szerző: Politzer Tamás
Több jelzés olvasható a képen látható borotván. A fogazott, lapos rész külső felületén egy számsor és egy betű: 178852 Y, a fogazott rész nyél felőli, belső lapján két felirat, az egyik csúcsára állított négyszögben: TRADE Gillette MARK, a másik: MADE IN ENGLAND. A nyél alján körbe-körbe pedig ez áll: PAT.133963 – 1917. A három darabból álló készülék anyaga alpakka. Szolid mintázat díszíti a fogantyút. Használatához nem kell áramforrás vagy ördöngös tudomány. Vesz a férfi ember egy csomag hagyományos borotva pengét, szét csavarozza, a pengét a két rövid és a hosszú – menetes – bütyökre fekteti, a lapkát tartalmazó nyelet viszateszi, aztán a nyélbe becsavarja a belsejében menetes kis rudat. Ha a borotvahab is felkerült a szakállra, lehet kezdeni a naponta esedékes műveletet, az arcszőr eltávolítását. Volt hozzá anno fedeles pengetartó dobozka is, de már nincs.
Annak idején én is hasonló szerkezettel kezdtem a férfias munkát. Aztán jött a bakelit külsejű, nagyjából tyúktojás alakú, forgó fejecskével nyíró, felhúzható – azt hiszem lendkerekes- műszer, ami állítólag szovjet importból származott. Egy évet sem élt meg nálam, diákkoromban, szorult anyagi helyzetemben eladtam huszonöt forintért, ami fedezte kettőnk szerény vacsorájának a költségeit a szegedi Gödörben ( szelet hús, sült krumpli, fejes saláta, üveg Anna víz + Elemér úrnak 2 forint jatt = 12 Ft ). Jobb időkben volt aztán elegáns villanyborotva, de az sem smakkolt nekem, mert a hozzá kapható arcszesz kellemetlen szagú volt –nekem-, szesz nélkül meg úgy éreztem, hogy smirgli dörzsöli bőrömet. Jöttek aztán a csomagban kapható, műanyag foglalatú, többször használatos, több pengéjű és – a reklámok szerint mindenféle csodahatást kiváltó – műanyag szerkentyűk. ( Volt jobb. ) Néhány éve a kezembe akadt ez az ősrégi, majd száz éves ( ? ) darab. Használom. Még ébresztőnek is megjárja, mert éberebben, óvatosabban kell vele bánni, mint a bőrhajlatokhoz szuper módon alkalmazkodó mai társaival.
Egykori gazdáját ezzel soha nem láttam borotválkozni. Ő mindennap kétszer – reggel és az ebéd utáni szunyókálást követően – késes borotvájával szedte le a borostáját. És nem is flakonból fújta arcára a habot, hanem saját kezűleg, saját borotvaecsettel, saját kerek, fedeles borotva szappantartóban állította elő. Amint a pamaccsal a hab felkerült az arcára, a mosdó állványhoz közeli ajtófélfán lévő kampóba beakasztotta a vastag, borotvafenő bőr egyik végét és a bőr felületén oda-vissza húzkodta a borotva kés mindkét élét. Ha ezzel végzett, az előkészített kis alakú damaszt törlővel gyengéden megtörölte a kést és a borotválkozáshoz látott. Bajuszkáját kikerülte. A borotvára gyűlt hab csomókat a törlőre kente. A végén arcát vízzel lemosta, a szappantartót összezárta, az ecsetet kimosta, törölgette, a borotvát a bőrtokba helyezte. Minden visszakerült egy nagy alakú bőrtáskába. Volt abban más is, például timsó, vatta, sebtapasz, fésűk, ollók, hajnyírók, kis üvegcsében alkohol, sebbenzin, púder, hajkefe, nyak köré tekerhető fodrászkendő, hogy a kuncsaft ruháját védje a levágott apró hajtól.
Ezzel a táskával ment el reggelente a fodrászatba, ezzel jött haza délben ebédelni, az ebédet követő rövid szunyókálás utáni borotválkozás után ezzel ment vissza dolgozni.
Pál Sámuel fodrász volt, úri és hölgyfodrász, ahogy régen a cégtábláján állt. 1948-tól már nem a saját üzletében, hanem a Szövetkezeti Férfi Fodrászatban, minthogy őt oda osztották be öt vagy hat kollégájával egyetemben. Csak a Buka nevű szaktársukat nem terelték be a társas fodrászatba, ő privát maradhatott valamiért. A nők frizurájával foglalkozó fodrásznők másik fióküzletben működtek.
Az ebédet követő rövid pihenő alatt csendben kellett lenni. A varrógép nem zakatolhatott, a mosogatással együtt járó csörömpölés is tilos volt. Ha ebben az időben jött valaki kötényt, szoknyát, blúzt, egyéb női ruhadarabot rendelni Pál Sámuel feleségéhez, Szera nénihez, ő mutatóujjával jelezte, uram alszik, pszt. Ha jó idő volt, a tornácon ücsörgött mindenki, míg horkolás hallatszott. Volt néhány idős parasztember, aki még a hajdanvolt Pál Sámuel úri és hölgyfodrász cégért kereste a Nagysándor utcai ház homlokzatán, s bezörgetett: hun van most a borbély ? Szera néni –néha káromkodást sem visszatartva – ingerülten igazította útba a delikvenst: nem borbély, hanem fodrász. Menjen a fő utcára, a régi községháza mellett vannak a fodrászok!
Pál Sámuel fodrász szótlan, szomorú ember volt. Otthon is, a fodrászatban is ritkán beszélt. Meghallgatta a vendég kívánságát, aztán fésűt, hajnyírót fogott vagy habot készített a borotváláshoz és dolga végeztével közölte, hogy mennyit kell fizetni a pénztárosnőnél. Mindig az ajtóig kísérte a kuncsaftját, kis seprűjével még tisztogatta itt-ott annak kabátját. Ja, majd elfelejtettem, a szövetkezeti műhelyben Sámuel fodrász széke a régi volt, hogy-hogy nem az megmaradt a házban, de a komplett konyhabútorzat, a hálószobából a dupla ágy, a két ruhás- és a két éjjeliszekrény, a szőnyegek és minden más ingóság eltűnt 44 és 45 nyara közti időszakban. Rossz nyelvek szerint az összes bútort a második szomszédban lakó Sz. asztalos tolta át talicskán, átfestette, átfényezte azokat és eladogatta… Pál Sámuel csak legyintette, amikor ezt gyakorta hallotta feleségétől, Szerénától.
Egy nyári napon hiába várta felesége az ebéddel, nem jött, nem jött. Nagy sokára valamelyik fodrász toppant be, izgatottan újságolta: Samu bácsihoz kihívták a mentőt, mert összeesett, nyögött, jajgatott, mindkét kezét a hasára szorította, szakadt róla a víz. Bevitte a mentő a kórházba. Szeréna lekapta a kötényét, sebtében megfésülködött és rohant a kórházba. Ott maradtam anyával, aki akkoriban rendszeresen besegített Szerának fércelni, gomblyukazni, vasalni. Már esteledett, mire kimerülten megérkezett nagynéném és elcsukló n hangon közölte: perforált vakbél gyulladás. Semmi jóval nem biztatott az orvos. Gyertek holnap is, fejezd be a két blúzt, én meg korán megyek a kórházba.
Ment ő kora reggel a kórházba, ahol közölték vele, hogy nem tudták megmenteni Sámuelt, éjszaka elhunyt. Az ápolónő a kórház kapujáig kísérte és zavartan azt dadogta, hogy a bácsi – ha úgy-ahogy magához tért – három nevet suttogott: Editke, Józsika, Lillácska… Ő így értette…
Megtudtam, hogy Editke volt Pál Sámuel felesége, Józsi és Lilla pedig a gyerekei. Hármójukat 1944 nyarán látta utoljára… Laci fia előkerült, még ő is az úri és hölgyfodrászatban működött apjával, 47-ben aztán sikerült elmennie Palesztinába. Néha Haifáról írt, ahol az apjától tanult mesterséget folytatja.
Ezeket Szera egy fekete öltönyös, szakállas, kalapos ismeretlen embernek mondta el másnap. A beszélgetés közben a vörös macska két kölykével játszottam, spárgára kötött, a varrógép mellett felgyűlt textilmaradékokból gyúrt rongylabdát húzgáltam előttük.
Másnap sötétkék rövidnadrágba, fehér ingbe öltöztettek, kezembe nyomták a repülős sapkát: legyen a fejemen a temetőben. Nem mondták, hogy miért.
Nagyon sokan voltak a temetésen. Sok férfi kalapot vagy furcsa kis sapkát viselt, a többség hajadonfőtt volt. Az előző napi kalapos ember most bokáig érő fekete öltözetben volt, fején kalap helyett csúcsos valami. Magyarul is, nem magyarul is beszélt. Megint elhangzott Edit, József, Lilla, László neve. Egy másik feketébe öltözött férfi könyvet tartott a kezében és nem magyarul énekelt.
A falu utcáin más temetést lehetet látni: fekete fejdíszes, rézdíszes szerszámú lovak húzzák a cirádás, üvegezett oldalú gyászkocsit, abban az aranybetűs koporsót…
Ez a temetés nem ilyen volt. Négy sapkás ember kézben vitte a rozoga épületből a fehér lepellel letakart, szögletes koporsót. A kiásott gödör mellett folytatódott az idegen beszéd és ének. Az összegyűltek közül sokan bele-bele énekeltek néhány szót, mondatot. A gyerek csak annyit látott a felnőttek között hajlongva, hogy egyáltalán nem díszes a kötélen leeresztett koporsó, annak deszkája nincs befestve. A mögöttük állók visszafojtott beszédéből ilyesmit hallottam: főtt tojás, hamu…
Hazafelé menet a nem magyar beszéd és ének, a deszka koporsó, a hamu és a főtt tojás ügyében kérdezősködtem anyutól, aki elzárkózott a válaszadástól: kicsi vagy még. Majd egyszer, ha már iskolás leszel, elmeséli neked ezeket Szeréna…
Jó tíz év múlva került erre sor. Szera eladta a házat, költözködött. Segítettem neki csomagolni. Eszembe jutottak az egykori temetés kapcsán felmerült kérdések. A nagynéni mindenre tudott válaszolni. Pakolás közben az egyik éjjeliszekrény fiókjából elővett egy borotvát és egy kis dobozkát: ezt tedd el, Samu régi borotvája. Megjegyeztem, én nem látta ilyennel borotválkozni, csak borotvakéssel.
Igen, jól emlékszel – válaszolt Szera – csak a késest használta. Ez volt vele a munkaszolgálatban és a deportálásban. Tedd el, emlékeztessen Samu bácsira.
