Biedermeier (Szabó Károly születésének 100. évfordulójára.)

Szerző: Forgács András

Nagyszüleim lakásában, ahol gyerekkoromat töltöttem, miközben szüleim építettek a szocializmust, volt egy intarziás biedermeier ruhásszekrény.

A lakást 1948-ban utalták ki nagyszüleimnek, minthogy rózsadombi szolgálati lakásukat elsőnek érte találat a bombázások során. Nem véletlenül, ugyanis a lakásnak szép terasza volt kilátással a városra, kiváló légvédelmi ütegállás lett belőle egy rövid időre.

A szekrény azonban túlélte a találatot. Nehezen csukódott a kétszárnyú ajtaja, és bár nagyapám, mint egy külker vállalat vezérigazgató-helyettese viszonylag jól keresett, a szekrény nem sok ruhát tartalmazott. Közösen használta nagyanyám és nagyapám, és volt benne annyi hely, hogy még én is oda bújtam, ha nagymamámat azzal akartam ijesztgetni, hogy eltűntem.

A lakás eredeti lakója maga a háztulajdonos volt. Az évek során emeletről emeletre lejjebb költözött, és mire a nagyapámék és a rádió későbbi elnöke családjával beköltöztek az emeletre, Melczer bácsi és családja már leért a földszintre, és csak arra kérte a frissen beköltözőket, hogy legalább a kitelepítéstől mentsék meg őket. A gyönyörű 200 m2-es lakást leválasztották, nagyapáméknak 50m2-en 2 szoba jutott egy előszoba-konyhával. A leválasztás ideiglenes jellegére utalt, hogy a szobák közti ajtótok megmaradt, és egy vékony téglafal került az üvegajtó helyére. A megoldás ideiglenes jellege éppen 50 évig tartott, igazodva az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet csapatok kivonulásához.

A szekrényhez még egy emlékem fűződik, aminek rejtélye csak több mint 50 év után oldódott meg számomra. Arra emlékszem, hogy 4-5 éves lehettem, és a szekrény előtt álltam. Nagyanyám öltözködött és nagyapámmal beszélgettek. Elhangzott egy név. Szabó Károly neve. Közbekotyogtam: Ki az a Szabó Károly? Nagyapám hangja elakadt, szemét könny futotta el, és halkan ennyit mondott: Erről nem beszélünk!

Nagyanyám, aki egy fess, határozott asszony volt, esténként gyakran sírt, de a mindig vidámnak látszó nagyapámat ilyen megrendültnek még nem láttam. Elcsukló hangja sokáig megmaradt bennem, de sose kérdeztem meg, hogy ott, a szekrény előtt állva, miért mondta azt. Hogy nagyanyám miért sír, ha rám néz, arra már tízévesen rájöttem. 1947-ben paralízisben elhunyt fiát siratta, minden nap és minden éjjel. Túlélték az ostromot, a zsidóüldözést, mindent, csak a paralízis járványt nem. Úgy hároméves lehettem, amikor nagyapám munkahelyén megkezdték a paralízis elleni oltást adni. Elsőként kaptam meg.

Mikor nagyanyám halála után ismét odaköltöztem nagyapámhoz, későbbi feleségem is gyakran ott aludt nálunk. Zavarni kezdett, hogy a két egybenyíló szoba közt csak egy hatalmas üvegajtó van, és nagyapám éjjelente itt jár ki a szobájából. Ezért nyittattunk egy kis ajtót a nagy mellé. A 240 cm magas polgári lakásba egyedileg gyártott kétszárnyú üvegajtó mellé egy 190 cm-es lakótelepi sosecsukódó lemezajtót. A szekrény útban volt. Nagyanyám ruháit már a házmesterné hordta, így félig funkcióját vesztette a bútor, szétvágtam. A ruháinknak csodás fényes lakkozású variabútort vettem. Nagyapám, aki művészetekhez értő ember volt, ezt miért hagyta, ma sem értem. Talán életében ez volt a legkisebb vesztesség, ami érte, és ez már szóra sem érdemes.

Pár év múlva, nagyapám halála után a bieder könyvespolcon, amit ma is féltve őrzök, tálaltam egy könyvet. Fellapoztam, s a benne levő egyik kép közepén nagyapámra ismertem.

A kép alatt ez állt: Wallenberg, munkatársai közt. Ki az a Wallenberg? És hogy kerül oda a nagyapám? Miért áll ott, annak a szimpatikus fiatalembernek az íróasztala mellett?

1973-ban Budapesten erről még nem volt divat beszélni, és én otthon sose hallottam ezt a nevet.

Aznap nem mentem be az egyetemre, elolvastam Lévai Jenő Raoul Wallenbergről írott könyvét, és egyszer csak ott láttam Szabó Károly nevét.

Wallenberg munkatársai a Humanitárius Mentőakcióban értelemszerűen zsidók voltak, akik mentették családjukat és sok ezer más zsidó családját. Áldozatok és hősök voltak egyszerre, ám Szabó Károly nem volt zsidó. Frontot megjárt írógépműszerész volt, a svéd követségen dolgozott. A Humanitárius Mentőakció későbbi munkatársainak kis csapata már Wallenberg érkezése előtti hetekben, Per Anger követségi titkár vezetésével a zsidó mentéssel foglalkozott. Köztük volt dr. Fleischmann Ottó pszichiáter, aki a fronton látottaktól összeomlott fiatalembert gondjaiba vette.

A szőke, árja kinézetű fiú bőrkabátjában úgy festetett, mint egy gestapós. Ennek a látszatnak sok százan köszönhették életüket. A nyilasok se merték sose megkérdezni tőle, hogy maga kicsoda, amikor Wallenberg utasításainak megfelelően a halálmenetekből kiemelte a svéd menlevelekkel rendelkezőket. Szabó felkereste gyerekkori barátját, Szalai Pált, aki Szálasi fiatalkori ismerőse volt, és a nyilasok rendőrségi összekötőjeként nagy mozgástérrel rendelkezett. Szalai, amíg tudta biztosította a svéd védett házak és a Humanitárius Mentőakció irodáinak védelmét, és rendőri kísérettel számos esetben mentettek ki a nyilasok kezéből elhurcoltakat. Szabó Károly és Szalai Pál egy szakasz rendőr segítségével így mentették meg 1945. január 8-án apámat is a Humanitárius Mentőakció 158 munkatársával és családtagjaikkal együtt, a Ferenc körúti nyilas házból.

Az utókor nekik is meghálálta bátorságukat. 1953-ban megvádolták őket, Stöckler Lajos és Domonkos Miksa gettóvezetőkkel együtt, Raoul Wallenberg meggyilkolásával. A perből végül nem lett semmi, de az ÁVH kínzásait Domonkos Miksa nem élte túl, az idős Stöckler Lajos megrokkant bele. Szabó és Szalai a börtönben töltött hónapok után megkínzottan és megtörten éltek halálukig.

Erről nem tudott a nagyapám beszélni ott a biedermeier ruhásszekrény előtt és később sem. A hősökről, akik önként, minden külső kényszer nélkül vállalták a kockázatot mások életért, és akikért ő semmit nem tudott tenni, amikor őket kellett volna menteni az új gyilkosok kezei közül.

Kiemelt kép: Wallenberg és munkatársai. Forrás: internet