szerző: Sáfrán István
Szégyenszemre fogalmam sincs, honnan ered ez a címben szereplő szólás, mindössze annyira emlékszem, hogy nagyjából egészében az elhanyagolt kifejezés szinonimájára hajaz. Ami ebek harmincadján, abba már beleharapott az idők vasfoga és legjobb úton halad az enyészet felé.
Hogy mindez honnan és miről jutott eszembe?
Két villámlós téli zápor között kisütött a nap a kiryat yami tengerpart fölött, uccu hát kihasználni a drága időt és egy kiadós sétával köszönni az időjárás-felelősnek a boldog perceket. Gyönyörű szép sétányt építettek talán éppen érkezésünk tiszteletére néhány éve a város valamikori elöljárói, olyannyira tetszetőset, hogy még a távolabbi városokból is szívesen járnak csodájára. Térvilágítás, térburkoló, térszegély, játszótér kicsiknek és nagyoknak…, szóval minden, ami szem és szemnek tetszetős. Még nem voltunk Izraelben, amikor valószínűleg ünnepélyes keretek között a nagyközönség rendelkezésére bocsájtották a már-már létesítményszámba menő tengerparti sétányt.
Aztán jöttek a zord idők. Meg az emberek. Egyik másikuk nem átallotta a fűre lépni, sőt rá is telepedni a zöldre, amitől aztán az igénybevettek előbb meghajoltak, aztán elsárgultak, végül megadták magukat az enyészetnek. Ügy? Ugyan már, hiszen semmi perc alatt pótolható – már ha akad, aki felfigyel a hiátusra és veszi a fáradtságot a felület megújítására. Ha őszinte akarok lenni, nem mindig akad, s ha akad is, nem mindegyik figyel. De mondom, nem nagy dolog ez, túléltünk már ennél nagyobb próbatételeket is.
Valamelyest komplikáltabbnak látszik a tárgyak elhasználódása. A fa-alkalmatosságok festését már az első nyár heve kikezdte, a rákövetkező esős évszak pedig tovább rontott a padok, napozók, lépcsők és más effélék állagán.
Ne hallgassuk el, időről időre megjelentek a tettek helyszínén munkavédelmi göncökbe öltöztetett tettre kész férfiak, akiknek ecsetjeikről valószínűleg több jutott az anyaföldre, mint a felfestendő felületekre. Arról nem is szólva, hogy munkájukat a már korábban felhordott, immár pattogzó festékmaradványokra pemzlizték, így azok időtálló voltát könnyű megsaccolni.
Nagyjából egészében így jártak a vasfelületek is. Ahelyett, hogy első lépésben rozsdátlanították volna a korlátokat, sporteszközöket – ennyit még egy magamfajta bölcsészetben megőszült technika-barát is tud! -, rákenték a rozsdákra a friss festéket. Az eredményt olyan könnyű kikövetkeztetni, hogy nem is kínálunk fel tárgynyereményt a helyes megfejtők között.
De, hogy legalább viszonylag teljes legyen a kép, bátorkodom megjegyezni, hogy maga a sétány is elindult az enyészet útján. A szegélyek több helyen kicsorbultak, a járólapok is megsüllyedtek itt-ott, a lámpatestek tartópilléreiről hullik a díszburkolat, sőt a minap már maga az egyik lámpaoszlop is elengedte magát derékban – meghajolt. Egyszóval tönkremenni látszik a hajdan szebb napokat látott sétány.
Ja, és az ebek! Dicséretére szóljon a kutyatartóknak, hogy még egyetlen négylábút sem láttam póráz nélkül csatangolni és sétafikáik tevőleges nyomaival sem lehet túl gyakran találkozni, mert a gazdik döntő többsége tudja a kötelességét és felszedi kedvenceik nyomjelző maradványait. Meglehet, ebben közrejátszik a táblákon közhírlelt büntetések kilátásba helyezése is.
Csak úgy próbaképpen: nem lehetne valami ilyesfélével több figyelemre, jobb belátásra és ésszerűbb gondoskodásra bírni a sétány gazdáit is…?
[…] szerző: Sáfrán István Szégyenszemre fogalmam sincs, honnan ered ez a címben szereplő szólás, mindössze annyira emlékszem, hogy nagyjából egészében az elhanyagolt kifejezés szinonimájára hajaz. Ami ebek harmincadján, abba már beleharapott az idők vasfoga és legjobb úton halad az enyészet felé. Bővebben » […]