szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!
Nem indul jól ez a mai délután.
Az még hagyján, hogy megérkezett a teasütemény utánpótlás (áldott legyen a neve annak, aki eddig visszatartotta valahol!) – de ért már ennél nagyobb csapás is, majd megbirkózunk vele valahogyan. Különben is a szomszéd kutyája nagy előszeretettel lopkodja az elől felejtett törmelékdarabkákat, úgyhogy ahol nagy a szükség, ott gyakorta kéznél a segítség is. Inkább az nyugtalanít, hogy öreg barátomból mintha kiveszett volna mára a szokásos szurkapiszka. Nem tesz megjegyzést a sortomra, nem teszi szóvá, hogy elfelejtettem tiszteletére megborotválkozni, vagy hogy már megint csámpásra tapostam a cipőmet, és mikor fogom végre kidobni és veszek egy olyan újat, amire már hónapokkal ezelőtt felhívta a figyelmemet, amit különben aranyárban mérnek, pedig csak két pánt meg egy talp az egész, de! „Márkája van”, s aki csak egy pillantást is vet rá, mindjárt láthatja, hogy jobb emberrel van dolga. Hiába mondom neki, hogy ki a bánat nézi már az én vádlijaimat, örülök ha járni tudok a lábaimmal, nemhogy még fitogtassam csülkeimet bárki előtt is.
De szerencsém van, valószínűleg ma nem kerülök terítékre. Illetve nem én. Erre abból merek nagy biztonsággal következtetni, hogy óvatlanul azt szuszogja ki magából éppen csak lehelve a szót, de azért még jól érthetően, hogy azt mondja, hogy „Ezek a fiatalok…!”
Jól van, megérkeztünk.
Az én dolgom innentől már csak annyi, hogy szörnyülködő képet vágjak és rákérdezzek a kifakadás okára. Mi történt már megint? Elmondja. Az a szégyen esett meg öreg barátommal, hogy felszállt a buszra. Ez eddig rendben lévő lett volna, de a szóban forgó járat zsufi volt. Éppen hogy nem egymás lábán álltak, akiknek nem jutott ülőhely,- közöttük fent nevezett Kohn bácsinak sem. Természetesen azonban, mint ahogyan az a tanulságokban bővelkedő történetekben lenni szokott, minden rosszban van valami jó. Esetében a jó akkor következett be, amikor a kanyarokban hullámzó tömeg egy, hogy úgy mondjam igen dekoratív megjelenésű női hölgy fölébe sodorta. És mi ötlik az én derék öreg barátom szemébe? Na mi..?! Igen, igen. A csaknem köldökig érő dekoltázsból elő- elővillanó halmocskák – mit halmocskák: két Mount Blanc egy Triumph kosárkába szorítva – férfiszemeket oly megigéző látványa.
És az öreg, ha már ilyen szép és dekoratív a kínálat, hogy úgy mondjam, alaposan szemrevételezte a látványt. Minden négyzetcentiméterét! Gondolom azonban a kedves olvasók is tapasztalták, hogy a női hölgyek, valamilyen csodálatos hetedik érzéküktől vezérelve rögtön észreveszik, ha férfiszemek kereszttüzébe kerülnek. Bizony így történt ez esetünkben is. A dús kebleket, mint édes terhet viselő hölgy felpillantott és tekintete találkozott öreg barátom szemsugaraival. De ha csak felpillantott volna! Amint tudatosult benne, hogy a fürkész tekintetek gazdája egy hogy úgy mondjam a fénykorát már többszörösen megélt öregúr, még rá is mosolygott.
Nem kellett volna.
Az öreget menten elöntötte a forró veríték. Nem hogy a napját, vagy a hetét, esetleg a hónapját, de talán még az évét sem tudta volna megmondani nagy hirtelen, mikor mosolygott vissza rá egy ilyen kifejezetten jó megjelenésű, kifejezetten szemrevaló fehérszemély. Már éppen köszörülte volna torkát a nagy izgalom hevében, hogy valami frappáns szellemességgel nyissa meg esetleges barátságuk patakjának zsilipjét, amikor hölgy felkászálódott az üléséről és félreértetlenül a barátomnak címezve mondandóját a következőket mosolyogta a képébe:
– Tessék leülni bácsika az én helyemre, pihenjen meg egy kicsit, mielőtt hazaér és ölébe veszi az unokáit!
A pillanatokkal ezelőtti forró hőhullám hideg verítékként csapódott ki bőrére. Amint az ilyenkor mondani szokás, se köpni se nyelni nem tudott, még a hangja is elakadt egy pillanatra. Szerencséjére hamar magára talált és így nem lett nagyobb a blama, mint amilyen lehetett volna. Megköszönte a szíves és kitüntető udvariasságot, amit azonban azzal hárított el, hogy a következő megállóban amúgy is le kell szállnia, de igazán köszöni és nagyon jól esett neki a figyelmesség.
A lány visszahuppant a helyére, az öreg pedig a tettek mezejére lépett, azaz a következő megállóban lemenekült a a fridzsider-hideg autóbuszról a 34 fokos kinti valóságba és jó húsz percig sült a napon, mire megérkezett a következő járat. Felkecmergett és körülnézett. Olyan erős kartávolságnyira ott ült egy ifjú hölgy, a természet minden férfiszemet vonzó ékével felcicomázva. Öreg barátomat azonban nem olyan fából faragták, aki kétszer ugyanabba a csapdába esik. Különben is, már csak három megállónyira volt otthonától, ahol mint minden szerdán, a gondjaira bízott unokák várták. Tüntetően hátat fordított a látványnak és csak magában morogva duzzogta:
– Ezek a mai fiatalok…
Kisvártatva azért csak belesóhajtott a világba a félbehagyott mondata második felét:
Gyönyörűek…!
