Hajónapló

szerző: Gideon Peer

Mit csinál az izraeli, ha már unja, hogy bármerre tekint, tengert lát maga körül? Földközi-tenger, Vörös-tenger, aztán a nagyképűség tengerei, a Holt-tenger és a Kineret, amely már-már gyűszűnyi, de a helyiek még mindig tengernek nevezik. Hova menekül, hogy végre másmilyen tájakat lásson?

A válasz pofonegyszerű: elmegy egy Északi-tengeri hajóútra.

Az útvonal: Németország, Franciaország, Anglia, Belgium, és Hollandia, az utóbbi a hab a tortán. Tenger-tenger, amerre a szem ellát, de legalább nem a mienk.

A közlekedési eszköz egy 14 emeletes luxushajó, amelyről menetközben kiderül, hogy tulajdonképpen 16 emeletet foglal magába. A méreteit nem adom meg, az ember feledékeny, minek mindenfélékkel tömni a fejét? Az egyszerűség kedvéért: úszóváros, lagúnák nélkül. A polgármesternek kapitány a neve.

 

Szeptember 19, hétfő

Délelőtt van. Egy óriáshajó 10.-ik emeletének kabinerkélyéről nézem az alig hullámzó Északi-tengert. Hűvös van, de nincs hideg. Hamburgból Franciaország felé haladunk, ott fogunk kikötni. Bejárt útvonal, különösen a németek részéről…

De hagyjuk, most (majdnem) béke van.

Tegnap hajnalban még Pesten voltunk. Reggel 3:30-kor jött értünk a taxi, hatkor indult a gép Münchenbe. Hatalmas, elegáns repülőtér. Átszálltunk egy másik Lufthansára (mint a régi szép időkben, váltott lovakkal), és egy óra múlva már Hamburgban, a célállomáson landoltunk. Óriási repülőtér, hatalmas kikötőváros. Az utóbbiból nem sokat láttunk, sietni kellett, hogy elérjük a csatlakozást.

Irány a kikötő: vonattal, később taxival, a békesség kedvéért…

Behajózás: négyezer utas, és 1300 főnyi személyzet. Az utóbbiak főleg ázsiaiak, meg össze-vissza Kelet-Európából. Az utasok? Vegyes: németek, franciák, oroszok, olaszok, kínaiak (a nagy népek) és a futottak még: magyarok, izraeliek, mexikóiak, románok és sokan mások. Főleg az idősebb korosztály (kb. 80 százalék) de vannak fiatal párok is, itt-ott gyerekkel (nem jellemző).

A hajó? Olasz, hatalmas, elegáns, csillogó és minden – de annál jóval több – megtalálható benne. Kaszinók, színháztermek, kivilágított lépcsők (a hajót Sophia Loren avatta fel), klubok, bárok, strandok, masszáz, játéktermek és éttermek minden mennyiségben, beleértve a kínálatot is, amely legalább akkora, mint a hajó. Minden ragyog, ha moziba ülnék, és úgy látnám, akkor is elbűvölne. De – szűkítsük a legeket, az egyszerűség kedvéért – nevezzük a látvány pazarnak.

Tegnap este, jövetelünkkor, hatalmas tűzijátékban volt részünk. Gondoltuk, tiszteletünkre, de kiderült, találtak más okot az ünneplésre. Élvezeteink bárkája századik alkalommal futott ki a tengerre.

Holnap reggel érjük el a francia partokat, addig a tenger áll rendelkezésünkre, minden mennyiségben, hajók tucatjai a láthatáron, kicsit csípős északi szél, a hajón az 1300 fős személyzet minden vágya, hogy egyszer az életben végre jól lakjunk, és lehetőleg napjában többször is.

Aki kíváncsi, van-e elég akaratereje ahhoz, hogy ne egye halálra magát a finomabbnál finomabb falatokat láttán, mindez nagykereskedelmi mennyiségben, jöjjön ide. Nem kell felkötni a gatyáját, garantáltan nem fog lecsúszni…

 

Szeptember 20, kedd

Tegnap – hétfőn este – a rongyrázás ideje volt. Koktélparti a kapitánnyal, kizárólag zakóban-nyakkendőben és estélyiben. Végül is maga a kapitány nem jelent meg, viszont ingyen koktélt kaptunk, többször is. Ezután a fényképezkedés következett, ugyancsak a kapitánnyal, azon már ő is ott volt. Sorba álltunk – én nem – hogy megörökítsék számunkra a felemelő pillanatot. Az aktus pénzbe került, mint minden extra a hajón.

Vacsora – ki képes ennyit enni? Kiderült: mi…  – majd Gálaest a hatalmas színházteremben. Bemutatták a személyzet-, és a hajó vezetőségét – főleg olasz származásúak – és a kapitányt, aki rövid – többnyelvű – beszédet tartott. Megtudtuk, már építik a következő „csónakot”, 5300 befogadóképességű lesz, a mienkkel szemben, amely „csak” 4000 embert tud vendégül látni, igaz, nem akárhogy. 2017-ben fog kifutni először.

Aztán színházelőadás következet, artistákkal, trapézokkal, biciklikkel, izompacsirtákkal, és nem utolsósorban, szoknyalengetős táncosnőkkel. Mindezen kínálatok dacára egy idő után a szabadságot választottam, és visszavonultam a kabinomba. Ahol – kiderült – a televízión is lehetett követni a műsort.

Ma reggel ébredés után – még sötét volt – kimentem az erkélyre. Hatalmas, kivilágított komp úszott el mellettünk, amelyről – már jobb látási viszonyok mellett – kiderült, hogy elértük a francia partokat, Le Havre kikötőjét.

Reggeli, lazac, (is) aztán felfedezzük Franciaország e szegletét.

Jó hír tengeribetegeknek: amikor megy (úszik) a hajó, vagy éppen áll, ugyanaz az érzés: nincs különbség. Mintha minden mozdulatlan lenne. Ezen tehát ne múljon…

Le Havre…. Impresszionizmus, és egyéb nyalánkságok… Lássuk!

 

Szeptember 21, szerda

7:40! Most értük el Anglia partjait, lassan befutunk Southampton kikötőjébe, ahonnan annak idején – mint tudjuk, de ha nem, elmondom – kifutott a Titanic. Akkora hajó mi is vagyunk, remélhetőleg egy kicsit több szerencsével. Vagy inkább sokkal…

De mi volt tegnap?

La Havre, mint már mondtam, francia kikötőváros. Kedden – érkezésünk napján – a múzeumok zárva tartanak…

A kikötőből a városba – 2-3 kilométer – busszal megyünk. A jegy ára 4 euró, egész napra érvényes, buszra, villamosra, lóvasútra, de az nincs. A jegyet minden felszállásnál kezeltetni kell, és érdemes, mert az ellenőrök négyesével járnak, a négy meglévő ajtón egyszerre támadnak. Menekvés nincs, láttam egy ilyen esetet, egy arab csajt kaptak el, esküszöm, nem volt benne a kezem.

La Hevra nagy kikötőváros, 10 óra körül még álmos, alig látni embereket. Gyorsan egy francia kávé – a voltak még fajtából – és Wi-Fi ugyanott, életjeladás céljából.

A város nagy, tiszta, de semmi különös, hacsak nem a gabonatárolóra emlékeztető betonsiló, Saint Joseph templom fogja meg a látogatót. Ízlés kérdése, nekem nem jött be, de messze nem vagyok építészeti kérdésekben mérvadó.

Szép a városháza előtti tér, de igazából utcák, házak sora, voltak még kategória. Lehet, ha az ember több időt tölt ott, és alaposabban felkészül, sokkal többet láthat, még szeretheti is a várost.

Busszal mentünk egy pár megállót és eljutottunk egy igazi halászfalu-szerűségbe, tenger nélkül. Minden nem lehet…

Aranyos, szép házak, hangulatos kiskocsmák, ahol sört ittunk, öreg templomok, parkok. Fontos tudnivaló: a francia vécék nagyok, mint egy bálterem. Hiába, a gallok tudnak élni.

Este még bárokat látogattunk a hajón, többet is, a velejáró énekesnőkkel és zongoristákkal. Koktélt is ittunk, igaz, kissé keserű volt, főleg, mert már nem a kapitány számlájára írták.

Közben – szerda van – kivilágosodott. Szemközt a parton hatalmas IKEA üzlet. Southamptonban is van belőlük. Globális a világ.

Nem akarom elkiabálni, de holnapra Belgiumban leszünk. Csoki!!!!

De ma még Southampton vár ránk. Jövünk…

 

Csütörtök, szeptember 22

Anglia nem Franciaország, mondom én, mint aki felfedezte Amerikát.

De előbb szóljunk arról, hogyan étkeznek egy hajón. Az egyszerűség kedvéért: állandóan, a nap minden szakában. Az estéjében is. Na, jó, éjszaka nem, de így még ez sem igaz: miután olasz hajóról van szó, gondolom, a nemzeti büszkeség erősítése céljából, pizza éjjel-nappal van, beleértve az éjszakát is. Éttermek, büfék, amerre a szem ellát.

Mit lehet „fogyasztani”? Az én képzelőerőm véges, nagyjából a bablevesig és a rántott húsig tart, na jó, meg egy kis gesztenyepüré, de próbáljuk elengedni magunkat, és fogalmazzunk szabatosan: mindent. És a hajón nincsenek (étkezési) korlátok. Utasként mégis jó, ha megpróbáljuk némileg mérsékelni magunkat, a hajóknak van merülési határuk.

Welcome to Southampton!

Angol kikötőváros Tudor-házzal, városfallal. Meg mindenféle mással is. Az összbenyomás? Ő a nyerő Le Havrevel szemben. Bensőségesebb, élénkebb, nyüzsgőbb, az épületek szexisebbek, fotógének. Úgy gondom, a sok-sok szín, forma, méret az angol humorból fakad, de még az is lehet, hogy tévedek.

Közben egyre (másra) közeledünk Belgium felé, Zeebrugge kikötőjébe. A reggeli után futunk be, ha nem kapkodjuk el az étkezést. Közben hatalmas uszályok húznak el mellettünk, vagy mi mellettük, eleinte mindegyiket lefényképezem a kabinom erkélyéről, mostanra egy uszálynak már nyújtania is kell valamit, ha be akar kerülni a történelemkönyvbe. Persze, nem úgy, mint a Titanic, amely Southamptonból indult végzetes útjára.

A fennemlített angol kikötővárosból helyi autóbusszal ellátogattunk a megfejtetlen múltú Stonehenge kőoszlopaihoz.

A kövek (mint Sámson oszlopai), hatalmasok és rejtélyesek. Egy beláthatatlan mező közepén állnak, főleg birkák és tehenek legelnek a környéken. Hogyan kerültek oda? Sok elmélet született. Hozzáteszem a magamét. Körbejártam a helyet, több oldalról nézegettem az ősi, hatalmas köveket, oszlopokat. Az egyik szögből mintha egy kőtáblát véltem volna felfedezni. Úgy gondolom, ha a nemzetközi helyzet kedvezően alakul, és a körülmények is lehetővé teszik, gondoskodni kell a terület visszacsatolásáról az anyaországhoz, Izraelhez…

Salisburynak hívják a nem messze lévő csodavároskát, amely a fényképezőgép kioldóját a leginkább igénybe vette. Egyébként az angoloknál minden drágább, nem adják olcsón magukat – különösen azért, mert Európával szemben – itt kellett először pénzt váltanunk, Náluk minden fizetőeszközön – változatlanul – Erzsébet királynő arcképe díszeleg.

Még elmondanám, milyen jó benyomást tettek rám az elegánsan öltözött angol diák fik, és nem különben a diák ladyk. A fiúk egyen öltönyben, nyakkendővel, a lányok skótkockás szoknyában, blúz és kék szvetter. Úgy néznek ki, mintha Anglia gondoskodni akarna arról, hogy az európai arisztokrácia fennmaradjon. Azt hiszem, az ilyen egyenruha ad némi tartást, nem gondolom, hogy ezek az angol gyerekek az órák szüneteiben halomra vernék egymást.

Csütörtök reggel érkeztünk Belgium partjaihoz, és ha a levegőben csokoládéillat terjengett, az nem lehetett a képzelet szüleménye. Itt is – mint már megszokhattuk – van kikötő, aztán a felfedezésre váró kis városkák. Mi Brugge-t tüntettük ki bizalmunkkal, és nem bántuk meg.

Tündéri kis (közepes) város, tobzódó színekkel, csodálatos épületekkel, terekkel. És – persze – üzletekkel, még perszébb csokoládé, fagylalt és belgavaflé boltokkal.

Hogy vettem-e? A választ az olvasó fantáziájára bízom. Kis segítség: nem kell túlságosan  megerőltetni…

 

Szeptember 23, péntek

Amszterdamba két órán át tart a behajózás. Már féltíz elmúlt, és még mindig csorgunk befele. Itt is a sirályok harci indulójától kísérve. Azt hiszem, eddig ez a legnagyobb kikötő, de ez egy szubjektív vélemény, az is lehet, hogy mindig éppen az, ahol vagyunk.

Amszterdamban reggelig maradunk, van eltáv éjszakára is. Talán a Vörös Lámpás utca miatt? Még gondolni sem merek rá. Holnap – ha megérjük – már Hamburgba, a kiinduló állomásra érkezünk. Onnan repülővel Pestre, majd haza, Izraelbe.

De addig van még egy-két dobásunk, Amszterdam, és az ő fényei…

Azt már most látni: Hollandia kis ország, amelynek nagy a kikötője. Mint Izrael az ő Ben Gurionjával.

 

Szeptember 24, szombat

Nos, Amszterdam. Megér egy estet, de nekem nem jött össze. Mindjárt elmondom. A holland főváros tulajdonképpen az utolsó megálló a végállomás, Hamburg előtt. Különös kegyeket élvezhet, mert megkaptuk a nappalt, és az éjszakát is. Csak reggelre kellett visszatérni a hajóra. Reggeltől estig alaposan kifárad a (magamfajta) ember a császkálásban, még akkor is, ha egy órát motorcsónakban töltöttünk a helyet keresztbe-kasba átszelő csatornákon. Hatalmas, pezsgő, színes város, olyan tarka – az embereket illetően is – mint Bábelben lehetett anno. Egy napba sok minden belefér, de még több minden marad ki. Az ember lába is véges, szakítószilárdságát illetően. Aztán egy kis köhögés, tüsszentés, meg a nem nélkülözhető derékfájás, azaz, száz szónak is egy a vége: elhatároztam, éjszakára a hajón kötök ki, annak is a 10099-es kabinjában.

Pedig az amszterdami éjszaka sok olyan titkot rejteget, amely látványossággá nőtte ki magát. Lelki szemeimmel – de csak azzal, sajnos – láttam a hömpölygő tömeget, amely elárasztotta a Vöröslámpás utcát. Ha vigasztalni akarnám magam, azt is mondhatnám, hogy eggyel több, vagy kevesebb látogató, az már szinte ugyanaz. Leszámítva, ha éppen én vagyok az egyel kevesebb. Viszont nem kellett megerőltetni a memóriámat, hogy tulajdonképpen mit is keresek ott…

Reggeli után kifutottunk Amszterdamból. Kint már – lent – az utcákon süt a nap, egy óra múlva elhagyjuk a szent várost, ahol süteménybe és nyalókába – és még sok minden másba is – kis mennyiségben mariujanát kevernek, hogy virágos alapjókedvvel kezdje el az ember a napot.

Egy vallomás, de nincs összefüggésben a fentiekkel: azt írtam, hogy a hajónk 14 emeletes. A kapitány, aki ugyan nem tud magyarul, de a szeme mindent észrevesz, kijavított. Hajónk 16 emeletes, a fenti kettőben vannak az előkelőségek, akik nem keverednek a többiekkel. Pedig azt hittem, nyolc napra megfogtam az isten lábát, és a nem keveredők közé keveredtem. Úgy látszik, nem csak lefelé vannak fokozatok, hanem felfele is. Mindegy, az élet nem habos torta, illetve nem mindenkinek. Most megnyaltam a szélét. Egyébként meg az élet nem csak nyalakodásból áll, ezt egy magamfajta, mondjuk, a Dohány-utcai templomi elöljáró stílusában, öregúr, már megtanulta.

Megindult a hajó. Halk remegés jelezte. Aki kizárólag a tengeri betegség kipróbálását tűzte ki célul, ne ilyen hajón alapozzon.

 

Végül jogos a kérdés: mindez mibe kerül? Az attól függ: hova, mikor, milyen társasággal és mennyi időre megy az ember. Vannak mindenféle akciók, klubtagság, aranykártya, stb. Érdemes megpróbálni.