillik, nincs olyan titkos jelszó, tűzfal és más játszási bújócska, amit egy közepesen képzett rendszergazda pillanatok alatt fel ne tudna fejteni – és akkor még nem beszéltünk a hivatásos hekkerekről és azokról a nemzetbiztonsági szakemberekről, akinek ez a dolga, ezért kapják a fizetésüket…!) Nos ezeket a névtelen nagyszájúakat sorolnám a gyáva uszítok táborába. Több sort nem is igen vesztegetnék rájuk, mert nem érdemlik meg. Legyen méltatásukra és minősítésükre elég ennyi: gyávák.

A véleményformálók másik tábora vállalja kilétét. Ők egy fokkal azért előrébb tartanak a tisztességes szókimondásért folytatott küzdelem rögös útján. A kérdés csupán annyi – mélázik homlokát dörzsölve az öreg -, hogy vissza tudják-e fogni szélsőséges indulataikat. Nem akarok igazságot osztani, nem áltatom magam, hogy zsebemben a bölcsek köve, pusztán azon morfondírozok, hogy ki mindenki engedi újra meg újra szabadjára csaknem olyan gyilkos indulatait, mint amilyennel az elkövetők teljesítik be a szent háborúnak tett szolgálataikkal sorsuk alakulását.

Még azt sem mondom, mindegy hogy pró vagy kontra, ellene vagy mellette teszi le a voksát. Minden épeszű véleménynek van, de legalábbis lehet, ha akár csak egy szemernyi is az igazságmagva, amit a mindenkori másik oldalnak is érdemes megfontolnia. A baj azonban az, hogy amikor az indulat – legyen az bármennyire is nemes vagy megalapozott – a gyűlöletbe és az uszításba csap át – onnan már csak ritkán van visszaút. És ezt éppen mi, a zsidók ne tudnánk, akiket létezésünk több ezer éves története tanított ki az emberségre, a másik véleményének meghallgatására és megvitatására? De hiszen nem ez lenne minden tanítás kiindulópontja. A dogmák elvetése. Honnan az a féktelen és feneketlen gyűlölet, amellyel lenácizzák-lekomcsizzák egymást, palesztinbérencnek, parazitának, élősködőnek, az ilyen-olyan országnagyok és pártvezérek seggnyalójának titulálják a másként vélekedőt?

– Őszintén mondom, meg vagyok rettenve. A vita kultúrája kísértetiesen emlékezetet olyasvalamire, amit régen szeretnék elfeledni – töpreng az öreg. – Olvashattad magad is: az egyik tábor már a faluját is rágyújtaná az arab elkövetőre, a másik a szemért szemet követelne a kiskatona esetében! A józan fontolást felváltja a gőzös indulat, ami nem vezet sehova. Azaz, dehogy is nem vezet! Egy végletesen, egymást gyűlölő polgárok országába. Ez lenne az én hazám? Akkor most hogyan és hova tovább?

Süt a keserűsége. Motyog valamit. Nem értem tisztán, de mintha olyasfélét mondana, hogy az ember az ő korában már nem mondhatja ki következmények nélkül azt a szót, hogy tévedtem…

Foglalkoztat a dolog a hazaúton. Azzal nyugtatom magam, hogy remélhetőleg csak a kisebbség ilyen heves és indulatos. A józan többségnek megvan a magához való esze. Az előszobában megállok a tükör előtt és hosszan vizslatom magam: és akkor én..?

Fotó: illusztráció