szerző: Gideon Peer
Van, akinek a zsebét világítják át, van, akinek az egész múltját, s van, aki – mint jómagam – mindössze egy mellkas-átvilágítással kénytelen beérni. Kis ember kis bottal jár, vagy valami ilyesmi, ha röntgent szeretne az orvosnő, hát legyen röntgen. Direkt szerencse, mondhatnám, ha pozitív kicsengésre törekednék, hogy egyáltalán még van mit átvilágítani rajtam.
Busszal megyek a tett színhelyére, hatalmas épület, ennek dacára megtalálom az intézetet, amin – ismerve magamat – végtelenül elcsodálkozom. Meglepetésem tetőződik, amikor kiderül, én vagyok az egyetlen vendég, illetve, ha ragaszkodunk a körülményekhez, páciens.
Régen is jártam – alkalmasint – röntgenre, amit mára illik elfelejteni, mármint azt, hogyan készült egykor egy röntgenfelvétel. Ez is más lett. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor sötét szobában tapogatózva, mázsás súlyú golyóállómellényhez hasonló valamivel burkolva, zajlott a művelet.
Ma semmi fakszni, világos teremben, kötény nélkül állok és hallom, hogy jó, emelje fel a karját az úr, egy mély szippantás és már túl is vagyok rajta. Gondolom, nem slendriánságból, hanem, mert ebben is annyira előrehaladott a világ. Minden digitális, automatizált, már azon sem csodálkoznék túlzottan, ha legközelebb megelégednének azzal, ha az ujjlenyomatomat küldeném el.
Az eredményt délután interneten kapja meg az orvosnő. Milyen lesz? Nem tudom, de mivel a megszabott időhatáron belül voltam, hazafelé ugyanazzal a buszjeggyel utazhattam vissza, amivel jöttem. Tehát ingyen.
Az élet szép… Tenéked magyarázzam?
Ez az oda-vissza buszjegy egy kicsit necces… Nehogy már a törvénysértés bűnébe ess – véletlenül!
Cseppet sem necces, ha 90 percig érvényes jegyet váltott, vagy a „Ráv-Káv” valamelyik szolgáltatását vette igénybe. Teljesen törvényes. -:)))))))))