szerző: Halász András
– Az egész a Szovjetunióban kezdődött, – fogott a történetéhez Világutazó. – II. éves voltam, a moszkvai Lomonoszov egyetem hallgatója. Három nyugati nyelvet tanultunk, angolt, németet és franciát, igen magas fokon. Az oroszról most nem beszélek, hiszen azon folyt az oktatás. Nem volt más dolgunk, csak a tanulás. De ha akartunk volna, akkor sem tudtunk volna mihez kezdeni. Pesten már évek óta működtek diszkók, nyugati filmeket vetítettek. Moszkvában nem volt semmi. Leszámítva két dolgot: a szexet és a piát. Szerencsére volt már antibébi tabletta. A srácok pedig minden hétvégén a sárga földig leitták magukat. A vodkát és a bort fillérekért árulták, annyit vehettél belőle, amennyit akartál.
Soltész húzott egyet a sörösüvegből.
– Amikor megismerkedtem Tányával, úgy éreztem, megfogtam az Isten lábát. Eggyel járt felettem, jogot tanult. Rövidre vágott vörös haja volt, zöld szemei az összes srácot elbűvölték. És az alakja! Kivételezettnek éreztem magam, hogy engem választott az óriási kínálatból. Az apja kiemelt káder volt, reggel és este hivatali kocsi szállította. Az anyja valamilyen irodában dolgozott, már nem emlékszem, mivel foglalkozott. Tánya bátyja, Petrogradban, az akkori Leningrádban volt idegsebész. A család nagyon büszke volt rá. Fiatalon lett osztályvezető főorvos. Amíg Moszkvában voltam, nem találkoztam vele.
– De visszatérve Tányához. Saját, külön bejáratú szobája volt, a négy szobás lakáson belül. Amikor először töltöttem náluk az éjszakát, végig attól rettegtem, mikor nyit be az apja vagy az anyja. Különös kapcsolat volt közöttünk. Tánya pontosan tudta, milyen körülmények uralkodnak a kollégiumban. Ketten, időnként hárman aludtunk egy szobában. Kitalálták azt az őrületet, hogy külföldi diák mellé hazai tanulót helyezzenek el. Hogy megtanuljunk jól oroszul. Volt olyan szobatársam, akinek fogalma sem volt arról, hogy a zoknit, vagy az alsónadrágot ki lehet mosni. Nem viccelek, így volt. Amikor már nem bírtam a büdös, megkeményedett zoknik szagát, fogtam, és egyszerűen kidobtam őket a szemétbe. Ha a szobatársam kereste, azt hazudtam, biztos a takarítónő tette el valahová. Nem tehetett mást, kénytelen volt új zoknit vagy gatyát venni.
Tánya azt szerette volna, hogy normális körülmények között éljek. Megismerkedésünk után néhány hónappal a szülei megengedték, hogy időnként náluk aludjak, és Tánya szobájában tanuljak. Ez óriási dolog volt. Nem üvöltött senki a folyosón, nem csapkodták az ajtót, nem szólt a rock a szomszédban. És az sem volt mellékes, Tánya édesanyja mindig megetetett. Ha tanultam, behozta Tánya szobájába az ennivalót. Nem ragozom tovább. Tányát az Isten küldte nekem. Imádtuk egymást, elválaszthatatlanok voltunk.
Tányával sokat jártunk kirándulni. Bebarangoltuk a Moszkva környéki hegyeket. Hétvégén, ha jó volt az idő, egész nap kint voltunk a szabadban. Vittünk magunkkal pokrócot is, és ha kedvünk szottyant, azon szeretkeztünk. Úgy éreztük, miénk az egész vidék, a fák, a bokrok, a mellettünk elsurranó kis állatok. De ez lett a vesztem.
Soltész felállt és az ablakhoz sétált. Háttal Saroltának, kibámult a sötét utcára. Sarolta látta rajta, a fiatalkori emlékek felkavarták. Nem szólt egy szót sem, hagyta, a maga ritmusában folytassa.
– A következő tanév elején, talán októberben, 81-ben, a déli szünetben, középkorú férfi szólított meg. Arra kért, kísérjem el az egyetem melletti sörözőbe. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megkérdeztem, mit akar. Azt mondta, az egyetem nem alkalmas hely a beszélgetésre. Annyit elárult, Tányáról akar beszélni velem. Mit tehettem, elkísértem. A sörözőben megkérdezte, tart-e még a nagy szerelem közöttünk. Bólintottam. Benyúlt a belső zsebébe, és kivett egy borítékot. Elém tolta, nyissam ki. Fényképek voltak, ahogy meztelenül szeretkezünk az erdőben, a réten. Profi készíthette, mert mindkettőnk arcát jól ki lehetett venni. Kérdeztem tőle, mit akar. Először nem mondta meg, visszakérdezett. Mit szólna Tánya apja, de főleg a főnöke és a párttitkára, ha meglátná ezeket a képeket? Hogy a fontos elvtárs lánya mindenki előtt gátlás nélkül hempereg. Hozzá tette, azt is meg tudják oldani, a képen ne én legyek látható, hanem valaki más. Fontos elvtárs lánya válogatás nélkül lefekszik mindenkivel. Első dühömben megragadtam a grabancát, úgy éreztem, nyomban megfojtom. A férfi azonban kivárt. Tudta, nyilvános helyen nem teszek semmit. Igaza volt. Azt akarta, hogy néhány nap múlva ugyanazon a helyen találkozzunk. Addigra készítsek egy listát a Lomonoszovon tanuló magyar diákok nevéről, és arról, ki mit tanul. Minek ez magának? Máshol is megszerezheti, mondtam elkeseredetten. Ne törődjek vele, az az ő dolga. Mielőtt elment, megfenyegetett, ha nem teszem meg, amire kért, másnap Tánya apja, főnöke és pártitkára asztalán lesznek a fényképek.
– És te odaadtad neki a neveket tartalmazó listát. Mondd Laci, eszedbe se jutott, hogy segítséget kérj a magyar követségen?
– De igen. De mit tehettek volna? Legfeljebb haza küldenek, és akkor egy csapásra vége a karrieremnek. Az elvtársak ellen lépjenek fel? És egyébként se tudták volna megszerezni a negatívumokat. Nekem csak Tánya és a családja volt a fontos. Ha nyilvánosságra kerülnek a képek, nekik végük. Van fogalmad arról, a 80-as években, a Szovjetunióban hogyan tűntek el egyik napról a másikra az emberek? Előző nap együtt ittál vele, másnap, hipp-hopp, nincsenek sehol. És nemcsak ő, az egész családja. Mintha nem is léteztek volna. Értsd meg, az akkori idők egészen mások voltak, nem tehettem semmit.
– Világos. Folytasd. Mi történt azután?
– Elkészítettem a listát, és átadtam a férfinak. Hümmögött valamit az orra alatt, de a végén megköszönte. Kéthetente találkoztunk. A legtöbb esetben adott valamilyen feladatot, vagy csak arról beszélgettünk, milyen a hangulat a külföldi diákok között. Arra kért, hozzak, vagy vigyek el neki valamit. Három hónap telt el, amikor arra utasított, készítsek jellemzést az angol szemináriumvezetőmről. Az illető negyvenes, jó karban lévő hölgy volt. Olyan igazi tanárnő. Hosszú barna haját kontyban hordta. Furcsa ruhákat viselt, valószínűleg varratta őket, mert ilyen szépeket nem lehetett a boltban kapni. Kedveltem a nőt. Még mindig emlékszem a nevére: Ljubljanának hívták. A többi tanárral ellentétben, tegeződött a diákokkal. Elkészítettem róla a jellemzést. Képzelheted, milyen gyenge lehetett, huszonegy éves koromban. Az ismeretlen férfi elolvasta, elégedett volt vele.
Furcsa viszony alakult ki közöttünk. Az idő múltával a fenyegetettség érzése helyébe valami más lépett. Nehéz megfogalmazni, mi volt az. Talán kezdtem hozzászokni a titkos találkákhoz, talán megtetszettek, hogy újabb és újabb, egyre nehezebb és bonyolultabb feladatokkal bízott meg. Nem tudom. Idővel már nem kerültek szóba az erdőben készült képek. Tényként vettem tudomásul, ennek az embernek kell dolgoznom. Bár Tánya semmit sem tudott, mélyebb és erősebb lett a kapcsolatunk.
– És mi történt, amikor két év múlva megkaptad a diplomádat? Mi lett Tányával és az ismeretlen zsarolóval? – kérdezte Sarolta.
– Magammal akartam hozni Tányát, ő pedig azt akarta, én maradjak Moszkvában. Hiába magyaráztam, nemzetközi ösztöndíjas nem teheti meg, hogy nem tér haza. Ő pedig azt hajtogatta, egy szót sem tud magyarul, nem hagyhatja ott a szüleit. Igazi patthelyzet volt. Nem volt más megoldás, elbúcsúztunk egymástól.
Én naiv, azt hittem, azzal, hogy hazajövök, lekopik rólam a férfi. Tévedtem. Alig kezdtem itthon dolgozni a Star nevű gyárban, egy vasárnap, meccsről hazajövet ismeretlen férfi karolt belém. Rám mosolygott, de nem tudtam hová tenni. Soha nem láttam. Azt mondta, moszkvai közös barátunk üdvözletét küldi, és reméli, nem felejtettem el. Abban az időben kezdtem udvarolni Pirikének. Az ismeretlen megkérdezte, ugye nem akarom, hogy a fényképek Tánya férje kezébe jussanak. Nem tudtam, hogy Tánya férjhez ment. Megtudtam tőle, Tánya férje a moszkvai pártbizottság vezető munkatársa. Képzeljem el, milyen következményekkel járna, ha közszemlére kerülnének a képek. Elővett a zsebéből egy fényképet, amelyen Tánya, a szülei, egy mosolygós fiatalember, és nyilván a férfi szülei voltak láthatók.
Nem ragozom tovább. Budapesten is folytatódott, ami Moszkvában elkezdődött. Írtam a jelentéseket, vittem és hoztam az üzeneteket. Abban az időben elég gyakran utaztam külföldre. Megtanultam a postaládák, a titkos kódok használatát.
Amikor átkerültem az angol tulajdonban lévő Septimus Can Food gyárba, két hónapra Londonba küldtek továbbképző tanfolyamra. Mit gondolsz, az első hétvégén kivel találkoztam? Azzal a férfival, aki első ízben zsarolt meg Moszkvában. Szívélyesen üdvözölt. Elvitt ebédelni. Ebéd közben elmondta, az egész gyári tanfolyam csak fedés, azért jöttem, hogy alapos kiképzést kapjak.
Elvitt egy London melletti gyönyörű kastélyba, ahol közel két hónapig az angol titkosszolgálat emberei foglalkoztak velem. Sok év után ott tudtam meg, melyik titkosszolgálatnak dolgoztam éveken keresztül. Most akarod hallani a tanfolyam részleteit?
– Nem, rá ér egy másik alkalommal, – mondta Sarolta. – Folytasd, hogyan és miért kerültél a Fontenba?
– A tanfolyamon, az alapkiképzés után, speciálisan az ipari kémkedésre állítottak rá. Ez már az átkos után volt, a 90-es évek második felében. Az információk szabadon áramolhattak, és furcsa módon, ez nehezebbé tette a kémkedést. Az információ gazdák nagy figyelmet fordítottak azokra az adatokra, amelyeket nem akartak nyilvánosságra hozni. Külön cégek alakultak a gazdasági adatok megszerzésére és védelmére. De ezt te is legalább olyan jól tudod.
A Fontenbe kerülésemet is az angolok intézték. Ne kérdezd hogyan, fogalmam sincs. Egy nap telefonált a kapcsolattartóm, hogy van egy üres állás a Fonten Külkereskedelmi Osztályán, jelentkezzek rá. Így jutottam a gyárba. Az volt a feladatom, kísérjem figyelemmel a kutatást, és ha olyan információ birtokába jutok, amely nemzetközi figyelmet érdemel, jelentsem.
– Milyen úton? – szakította meg Lacit Sarolta.
– Szerintem, a kapcsolattartásom módjait, a kapcsolataimat tegyük el egy másik alkalomra. Most inkább azt mondanám el, miért ismerkedtem meg veled, rendben? – nézett kérdően Saroltára.
Sarolta nagyot sóhajtott. Tisztában volt vele, egyszer erre is sor kerül. Hiába próbálta az utóbbi napokban szuggerálni magának, attól, hogy Laci más ország ügynöke, még szeretheti. Mindjárt kiderül, az egészből egy szó sem igaz. Valójában nem tehet szemrehányást neki. Ő nem ugyanezt tette éveken át más férfiakkal?
– Egyetértek. Szóval, onnan folytasd, hogy megismerkedtél velem. Gondolom, nem a két szememért.
– Nem tagadom, rajtad keresztül akartam közelebb jutni a tűzhöz. De az is igaz, ha hiszed, ha nem, menet közben beléd habarodtam. Biztosan emlékszel, hetek teltek el anélkül, hogy felmentem volna hozzád. Hamar rájöttem, nem vagy csevegős fajta. Semmi olyat nem tudtam meg tőled, amit ne tudtam volna addig is. Közben nagyon közel kerültünk egymáshoz, legalábbis, én így gondoltam. Vagy tévedek?
– Most nem az én érzelmeimről beszélgetünk. Mit jelentettél nekik az ALS-ről?
– Lényegében, semmit. Csak azt, amit a saját fülemmel hallottam a vezetői értekezleten. Vagyis, leállt a kutatás, mert hiányzik egy műszer, amit Svájcból kell megszerezni.
– És ennyivel meg is elégedtek? – kérdezte Sarolta.
– Nyilván nem. Arra jutottak, az egész svájci műszer megszerzése csak arra szolgál, hogy megtévesszétek a világot. Az angolok szerint, nem akartátok, hogy kiszivárogjon az ALS kutatás titka, ezért találtátok ki a műszer történetet. Az angolok meg vannak győződve róla, hogy valahol titokban most is folyik az ALS kutatás. Nem kérdezem meg, hogy ez igaz-e, mert úgy sem fogsz válaszolni, vagy ha igen, akkor sem kötöd az orromra az igazságot.
– Akkor ugorjunk. Ha az angolok nem hittek a genfi műszer szükségességében, akkor mi a csudának kellett lemásolnod a Charls által átadott anyagot?
– A hírszerzésben mindent le kell ellenőrizni. Ezt te is nagyon jól tudod. Akkor is, ha nem hittünk nektek. Ki tudhatta, milyen adatok vannak azon a pendrive-on? Ráadásul, én hiába néztem volna meg, semmit sem értek a műszaki dolgokhoz.
– A városmajori padot mióta használtad postaládának?
– Évek óta. A londoni főnökeim jobban szeretik, ha nem találkozom személyesen az összekötőmmel, kivéve, ha feltétlenül szükséges.
– Nos, azt hiszem, vázlatosan mindent átvettünk. Még egy utolsó kérdés: kiket ismersz személyesen a budapesti angol hálózatból?
Soltész Lászlót nem érte váratlanul Sarolta kérdése.
– A legfontosabbat hagytad a végére. Mindig tudtam, kivételes személyiség vagy. Nos, ez az a kérdés, amelyre csak akkor fogok válaszolni, ha megtárgyaltuk a jövőmet. Ezek az adatok nagyon sokat érnek, ezzel nyilván a Cég is tisztában van. Tudni szeretném, mennyit érnek nektek ezek az adatok. Nem szeretném a hátralévő éveimet valamilyen sötét lyukban tölteni.
– Ebben a kérdésben nem én döntök. Amíg megérkezik a válasz, meg kell elégedned a lakásommal. Ismered a járást. Használhatod a fürdőszobát, a konyhát. Az étkezésedről én gondoskodom. Holnap veszek neked néhány váltás fehérneműt és más ruhadarabot. Most pedig felhívod Pirikét, és megmondod neki, halaszthatatlan ügyben Rómába kellett repülnöd. Legfeljebb két hétről van szó. Nem volt időd hazamenni és összecsomagolni. Ne aggódjon, minden rendben van. Ha megérkezel, felhívod. Ne engedd, hogy kérdésekkel bombázzon. Elmondod, amit mondtam, és megszakítod a vonalat. A telefont pedig kihangosítod. Én is akarom hallani Pirike hangját. Világos? És ugye mondanom sem kell, ha belerontasz a dologba, megszakad közöttünk a tárgyalás. Azonnal értesítem a Céget, és mész a süllyesztőbe. Nem fenyegetlek, csak közlöm a tényeket. A házat éjjel-nappal figyelik, de gondolom, ezzel te is tisztában vagy. Ne próbálkozz semmivel, nem érdemes.
Soltész beleegyezése jeléül bólintott. Sarolta odaadta a férfinak a mobilját. Laci beütötte az otthoni számát. Pirike volt a vonal másik végén.
– Tessék. Soltész Piroska beszél….
*
Sarolta mielőtt rázárta a lakás ajtaját Világutazóra, elvette tőle a mobilját. A vonalas telefont a Cég figyelte, és biztos volt benne, amíg távol van, kikapcsolják a vonalat. Lement a házzal szemben parkoló furgonhoz. Mire a kocsihoz ért, kinyílt a tolóajtó. Rozmár és Róbert felsegítette a kocsiba.
– Gratulálok, Sarolta. Megkoronázta eddigi munkáját. De most már elárulhatná, mikor kezdte sejteni, hogy Soltész idegen ügynök?
– Nagyon régen. A gyárban, a főnöke magával vitte arra a vezetői értekezletre, ahol bejelentették, leáll az ALS kutatás. Pár nappal később a Duna parton sétáltunk. Megkérdezte, elárulhatja-e, mi volt az értekezleten, mert mindenkivel titoktartási nyilatkozatot írattak alá. Fölmerült bennem a kérdés: miért akarja velem megbeszélni? Talán arra számított, tőlem többet tud meg? Hiszen nagyon jól tudtam, Laci nem ért a műszaki dolgokhoz, és a gyógyszervegyészethez sem. Miért érdeklődik mégis a hiányzó műszerről? Szóval, akkor kezdtem gyanakodni.
– És miért nem szólt nekünk? – kérdezte Róbert. – Több szem többet lát. Nem gondolt erre?
– Nem akartam túl korán vihart kavarni. És ha tévedek? Ha nincs semmi a füle mögött? Úgy gondoltam, annyira ragaszkodik hozzám, az lesz a legcélravezetőbb, ha egyelőre én kísérem figyelemmel a tevékenységét. Persze, azért a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket megtettem. Aztán Veszprémben ismét hibázott. Tanítgattam, hogy juthat egyik helyről a másikra a legkönnyebben. Tudják, templomtorony, és a többi. Annyira akart bizonyítani, hogy úgy viselkedett, mint egy profi, aki már rég átesett az alapkiképzésen. Pillanatok alatt rátalált a megfelelő útra, ami egy amatőrnek elsőre nem ment volna.
– Voltak még ilyen esetek? – kérdezte Rozmár.
– A következő Londonban történt. Akkor vált nyilvánvalóvá, valamelyik idegen országnak dolgozik. Az egyik délután fel akarta keresni a Londonban élő lányát. Természetesen, nem engedtem, hiszen nem derülhetett ki, hogy Londonban van. Megsértődött, megígérte, a szállodában marad. Azt mondtam neki, elmegyek kirakatot nézni. De eszem ágában sem volt. A többit már hallották.
Krétán rátett még egy lapáttal. Amikor az egyik éjszaka elhurcoltak minket, és elég erőszakos módon vallattak, Laci nagyon gyorsan kiszabadult a kínos helyzetből. Megkérdeztem, hogyan csinálta. Elmosolyodott, és olyan logikus magyarázattal szolgált, amire csak egy profi ügynök képes.
Ahogy Genfbe érkeztünk, szóltam Charlsnak, éjjel-nappal figyeljék Soltész minden lépését. A történetnek ezt a részét is ismerik. Lemásolta a pendrive tartalmát, és a városmajori postaládába dugta.
Saroltából mély sóhaj tört ki. Nem színlelte a csalódását főnökei előtt.
– Hallottak mindent, ami a lakásban elhangzott? – kérdezte végül.
– Igen, mindent rögzítettük.
– És, mire jutottak?
– Mire gondol? – kérdezett vissza Rozmár.
– Föl akarják használni, vagy nem látnak benne fantáziát, és alkalomadtán kicserélik egy lebukott magyar felderítőre?
– Ebben nem dönthetek egyedül. Néhány nap múlva visszatérünk rá. De ha már felvetette, magának mi a véleménye? Ha magán múlna, visszafordítaná? És ha igen, úgy gondolja, nem árulna el minket, nem lépne le az első adandó alkalommal?
– Be kell vallanom, tanácstalan vagyok. Ez a kérdés szorosan összefügg azzal, mi legyen a mi kapcsolatunkkal? Ezt nekem is végig kell gondolnom. Tudják, eddig arról volt szó, hogy a genfi akció után kiszállhatok. De nyilvánvaló, ha úgy döntenek, visszafordítják, rám is szükségük lesz. Nem ragozom tovább. Nekem se könnyű, egyáltalán nem az.
– Megértem. Azért képes odafigyelni, nehogy kirepüljön a madárkánk a kalitkából?- kérdezte Rozmár.
– Bízhat bennem. De Soltész is nagyon jól tudja, semmi esélye nincs.
