szerző: Sáfrán István
Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új!
Most is! Gyanús, nagyon gyanús. Csak néz vissza füles fotelja mélyéből és vigyorog. Rosszat sejtek. Mitől ilyen jó a kedve? Semmi különösebb oka rá. Vajon mit forral a kobakjában, s annak vajon ki issza meg a végén a levét? Aligha lehet más mint én, de hát ez a világ rendje.
– Helyzet…? – kérdezem talányosan, egérutat hagyva magamnak a visszavonulásra.
– A helyzet súlyos – szögezi le elkomorulva -, de nem reménytelen.
Na, ez nem jött be, tartunk ott, ahonnan el sem indultunk. Szürcsöljük a teát, míg végre az utolsó kortyok előtt már csak nem bírja magában tartani ami nyomja a begyét.
Szeretem a memoárokat – kezd bele a történetébe minden különösebb hangsúly nélkül. Ebből még akár jól is kijöhetünk, de az én öreg barátomat nem olyan fából faragták, aki csak úgy mond valamit a levegőbe. Minden szavának van színe is, visszája is. Hová fog kilyukadni? Íme:
– Azért szeretem a visszaemlékezéseket, mert megszépül bennük a valóság. Különösen amikor valaki újraéli a fiatalságát és mint nagy idők nagy tanúja számol be saját maga hőstetteiről. Hogy aztán ezeknek a históriáknak mennyi a valóságtartalma, annak általában csak az elbeszélő a megmondhatója, mert ugye akkor és ott csak ő volt jelen, egyedül élte meg, amikor az ég zengett és lecsapott a fergeteg. De hát tudod, a messziről jött ember azt mond, amit akar. Ugyan ki kontrollálná az elhangzó históriákat, meg tulajdonképpen miért is? És ugye ide Izraelbe valójában mindenki messziről jött.
– Példát és magyarázatot várok. Ez az egész így csak lóg a levegőben. Fejtse ki, konkrétan mire gondol. Mi nyomja a lelke fenekét?!
Nem késlekedik, lendületben van! Arról beszél, hogy a hajdan volt Magyarországon, abban a bizonyos átkosban, és persze vélhetősen sok más közép-kelet-európai országban is, milyen kitüntetett szerepe volt a Partizánszövetségnek. Amikor megalakult, állítólag alig néhány tagot sikerült soraikba verbuválni. Egyrészt valószínűleg azért, mert akik valóban ellenállók voltak, azok vagy odavesztek a harcokban, akik pedig megmaradtak nem igen kérkedtek kiállásukkal. Másrészt talán az is közrejátszhatott, hogy a kezdet kezdetén olyan különösebb előnyökkel nem is járt a tagsági igazolvány felmutatása. Aztán ahogyan változtak az idők és nőttön nőtt a szervezethez tartozás reputációja, úgy lett egyre népesebb a valós vagy csak a megálmodott hősi tettek vállalóinak a száma is. A vége felé már olyan hatalmas táborral dicsekedhetett a Szövetség, amelynek ha csak a fele lett volna igaz, már nem is kellett volna a szovjet csapatokra várni a nácik elleni harcban. Közszájon forgott akkoriban a vicc, amely szerint egy fiatal kádert kérdez öreg barátja, hogy tagja-e már a Partizánszövetségnek. Még nem – hangzott a válasz -, de már intézik…!
– Valahogyan így vagyok én is a mostanában hallott visszaemlékezésekkel – teszi le a voksát az öreg. – Hiszem is, meg nem is. Különösen a magam korabeli hajdani hősök meséinek hitelével állok hadilábon. Sokuknak bizony ki-kihagy az emlékezete és amikor már harmadjára-negyedjére mesélik ugyanazt a történetet, már szinte rá sem lehet ismerni az először elhangzottra. Egy kicsit mindig változik a események ideje, kimenetele, a részvevők köre. Különös módon azonban az elbeszélő érdemei alkalomról alkalomra fényesednek.
– Ez most miről jutott eszébe drága Kohn bácsi?
– A minap egy eddig ismeretlen társaságba sodródtam, ahol mint új embernek, mindenki kötelességének érezte, hogy bemutatkozásképpen elmesélje, honnan jött, mikor jött és milyen okból hagyta el szülőhazáját. Kár, hogy nem voltál hivatalos a találkozóra. Rengeteg sztorit feljegyezhettél volna. Volt, aki Recskről lógott meg, volt aki a Duna-deltából, akadt gulágos is, aztán akit a pufajkások hajkurásztak a Fertő tó ingoványában, a másikkal a szocik akartak végezni, a harmadikkal meg ezek az újak akartak leszámolni. Hallgattam őket, s amikor mindenki befejezte a magáét, rám került a sor és én ott álltam megannyi kérdő tekintet kereszttüzében és se köpni se nyelni nem tudtam. Na, mondtam magamban, mivel álljak elébük? Én csak egyszerű mezei zsidó vagyok, akivel az ég világos semmi különös soha nem történt. Engem csak deportáltak a szüleimmel, én csak harmad magam jöttem haza a shoából a huszonvalahány tagú családomból bruttó negyven kilósan, én csak harmados társbérletben laktam évekig a közös konyha-vécé-fürdőszoba minden elképzelhető örömével, nekem csak államosították a szatócsboltomat, aztán visszavették a vásározói igazolványomat, nekem csak Dávid csillagot krétáztak a lakásajtómra azon a novemberi szombaton, amelynek másnapján sokak álma köddé vált, én bár már nem éltem meg személyesen, de követtem Csurka zászlóbontását, a Jobbik és hasonszőrű társai parádézását a köztársasági elnök erkélye alatt. Én ebből a sorból tagadhatatlanul kilógok. Én vagyok a nép egyszerű zsidója a sarokból, akivel soha semmi nem történik. Mivel tudnék én villogni ebben a társaságban? Aztán valami mégiscsak eszembe jutott. Felöltöttem a legártatlanabb ábrázatomat és megkérdeztem tőlük:
– Ha jól követem az elhangzottakat, ezek szerint egyedül én léptem meg a cég kasszájával?
Mint mondja öreg barátom, rövidke bemutatkozása nem aratott osztatlan sikert. Megfagyott körülötte a levegő. Legalábbis erre következtet abból, hogy a legközelebbi találkozóra már nem kapott invitációt.
– Hát persze – próbálom eloszlatni szemlátomást tettetett borúját – az olyan emberek barátságát mint te, aki már egy valamire való zaftos üldöztetést sem tud felmutatni zaklatott előéletéből, és csak mint a népe egyszerű zsidója határozta el, hogy hazatér, abban az emberben nincs semmi különleges. Az ilyen életút, ahogyan ezt mondani szokás, nem kiált a festő ecsetje után! Tudomásul kell venned, hogy te már csak egy vagy a szürke nyolc és fél millióból. De hidd el, nem rossz státus ez. És nem is fog változni, bármennyit romlik is majd a memóriád éveid előrehaladtával. Mert hát miért pont az ember memóriája ne romlana…
Na ezen aztán tudunk egy jót röhögni.
