Karinthy Frigyes és a cionizmus

1

szerző: Veszprémy László Bernát

Elsőre talán meglepő, ám ha belegondolunk, logikus, hogy a holokauszt és Izrael megszületése előtti magyar közéletben is megannyi szépíró megfogalmazta a véleményét a cionizmusról (következésképp pedig a későbbi zsidó állam gondolatáról is). Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós és Babits Mihály is nyilatkoztak az ekkor még (már?) sokszor aktuálpolitikai kérdésben, ám mi most egy kevéssé ismert véleményt fogunk górcső alá venni, mégpedig Karinthy Frigyes hozzáállását a zsidósághoz és a cionizmus kérdéséhez.

Karinthy zsidó származású evangélikus családba született(1), ám Várnai Pál találó szavai szerint „írásai hemzsegnek a zsidó nevektől, a pesti zsidó zsargontól, a humoráról nem is beszélve”. Ennek ellenére – Lugosi András tanulmánya szerint – származása olyannyira feledésbe merült még a két háború között is, hogy a zsidó irodalmat bezúzásra ítélő náci kollaboránsok és nyilasok első körben megfeledkeztek Karinthy zsidó mivoltáról, és csak később adták hozzá nevét a betiltott zsidó szerzőkhöz(2).

Ha elfogadjuk Dan Ben-Amos folklorista tételét a „zsidó humor” ironikus mivoltáról(3), akkor elmondhatjuk, hogy Karinthy igencsak „zsidós” humorral alkotott, mikor írásaiban az antiszemitizmuson gúnyolódott. Az egyetemi antiszemita kvótaszámra például azt mondta, hogy a „numerus clausus: szakrament! A zsidó diák mind kereskedelmi szakra ment!” A fajelmélet kérdésében így írt: „Fajelmélet. Olyanféle szerepet játszik a majom az állatok társadalmában, mint a zsidó az emberek közt. Miután pedig az emberek a majomtól származnak – kimutatható, hogy az emberek általában hasonlítanak a majmokhoz.”(4) A véres fehérterrort pedig csak úgy summázta 1921-ben, hogy „mindenki halállal büntettetik”.(5)

Azonban az antiszemitizmus és a magyarság soraiból való kiűzetésre tett két háború közti „nemzeti” kísérletek értelemszerűen rányomták bélyegét munkásságára. Fajvédővé avanzsáló egykori írótársa, az osztrák származású Lendvai István például azzal támadta, hogy Karinthy „a Cohnok természetességével felelte [egy a pesti irodalmat támadó] vádamra, hogy »hja, ez irodalompolitika!«”(6) S noha Bihari Péter első világháborúról szóló könyve szerint maga Karinthy már az összeomlás előtt gúnyolódott az Egyenlőség nevű neológ lap igyekezetein (mely a zsidók hazafiasságát akarta bizonyítani a világháborús áldozatok összeszámolásával)(7), talán jobban kifejezi véleményét az, amit ugyanezen újság lapjaira írt Kiss József költő halálakor. A Hét egykori szerkesztőjét ugyanebben az időben szintúgy támadták zsidósága miatt, és ezért Karinthy sorait utólag akár magára is vonatkoztathatjuk:

„Hogy Kiss József magyar költő volt-e vagy zsidó? Ijesztő fogalomzavarra vall a kérdés – a fogalmak teljes összeomlására, arra a rengésre, ami emberi értelemben, agyakban pusztít néhány éve, fogalmi szörnyszülötteket dobálva ki a zavaros mélységből. Konstruktív és destruktív »mentalitások« helyett, azt hiszem, jó volna már egy kis instruktív szellem, hogy az embereknek megint eszébe juttassa az ábécét és például azt a szerény kis formulát, hogy aki cipőt csinál, az cipész és nem például pék vagy mészáros – továbbá, hogy költőnek azért hívunk valakit, mert verseket ír: ha tehát magyar verseket ír, akkor magyar költő, még ha Jeruzsálem feltámadását zengi is történetesen. Az, hogy Kiss József ezenkívül még magyar témákról írt is, nem teszi magyarabbá, de zsidóbbá se – hiszen, ha témák után mennénk, Kipling akár hindu író is lehetne; illetőség dolgában pedig magyar költőnek kellene nevezni Lenaut és magyar festőnek Dürert. De hát ezek ostoba bakugrásai a modern szkolasztikának – a költő az, aki szép verset ír és a vers anyaga a nyelv: már pedig Kiss József szép verseket írt és jól tudott magyarul. Nagy magyar költő volt.“(8)

Véleménye szerint tehát származása ellenére ő magyar témákról írt, és így természetesen magyar költő is volt. Naplóm, életem címen kiadott írásából akár arra is juthatnánk, hogy a származás egyáltalán nem volt fontos előtte, hiszen mint fogalmazott, „soványnak lenni és magyarnak (vagy akár zsidónak, az már mindegy), és embernek lenni, sőt, emiatt örökre kicsit lehangoltnak lenni még mindig jobb”, mint „ostoba és komisz” embernek lenni. (9)

A kérdésen azonban nem volt ennyire egyszerű keresztüllépni. Karinthy a fenti sorokat Hatvany Lajosnak írta, aki egyszer arról vélekedett, hogy a zsidóságnak egyszerűen ki kell keresztelkednie: mint mondta, ha bálba megy az ember, frakkot ölt, ha pedig asszimilálódni akar, hát kikeresztelkedik. Azonban a kikeresztelkedés és az asszimilálódási vágy nem volt elég a többségi társadalom xenofóbiájának legyűrésére. Talán ez a felismerés is vezethette Karinthyt, amikor az Egyenlőséggel gyökeresen ellentétes álláspontot képviselő cionista Zsidó Szemle számára adott interjút 1926. április 8-án.

fullsizerender

Az interjú oka az író drámaíró Bernard Shaw egy nyilatkozata volt, aki arról beszélt, hogy szerinte nem helyes, ha az ember rejtegeti identitását: „Az a meggyőződésem, hogy egy zsidó nevetségessé teszi magát, ha… súlyt helyez arra, hogy franciább legyen minden franciánál, aminthogy egyes angliai zsidó angolabb akar lenni minden angolnál”. Karinthyt fenti, talán asszimiláció-pártinak tűnő sorai ellenére egyetértett Shaw szavaival, és így beszélt a cionizmusról:

„Amit Shaw a cionizmusról állít, tudott dolog és elfogadott tény minden intellektuel, de főleg író ember előtt. Ő olyan szellemi magaslaton van, hogy véleménye szinte az emberi kultúrán átszűrődöttnek mondható… Lenézi azt a zsidót, aki úgy akar érvényesülni, hogy zsidóságát lehetőségig takargatja. Ezek önmagukat megtagadva legtöbbször jelentéktelen érdekek és értékek szolgálatába szegődnek. Holott ő és az angolok éppen akkor becsülték és becsülik meg a zsidót, amikor az ő 5000 éves kultúráját használja fel öntudatosan. Így lehetett Angliának Dizraelije és zsidó miniszterei, akik mindig hangsúlyozták a zsidó néphez való tartozandóságukat”.

Karinthy tehát nem a zsidó identitás és kultúra elvetését, hanem annak „öntudatos felhasználását” támogatta. Következő sorai meglepőek lehetnek mai szemmel, ám tartsuk észben, hogy a „faj” szót ekkoriban még a zsidó sajtó is sokszor használta, és az nem rendelkezett olyan negatív tartalommal, mint napjainkban:

„Ha jobban belemélyedek ebbe a gondolatba, érdekesnek találom, hogy az előbbi kategóriákba tartozóknál, amilyen nagymértékben hiányzik a faji önérzet, olyan nagymértékben megvan bizonyos (talán öntudatlan) faji gőg. Az előbbi föltétlenül jogos és hasznos. A gőg viszont ellenszenves és káros. A magyarországi ú. n. hivatalos zsidóság sem mutat és nem mutatott kellő önérzetet. A közelmúltnak a zsidóságra oly súlyos napjaira gondolok. Helyenként vér folyt. De ami a zsidóság összességére fontosabb, nyilvánosan, utcákon, plakátokon gyalázták a fajt, vagy ha úgy akarják a vallást. Pedig a faj becsülete van olyan szent, mint a vére. A becsületet gyalázni a legnagyobb bűn az önérzetes ember előtt. Akkor egy egységes, öntudatos fellépése a zsidóságnak sokat javíthatott volna. Talán nem is az önérzet hiányzik a zsidóknál, hanem az a valami, amely azt kiváltja. Önálló értékének, produktív képességének tudata: a zsidó ország! Amíg ez meg nincs, vagy meg nem valósítható, minden vita e kérdésről fölösleges”.

Sorai szerint tehát még az asszimiláns zsidókban is megmutatkozik egyfajta zsidó „jelleg”, amit ő itt – kétségkívül a korszellem hatása alatt – „vérnek” nevezett. Szerinte azonban a büszkeségre okot is kell adni, és az öntudat ezen forrása lehetne a zsidó haza. A Zsidó Szemle Vándor Dénes nevű – talán álnéven író – riportere következő kérdésként azt szegezte Karinthynak, hogy a „zsidókérdés” – ami itt a zsidó üldöztetés kérdését jelenti – megoldása lehet-e a cionizmus:

„Az előbb mondottakból is következik, hogy Cion megoldja a zsidókérdést. Az önálló zsidó ország olyan erkölcsi erőt képvisel, amelyre támaszkodva a zsidó másutt is zsidó mer lenni. Akkor elkövetkezik az a helyzet, amely Angliában van, ahol az antiszemitizmus ismeretlen és a zsidó éppen, mint ennek az értékes és kulturált fajnak képviselője érvényesíti magát az anyaország javára. A másik megoldás az asszimiláció, de a tökéletes asszimiláció. A zsidó vallás nemzeti jellegű, sőt, ha nincs Palesztina, tulajdonképpen egy nem létező állam alkotmánya. Mint ilyen, más állam polgárai között ellenszenves lehet és felkeltheti az antiszemitizmust.”

Itt érdemes megállni egy pillanatra – megszakítva Karinthy egyébként egybetartozó válaszát -, ugyanis az író egy érdekes és talán ismét meghökkentő dolgot állít: miszerint a zsidóság ragaszkodik saját nemzeti eszméjéhez, és ezért „ellenszenves lehet és felkeltheti az antiszemitizmust”. Ez természetesen nem a zsidóellenesség elfogadása és „kimagyarázása” az író részéről, hanem egy olyan tétel nevesítése, amelyet a korabeli asszimiláns és liberális zsidó közélet hevesen tagadott, ám amelyre a holokauszt fájóan rávilágított: konkrétan, hogy amíg a külvilág számára a zsidó felismerhetően zsidó, addig az asszimiláció nem lehet tökéletes.

Ezek után így fűzte tovább mondanivalóját Karinthy:

„Elfogadja ugyan a zsidóság azon nemzet alkotmányát és jogszokásait, amelyben él, de a magáéról sem mond le, mert ez már beidegződött lelkébe. Innen van az, hogy a legtöbb zsidó vallási aktus szinte közjogi formalitásként hat. Tökéletes asszimiláció alatt azt értem, hogy a zsidóság nemcsak az európai kereskedelemhez, politikához, irodalomhoz, hanem a valláshoz is asszimilálódik. Tehát ez az út a zsidók különleges alkotmányának feladásával járna. Erről még sokat beszélhetnék, de az már túlnő egy interjú keretén. Összefoglalva, nézetem a kérdés megoldásáról az, hogy vagy a teljes és nyílt, de nem a megalkuvó és bujkáló asszimiláció, vagy pedig az abszolút zsidóság, a cionizmus. A magyar zsidóság helyzetét is a fentiek alapján ítélem meg. Ez a helyzet a habozás és ingadozás lélektani politikája, a megoldás talán még messze van. Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni, de amit az összzsidóságra mondtam, áll a magyar zsidókra is, főként pedig az, amit beszélgetésünk elején Shaw-wal kapcsolatban kifejtettem”.

Hogy Karinthy a saját evangélikus mivoltát a „teljes és nyílt asszimiláció” példájaként tekintette-e, kérdéses. Ő maga nem élte meg a holokausztot, ám második felesége, Böhm Aranka később Auschwitzban halt meg. Böhm nem keresztelkedett ki: 1920-as házassági iratukban izraelitaként van feltüntetve.(10) Kétségtelen, hogy Karinthy ezen az interjúján kívül nem járult hozzá a cionizmus ügyéhez, és más szépírókkal ellentétben – mint Vér Andor, Patai József vagy Avigdor Hameiri – nem is kötelezte el magát a mozgalom mellett. Ahogyan azonban Vázsonyi Vilmos és Szabolcsi Lajos neológ közszereplők leszármazottai is megbánták felmenők érdektelenségét – ha nem egyenesen nyílt ellenségességét! – a cionizmussal szemben, úgy Karinthy fia, Karinthy Ferenc naplójában is található egy sor, mely hasonló gondolatokat fogalmaz meg. Karinthy Ferenc, látva az Izraelt támadó szocialista lapokat – akiknek újságíróit egyszerűen maga is „zsidónak” nevezi -, így ír Izraellel kapcsolatos érzelmeinek megmozdulásáról:

„Az izraeli helyzet. Kezd a dolog nagyon nem tetszeni. Semmi közöm Izraelhez, réges-régen választottam, Magyarországot választottam, a cionistákat soha nem szerettem, s mindig igyekeztem tisztességes magyar lenni, ebből a szempontból látni mindent, ha már itt élek, sosem a zsidóság szemével – szerintem ez a kérdés egyetlen megoldási lehetősége, ha ugyan van ilyen. De itt nem erről van szó. Hanem arról, hogy – legalábbis a magyar sajtót olvasva – megint valami sötét, gyanús szövetségbe, cinkosságba keveredünk, valami rosszul értelmezett világpolitikai vagy gazdasági érdekből. Lehet, hogy fontos a közel-keleti olaj – de nekünk mi közünk ehhez a félfasiszta vagy teljesen fasiszta Nasszerhez? Azt hallom, Kairóban, a repülőtéren a Mein Kampfot árulják, és a zsidó vallású utasokat nem engedik kiszállni. Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Ja persze, ha lehet, a párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli »mesterkedésektől«, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak”.(11)

Az általa támadott „pesti zsidó firkászok” ugyan szocialisták voltak, ám egy olyan – alapvetően eredménytelen – taktikát követtek, amely sehova nem vezetett: az Izraelt gyalázó és támadó zsidó közéleti szereplő taktikáját. Persze nyilván általánosítás, hogy minden Izraelt támadó pártpublicista zsidó származású lett volna, ám hogy ez az „anticionizmus” mennyi megértésre talált az arabpárti kommunisták között, arra Karinthy Ferenc másik naplójegyzete bizonyíték:

„Hallom, nemrég valami pártértekezleten fölszólalt – nyilván valaki biztatására – egy pártközponti funkcionárius, és kirohant a kultúrpolitika és politika ellen, hogy cionista tendenciák vannak, példákat hozott fel, Madách: Mózes, Verdi: Nabucco, meg miért hívták meg Darvas Lilit, vették elő Szomoryt, Szép Ernőt, és a kultúrpolitika nincs szinkronban a külpolitikánkkal és így tovább. Már másutt is voltak hasonlók. S bár e hangokat letorkolták és azt a funkcit állítólag kirúgták, most megint mindenki számolni kezd – egyelőre csak magában. Mint 1937–38-ban, amikor még nem jött ki a zsidótörvény, de várható volt, és mindenki azt számolta, hány zsidó dolgozik a cégnél, és a színpadi szerzők hány százaléka, és jó félvér meg rossz félvér. Például érzem az új felállásoknál, csak a mi csöpp színházi, irodalmi életünkben, hogy erre már mindig gondolnak, a túlságosan zsidó szerkesztőségekbe, bizottságokba díszgójokat, strómanokat ültetnek, elővesznek rég fekvő darabokat és rég elfeledett szerzőket stb. stb. Szép idők, de szép idők! Auschwitz is így kezdődött”.(12)

Karinthy Ferenc maga írta le, hogy a cionizmust nem szerette, de mindenesetre nem is támadta, s ha apja maga is a „teljes” asszimiláció illúzióját akarta követni, legalább ő sem publikált támadásokat a jövőbeli zsidó haza gondolata ellen. Utólag már nem lehet erről kifaggatni Karinthy Frigyest, ám ha elfogadjuk Hatvanynak írt levelét – miszerint zsidó is és magyar is -, és interjújának állítását – miszerint vagy teljes és totális az asszimiláció, vagy pedig marad a cionizmus -, akkor eldönthetjük, hogy a maga asszimilácóját sem találhatta teljesnek. Így pedig ez marad az interjú konklúziója: „Cion megoldja a zsidókérdést. Az önálló zsidó ország olyan erkölcsi erőt képvisel, amelyre támaszkodva a zsidó másutt is zsidó mer lenni”.

  1.  http://epa.oszk.hu/ -link
  2. https://www.academia.edu – link
  3.  Dan Ben-Amos: The Myth of Jewish Humor, Western Folklore, 1973/2, 112-131.
  4.  Karinthy Frigyes: Naplóm, életem (Budapest: Magvető, 1964), 289., 291.
  5.  Idézi: Bécsi Magyar Ujság 1921. december 18-ai száma.
  6.  Idézi: Nemzeti Ujság 1920. október 3-ai száma.
  7.  Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán (Budapest: Napvilág, 2008), 64.
  8.  Egyenlőség 1922. január 7-ei száma, 6.
  9.  Karinthy: Naplóm, életem, i. m., 570. Én kiemelésem – VLB.
  10. https://familysearch.org/a-link
  11.  Karinthy Ferenc: Napló, I. köt. (Budapest: Littoria Könyvkiadó, 1993), 52.
  12.  Ua., II. köt., 392.

1 komment

  1. Nagyon érdekes írás! Megerősíti bennem a tudatot, hogy a cionizmusról nem beszélni kell, hanem csinálni. Millió kongresszus nem ér fel egy luddi leszállással.

Hozzászólás